A klasszikus szörnyhorrorok stúdiója, a Universal újra és újra megpróbál életet lehelni régi monstrumaiba, és bár a Drakula-mítoszt kreatív módon felelevenítő Renfield alapvetően jó ötlet, a megvalósítása már több sebből vérzik.
A vámpírmitológia alapműve Bram Stoker 1897-ben megjelent levélregénye, a Drakula, ami mondhatni egyidős a mozival, hiszen a Lumiére fivérek 1895-ben tartották első nagyvásznas vetítésüket.
A vámpírok, így Drakula neve is összeforrott a filmmel, számos feldolgozás született napjainkig.
A német expresszionizmus klasszikusát, F. W. Murnau 1922-es Nosferatuját majdnem megsemmisítették a plágiumvádak miatt, Lajthay Károly Drakula halála című alkotása pedig el is veszett, holott ez lehetett volna a Stoker-regény első filmfeldolgozása. Nekünk, magyaroknak így is közünk lett a legklasszikusabb Drakula-filmhez, a Universal 1931-es horrorjához, amelyben Lugosi Béla játssza a címszerepet. Lugosi igen emlékezetes alakításával sokan keltek versenyre, hiszen az őrült Klaus Kinski (Werner Herzog: Nosferatu), Frank Langella (John Badham: Drakula), Gary Oldman (Francis Ford Coppola: Drakula) és Willem Dafoe (E. Elias Merhige: A vámpír árnyéka) egyaránt eljátszották a rémet és változatait.
A kortárs példák közül a szintén universalos Az ismeretlen Drakula volt emlékezetes Luke Evansszel, minthogy történelmi közegbe ágyazta a narratívát, míg a Netflixen elérhető minisorozat (Drakula) Claes Banggel modernizálta a sztorit. Tengernyi (film)alkotás áll tehát a rendelkezésünkre,
nehéz már újat mutatni Drakula témában, ezért is üdvözöltük a Renfieldet, ami horrorvígjátékként szabja át a mítoszt,
a vérszívó gróf első áldozatára, Nicholas Hoult címszereplőjére kihegyezve a történetet. Kár, hogy maga a film meglehetősen vérszegény.
R. M. Renfield Bram Stoker regényében is megjelent, ő szintén üzleti ügyben utazott Drakulához Erdélybe, akár a történet főhőse, Jonathan Harker, viszont Renfield nagyon rosszul járt: a gróf befolyása alá került, őrült szolgájává vált, aki bogarakat eszik és elmegyógyintézetbe is zárják. Hoult és Chris McKay (LEGO Batman: A film) rendező közel sem ennyire tragikus és sötét figuraként jelenítik meg a címszereplőt, aki a Renfield sztorija szerint
Nicolas Cage Drakulájának befolyása alatt áll, kapcsolatuk meglehetősen egyoldalú és káros Renfield lelkivilágára,
emberi kapcsolataira. Ezért is megy el, immár a 21. században New Orleansban egy csoportterápiára, mert azt reméli, ott segítenek neki megszabadulni a mérgező, alárendelt viszonytól. Igen ám, de a vérszívó grófot, aki éppen égési sebekkel küzd, nem olyan könnyű lerázni, ráadásul egy befolyásos gengszter, Ella és szertelen fia, Teddy is beleköpnek Renfield „vérlevesébe”. Még szerencse, hogy az antihős találkozik élete szerelmével, egy Rebecca nevű közlekedési rendőrrel, aki motiválja arra, hogy hőssé váljon.
Nicholas Hoult minden érdeme ellenére
a Renfield fénypontja nem a címszereplő, hanem Drakula, Nicolas Cage szokás szerint túlpörgetett színészi alakításában.
A szerepet már csak azért is szinte Cage-nek találták ki, mert a színész ebben a sminkben és jelmezben kifejezetten hasonlít Lugosi Bélára, illetve annak grófjára, sőt a külsőségek miatt feltűnő, hogy a két színész arcberendezése mennyire hasonló, főleg abban a jelenetben, ami formailag is megidézi az 1931-es filmet Lugosi és Dwight Frye helyett Cage-dzsel és Houlttal. Az utóbbi években inkább Hollywoodon kívül tevékenykedő sztár láthatóan nagyon élvezi, hogy Drakulaként gonoszkodhat és világhódító terveket szövögethet, a néző könnyen szórakoztató alakítása hatása alá kerülhet, ami kétségtelenül élvezetessé teszi a gróf jeleneteit.
Igaz, azért nem ez Nicolas Cage legemlékezetesebb szerepe, akkor sem, ha csak a közelmúltbeli filmjeit nézzük,
azt inkább a Mandyben, a Disznóban és A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyában kereshetjük.
Drakula mint karakter is kifejezetten karizmatikus figura, aki képes elhalványítani Renfieldet, holott az alkotók szándéka szerint éppen utóbbinak kellene szurkolnunk. Lehet, hogy a gróf gonosz, kizsákmányoló és még energiavámpír is, de nem tudunk rá igazán haragudni, mert hatalmas kisugárzással bír. Talán
ezért is volt szükség a rémségesen gyenge gengszterszálra és a bűnözőkre, mert hozzájuk képtelenség kötődni,
lemészárlásukat szinte kívánjuk, ők tehát az igazi gonosztevők, nem pedig Drakula. Ben Schwartz, a Sonic, a sündisznó-filmekben a címszereplő hangját szolgáltató, amúgy remek színész Teddyje határozottan idegesítő, ripacs figura, ugyanakkor fájóan egydimenziós és szürke is. Szürkeségét harsánysággal próbálták kompenzálni az alkotók, illetve azzal, hogy a cselekmény utolsó harmadában ő is kicsit többé válik, mint egy átlagos bűnöző. Ám ennek ellenére harmatgyenge és sótlan gonosztevő az édesanyjával, Ellával egyetemben.
Nicholas Hoult Renfieldje még nem is lenne rossz, sőt, az ő karakterét tekintve voltak a legkreatívabbak a film készítői, habár az olcsó és legkézenfekvőbb utat választották Stoker őrült vámpírszolgájának az átalakítására: gyakorlatilag bizarr szuperhőst kreáltak belőle. Ám az egyszerre
menő és vicces, ahogy Hoult hőssé váló antihőse bogarakat eszik, amitől ugyanolyan természetfeletti erőre tesz szert, mint gazdája a vértől.
Ha a néző látott már tradicionális Drakula-feldolgozásokat – mint Coppola 1992-es filmje, amelyben Tom Waits játszotta Renfieldet –, akkor legalábbis mosoly ülhet ki az arcára, mert emlékezhet rá, hogy ezekben milyen groteszk és visszataszító bolond volt Renfield, már csak azért is, mert rovarokat fogyasztott. Igaz, korunkban, amikor a húsevéssel szemben a szárított tücsökport népszerűsítik bizonyos csoportok, Chris McKay művének ironikus húzása nem is hat már annyira ironikusnak.
Renfield nem lenne rossz karakter sem,
alapvetően érdekes a sztorija és a motivációja is, hogy végre kialakítson valamilyen épkézláb emberi kapcsolatot,
hogy megszabaduljon a romlott Drakulától, aki csak kihasználja és bántja őt. A vérszívó gróf pontosan úgy bánik Renfielddel, ahogy Bram Stoker könyvében és klasszikus adaptációiban, azaz egy szolgának, egy ghoulnak tartja, akitől feltétlen engedelmességet és semmi „egyénieskedést” vár el. Ám a modern világgal érintkező modern Renfield már nem az az engedelmes szolga, aki a 19. században volt, tisztában van a jogaival, az emberi méltóság és a szabadság fogalmával is. Az ő története, főleg a #MeToo-mozgalom után, univerzális és aktuális, hiszen ahogy a Harvey Weinstein-botrány kapcsán kirobbant, rengeteg ember élt vagy él át nemcsak szexuális zaklatásokat, hanem bántalmazó kapcsolatokat is.
Ebből a szempontból lélektanilag pontos a Renfield, mert azt mutatja be, mennyire nehéz egy ilyen toxikus viszonyból kilépni,
főleg ennyire hosszú idő után.
Persze a Renfield nem képes túl mélyen kibontani hőse drámáját, már csak azért sem, mert a rövid játékidő nem engedi meg ezt. Pontosabban nem is azzal van a gond, hogy a film alig másfél órás, hanem azzal, ahogyan ezt a másfél órát kezeli. Mint már említettük,
a kusza gengszterszál McKay művének leggyengébb pontja, erre feleslegesen pazarolnak el jeleneteket az alkotók,
még ha rendkívül erőltetett és bárgyú módon is egy oldalra állítják a bűnözőket és Drakulát. Ennek a történetnek kizárólag a gróf és a címszereplő konfliktusáról kellett volna szólnia mindenféle sallang és kitérő nélkül. Sőt, még az is megkockáztatható, hogy ha a humorista-színésznő Awkwafina, a bűnözőkhöz hasonlóan papírízű rendőrfigurája kimarad a Renfieldből, a néző akkor sem veszít semmit. Ebben a formában viszont a gengszterek kínosan rossz jelenetei, valamint a főhős és a rendőrnő izzasztóan suta romantikus momentumai csak gyengítik a központi konfliktust és Renfield potenciálisan érdekes drámáját, emiatt abszurd módon a rövid játékidőhöz képest is sok az üresjárat.
A Renfield némi identitászavarban is szenved. Olyan, mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, hogy horrort, komédiát, bűnügyi filmet, akciófilmet vagy dramedyt szeretnének készíteni. Ezeket a különböző műfajokat, illetve a különféle hangnemeket az igazán tehetséges alkotók, mint David Lynch vagy Quentin Tarantino kiválóan tudják elegyíteni, de ehhez a feladathoz sem McKay, sem a sztori írói nem nőttek fel. Pedig a történet alapjait kidolgozó Robert Kirkman, a The Walking Dead és a Legyőzhetetlen című sorozatok forrásműveinek az írója ért a zsánerhibridekhez, de a Renfieldben a műfajok és a hangnemek is széttartanak, egymás ellenében dolgoznak.
A film ugyanis helyenként túlzóan erőszakos, mintha csak egy Kirkman-képregény kockáit látnánk, úgy véres, hogy az mulattató,
de gyomorforgató is. Főleg, amikor Nicolas Cage összeégés utáni, a vér hatására újraformálódó, zombiszerű Drakulája lép színre.
A speciális effektusokért és a maszkokért felelős szakembereket természetesen dicséret illeti, sőt McKay még dinamikusan is vezényelte le azt a pár akciójelenetet, ami szerepel a filmben, ám ez
a véresség idegennek hat a romantikus komédiába oltott Drakula-paródiához képest, ami a fő koncepció volna.
A Renfield persze paródiának és vígjátéknak is inkább középszerű. Az említett bogárevés még vicces, ahogy ahhoz is kapcsolódik egy-két jó poén, hogy a vámpírmitológia szabályai szerint a vérszívó addig nem léphet be egy idegen helyre, amíg meg nem hívják őt. Ám az ilyen megnyilvánulásokból van kevesebb, a lassan kifáradó Marvel-filmekre jellemző bárgyú és erőltetett piszkálódásból és álmosító ironizálásból viszont a kelleténél több. Ha pedig Awkwafinától mint humoristától remélünk pár mulattató geget, akkor csalódni fogunk, mert ahogy a karaktere, úgy maga a színésznő is inkább „színtelen-szagtalan”. Sőt, az ő elnagyolt karakterrajzát és gyenge motivációit látva felmerülhet bennünk a kérdés, hogy nem vágtak-e ki lényeges részeket a Renfieldből az utómunka során, és ez a címszereplő figurájára és történetére is érvényes.
A Renfield Az ismeretlen Drakula és a Tom Cruise főszereplésével készült, csúfosan megbukott
A múmia után újabb kihagyott ziccer a Universal részéről, azaz nem igazán fog összeállni ez az új szörnyuniverzum,
bár erről a stúdió már talán amúgy is lemondott a fiaskókat követően. Ugyan Nicolas Cage és néhány poén szórakoztatóak, miként a speciális effektusokon is látszik a befektetett munka, azonban a cselekmény összességében kommersz, halovány és tele van üresjáratokkal a főhős drámája szempontjából.
A Renfield lehetne véresen ironikus, öntudatos akcióhorror is, de a különböző zsánerek és hangnemek csak kioltják egymást. Az eltúlzott erőszak amúgy sem elég attrakció önmagában, hiszen például a The Boys, az Amazon szuperhősös sorozata sokkal brutálisabb és bevállalósabb, ugyanakkor groteszkebb ezen a fronton. Éppen
a The Boys bizarr iróniája és fókuszált, határozott műfajparódiája (vagy inkább zsánerrevizionizmusa) hiányzik a Renfieldből.
A Universal fejesei pedig jobb, ha elgondolkodnak egy másik módszeren, amellyel a mai fiatal moziközönség számára is vonzóvá lehet tenni a klasszikus szörnyeket.
Renfield, 2023. Rendezte: Chris McKay. Írta: Ryan Ridley, Robert Kirkman. Szereplők: Nicholas Hoult, Nicolas Cage, Awkwafina, Ben Schwartz, Adrian Martinez, Shohreh Aghdashloo. Forgalmazó: UIP-Duna Film.
A Renfield a Magyar Filmadatbázison.
