Veszprémi Szilveszter első kötete egy gombolyag. Épp olyan, amilyen a borítóján szerepel: vannak benne csomók, árván lógó fonalak is, amiktől talán jobb lett volna megszabadulni. Összességében mégis egy izgalmas, kibogozásra, vizsgálatra érdemes matéria, amely számos közelítési irányt biztosít.
A Helyek debütkötethez képest meglehetősen sok, 62 verset tartalmaz, melyek főként a toposzokkal átitatott útkeresés, felnövés, kulturális migráció, párkapcsolati dinamikák témái köré szerveződnek. A fülszöveg is utalást tesz a kötet számos próbálkozási irányára – amelyek nyelvi-poétikai, semmint tematikus szempontból sokfélék –, valamint az útkeresés köztes szakaszának reprezentációira, amelyben jelenleg a szubjektum tart. Spoiler: nem fog eljutni a stabilitással, boldogsággal kecsegtető hely(ek)re, legalábbis ebben kötetben nem. Helyette A és B között beszél arról, milyen A és B között lenni.
A közhely szerint az igazi kincset az út során szerzett barátságok jelentik, vagyis nem a végcél a fontos, hanem az út pozitív hozadékai. A Helyek értelmezésében segíthet ez a szirupos szentencia, hiszen
a kötetcímet adó záróverstől mindhiába várjuk az említett helyek megnevezését.
Legfeljebb az emlékeken keresztül mutatkozik lehetőség az örömre, az új város csak a megszokás lehetőségét kínálja. Cserébe az útkeresés közben számos alkalommal van része a versbeszélőnek, ha nem is teljes boldogságban, de örömben mindenképp. Legalábbis erről árulkodnak az olyan versek, mint a Reggeli a paradicsomról álmodóval, a címverssel összeolvasható Helyek, amik után vágyakozom vagy a Lesz egy gangunk. A Reggeli… esetében is megmutatkozó bibliai utalások, a hithez való viszony megjelenítése kifejezetten izgalmas nüanszait eredményezik a Veszprémi-lírának. Ez egy olyan irány, amelynek a későbbiekben érdemes több figyelmet is szentelni, ahogy ezt a Mária és a Zsoltárolvasás közben című szövegek is mutatják kidolgozottságukkal és egyedi látásmódjukkal.
A kötet és a(z erősen autobiografikus megalapozottságú) szubjektum kiindulási pontja már az első versekben tisztán látható: a Nem lesz majd igazam című nyitóvers vázolja az egész kötet szituatív kontextusát, valamint kijelöli a szövegek témáit. Az ezt követő versekben pedig részletesebben megismerjük a „startmezőt”: Ibafát, a falut, amelynek egyetlen „jelentős” helye a pipamúzeum.
Képet kapunk a szülőkhöz fűződő viszonyról:
„Nem számít, mit gondol rólam az apám, / aki szerint a szobában ücsörgésből nem lesz pénz. […] Nem az van, hogy nem érti a szavakat, amiket használok, / de meg sem hallgat.” (Apám meggyilkolása); „anyám és apám két szabad ember / saját képükre teremtettek és formáltak / és el is rontottak persze nem tudom mi az a cséplés”. (saját képük) Láthatóvá válik a jól ismert viszonyrendszer: a vidéki, meg nem értő szülők és az első generációs értelmiségi/bölcsészaspiráns, kitörni próbáló fiatal között, akiben útkeresés közben is dolgozik a megfelelési kényszer/vágy. Még akkor is, ha „[t]izenhét évesen azt ordítottam nekik, / hogy én másként akarok mindent.” (Átmeneti idő). Szűcs Anna Emília meglátásával szemben úgy gondolom, ez tekinthető a szülőktől való elszakadás egyértelmű kezdőpontjának. A kötet előrehaladtával egyre kevesebb a szülő-gyerek viszonyt tematizáló vers, átveszik a helyüket a párkapcsolati fókuszú és az egyéb, egyedül éléshez kapcsolódó szövegek.
A versek nagy száma jelen esetben azzal jár, hogy az ígéretesen kibontakozó poétika ellenére a Helyekben előfordulnak változó minőségű szövegek. Ugyanakkor nem lehetünk biztosak abban, hogy ezek nem a fent említett útkeresés dinamikáját reprezentálandó kerültek a kötetbe.
A könyv szerkezetileg is alátámasztja Veszprémi költői útkeresését,
ugyanis nincs semmiféle módon ciklusokra tagolva, miáltal megképződik a kötetszintű szövevényesség, amit a versek különböző pontjainak véletlenszerű, a visszaemlékezések működésére emlékeztető összekapcsolása erősít. A címek sem adnak lehetőséget tagolási kísérletek megtételére; egymást váltják a rövidebb (Gömböc; FWP; Kedd) és a meglehetősen hosszú (Amikor a lírai én először értett meg valamit egy akciós könyvet olvasva; Tíz képregény, amit látnod kell, hogy megértsd: egy szarkasztikus ember mellett minden elképesztően szórakoztató) verscímek. Azok a „töltelékversek”, melyek elsőre a tétnélküliség benyomását keltik (életképek, nosztalgiázások), értelmezhetőek zsákutcák, akadályok, tévutak metaforáiként – ezzel azonban nem akarom felmenteni a kevésbé jól sikerült szövegeket.
Mindamellett, ha már a kitérőknél, megakadásoknál tartunk, megemlítendő az intencionális mellébeszélés, ami Veszprémi verseinek visszatérő eljárása, és ami szimpátiát ébreszt a versszubjektum iránt.
A mellébeszélés számos módon manifesztálódik a kötetben:
egyrészt a kötetnarratíva szempontjából késleltető szereppel is bíró „töltelékversek”, másrészt a szövegszinten jelentkező metareflexív túlfutások által. Erre példa a – már címében is ezt a mechanizmust végrehajtó – Vers arról, hogy képtelen vagyok csevegni, vagy a Macska az üres katlanban: „Nézd anya, utat építek bárhová, / és az első kötetemnek fogják hívni. Lesz benne szó a depresszióról, / […] és arról is, hogy ha mégis lehet / egy boldog gyerekből költő, / nekem egyszerűbb volt így. […] // Apa, te is benne leszel, […] / Írok majd valamit a gondolataimról, amiket neked tulajdonítok, és nem védekezel”. Illetve izgalmas a Leomlott reggelre és a Nem emlékszem, hogy valaha is leomlott volna közötti összjáték:
a második cím az első tagadásaként is érthető, ugyanakkor az emlékek fakulásának példájaként is olvasható.
A leomlás, a roncsolódás képéhez pedig az emlékek időnek való kitettsége társítható: ahogy a rajzokat tönkreteszik a természeti behatások, az emlékeket is halványítja, roncsolja a múló idő. A versek építkezése ugyanakkor nagyon is tudatos: a Nem emlékszem… a Leomlott reggelre című versben említett iskolai környezetet részletezi, bontja ki, valamint magyarázatot ad a tagadásra: „a bunki együtt meghozott szabályait / – miszerint ne lépj be jelszó nélkül soha, / ne beszélj az iskoláról, főleg Judit néniről ne – / azóta sem sértettem meg.” Így tehát a második vers az elsőre mintegy önkorrekcióként reflektál, szembesülünk azzal, hogy a megszólaló oldalakkal korábban kifecsegett egy titkot, megszegett egy fogadalmat.
Az írásra mint identitásképző elemre, szakmára, aktusra stb. reflektálás hol jól eltalált, működő dolog, hol kevéssé invenciózus, humorosnak szánt vagy indokolatlan módon valósul meg. Mindez kétségtelenül fontos komponense egy identitás(kereső) lírának, de többször is az az érzésem támadt, hogy több helyen kidolgozatlan, nyelvi-poétikai szempontból lapos, fantáziátlan maradt.
Az ilyen fokú és mennyiségű reflexivitás egy idő után fárasztóvá válik, leterheli mind a könyvet, mind az olvasót.
„Ez a vers most arról fog szólni, hogy képtelen vagyok csevegni.” (Vers arról, hogy képtelen vagyok csevegni). Utóbbi versben tetten érhető a már említett szándékos túlmagyarázás is, ami Veszprémi verseinek egyik különleges fűszere: „Csak arról akarok írni most, hogy görcsösen keresem az értelmet / minden ilyen helyzetben és vershelyzetben.” Vannak kifejezetten sikerült darabok is, melyek egyedi, izgalmas megfigyeléseket rögzítenek, jól eltalált hangon, alkalmanként minimális iróniával: „Hétéves korom óta írok boldog gyerekekről, / a pszichológusom szerint az írásba küldtetek, / és ez jó hely, bunkit építettem, nézzétek, most már kilátok belőle.” (Macska az üres katlanban); „Az apámnak semmi köze a verseimhez, […] A következő állomás a szobán / és a vershelyzeten kívül. Bár ott sincs semmi, / amire büszkének lehetne lenni.” (Apám meggyilkolása)
A Helyek kardinális részét képezik az emberi kapcsolatokról szóló versek, melyek két csoportra oszthatók: a szülőkkel való kapcsolatot (és főként: a szülőkhöz viszonyítás során megfogalmazódó öndefiniálási kísérleteket), illetve a párkapcsolatokat tematizáló versekre. Csatlakoznék Szűcs kritikájában tett megállapításához, miszerint utóbbiak nem tartoznak a kötet erősségei közé – bár számomra még az angolszász lírahagyomány alulpoetizáltságban megnyilvánuló hatásai felől való közelítés sem menti fel őket.
Kétségkívül több jól sikerült szöveg is van közöttük,
például a némileg hasonló szerkezetű, törékeny idilli dinamikát felvázoló Reggeli a paradicsomról álmodóval és a Lesz egy gangunk, valamint a nagyon jól eltalált, a humorral döcögés nélkül operáló Római jog, de egyes vershelyeken észrevehetők nyelvi esetlenségek (szóismétlések, redundanciák stb.), közhelyes megoldások. A Dolog című vers esetében a nyitókép feszültségével, kényelmetlenségérzetével („Egymással szemben ülünk a két fotelben, / kicsavart testtel nézzük az ablakot”) nem kezd semmit a zárlat („Talán azt kellene mondanom, hogy minden lehet metafora, / például, hogy a fotel kiürül, miután elmész”), hacsak a kiürülő fotel mint szakítás- és értékvesztés-metafora közhelyességére nem kapjuk fel a fejünket.
A szülőversekre visszatérve: jól megírt, sokszor zsigeri szövegeket kapunk, melyeknek főként a szülők és gyerekük között feszülő ellentétek a fundamentumuk. Ez sokszor expliciten jelentkezik, viszont esetenként egészen rejtett, mondhatni alattomos módon érhető tetten olyan gesztusokban, mint: „Apám az elmúlt hónapokban kicserélte a kapu zárját. / Elfelejtett szólni. Egy pillanatig nem értettem. / Aztán jött és nyitotta, és sűrűn szabadkozott, / de nem volt fontos.” (Elfelejtett szólni) Véleményem szerint az ilyen,
a szülő-gyermek dinamikát apró részletekben, pillanatokban megjelenítő versek mondhatók kiemelkedőnek –
a szülőversek mostanában felerősödött zajongásából ezek hallatszódnak igazán. A mindennapi élet ritmusában, a szokások megváltozásában kitapintható ellentéteket ragadják meg igazán jól. A szülőversek esetében revelatív a már említett versírásra, versekre való reflexió: a lírai én realizálja, hogy költői identitása is a szülők, a tőlük hozott minták és traumák tükrében értelmezhető és definiálható. „Apa, anya, én meg akarlak tagadni titeket, és most / tanulom megszokni, hogy ti vagytok a verseim. // […] nézzétek, itt vagyok, Veszprémi Szilveszter, költő / a génjeitek és traumáitok volt a gyerekszobám.” (Utószó egy másik első kötethez, amely a Léthé címet viseli); „Öt jó vers. Kábé. / Ez az életművem, apa. / Erre alapozom a jövőmet. Ezt nem lehet neki elmondani.” (Apám meggyilkolása)
A Helyek fontos jellemzője a hálózatosság.
Ez a kötetstruktúra mellett jelentkezik a szó szerinti vagy figuratív utak, városrajzok, térképek esetében is: „A város utolsó utcái / úgy következnek egymásból / ahogy az almafa ágai.” (Az utolsó utcák); „Ha festékcsíkot húznék lépteim után / […] Egyenesek és tört egyenesek lepnék a tereket. / Napok alatt belaknák minden sarkot, mint a pók, / hálót szőnék”. (Térkép)
A lírai én szignifikáns tapasztalata a minták ismétlődése a különböző élethelyzeteket reprezentáló helyeken.
A lehetőségek zavaros, egymást metsző nyomvonalai között folyamatos választási kényszerben van, nem feltétlenül az előrehaladást, de egy saját nyomvonal kirajzolását tartja szükségesnek. A térképrajzolat emellett a test vonatkozásában is megképződik: „Térképek képződnek vádlimon. / A selymes, puha bőr átsétálható belváros, […] / de még hetek, / míg a beavatottak látják az egykor volt várost / az elvakart sebekből és a gyulladás megmaradó nyomaiból”. (Tényleg kinőni) Szoros összefüggés képződik a testtapasztalattal, ugyanis a test is tekinthető helynek, ahol az énnek komfortosan kellene éreznie magát – még ha ez kihívást is jelent, mutat rá a Gömböc és az Amikor a lírai én először értett meg valamit egy akciós könyvet olvasva.
Veszprémi kötetének visszatérő hibái a versnyelv megbicsaklásai. Nem érzem tisztemnek szóról szóra szétszedni a verseket, ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni – már csak a Paul Austertől, Elizabeth Bishoptól és Ocean Vuongtól származó mottók okán sem –, hogy a szerző a Helyek megírása során a kortárs angol-amerikai szépirodalomból is táplálkozott.
Veszpréminek sokszor sikerül érvényesítenie a köznyelviséget, alulpoetizáltságot saját költészetében,
azonban többször belefut a nyelvi kidolgozatlanság problémájába, legalábbis annak a látszatába, illetve hiányzik a feszesség a versek szignifikáns részeiben: „Kis köröket is rajzolnék / […] A kis körök igazából négyzetszerűek volnának”. (Térkép) A gyermeki beszédmód imitációjára tett kísérlet kizökkent, megakaszt a négy sornyi visszakacsintás. A nyelvi hanyagsághoz hasonlóan rontja az egyes szövegeket a giccsek és közhelyek reflektálatlan aktivizálása, melyeknek nem tulajdonítható esztétikai funkció, az irónia sem olvasható ki alkalmazásuk módjából és a szövegben elfoglalt helyükből: „Csak a kakaós szívószálat hagytad itt, mert azt kettőnk közül én szeretem.” (Nyomok); „aztán csókot dobni csak úgy a levegőbe” (Helyek, amik után vágyakozom), bár ezek szerencsére jóval ritkábbak.
Tartom magam a megállapításhoz, hogy a Helyek, ahol rám öröm vár egy gombolyag. Érezhető a minőségi alapanyag, valamint sok lehetséges irány villan fel Veszprémi későbbi poétikáját illetően. Ugyanakkor néhol túlzottan összegabalyodott, zavaros – tény, hogy debütkötetről beszélünk. Mindenesetre egy ígéretes költészet van születőben, egyre inkább körvonalazódó, egyedi hanggal.
Veszprémi Szilveszter: Helyek, ahol rám öröm vár, Prae, Budakeszi, 2022.
A borítófotót Mariia Kashtanova készítette.
