Az Evolúció Városa
Több irányból kell megközelítenünk a hegyet.
Ostromunk akár a pillangóké:
muszáj elszédíteni a mufloncsordát,
hasított patáik alatt sziklák csiszolódnak.
A győztes faj az, amelyik először
ismeri fel önmagát a víz tükrében.
*
Amíg kedvünk van tájképeket festeni,
nincs okunk félni
a természetes kiválasztódástól.
Az Evolúció Városa zsákutcákkal van tele,
amikbe csak akkor tévedsz be,
ha fejvesztve keresed a kijáratot.
*
Számot vetettem élvezeteimmel,
és magam mögött hagytam mindent,
ami csak fürge nyulak ösvényén
csalogatna tovább.
Kemény munka volt
kacsalábakat gyűjteni a tóparton,
hogy legyen min forognia
az én drága palotámnak.
Épül már a barokk,
nagy tornyot akarok a hegytetőre,
úgy fogok bepillantani a dús felhők mögé,
mint régen a szoknyák alá. Messze innen
egy vidéki színház súgója elnémul,
legyen könnyű a föld
civilizációnk bölcsőjének,
vannak már sírásóink
és versbe tudjuk szedni a búcsúleveleket.
*
Az Evolúció Városában senkit sem
érdekel a szépség, csupán a behatolás
otthonos melege. Be lehet-e törni
egy helyre, ahol már eleve ott vagy,
szétzúzni utólag ajtót és ablakot?
*
Szagolom a májust, lassan élek,
szobámba kezd beszivárogni a nyár.
A Tavasz Hírnökét hallom, késve
érkezik, évről évre egyre hanyagabb:
April is bitter lemon and I like that,
az ízlés a legfontosabb, szagolom az áprilist,
az ízlés a legfontosabb, beszélem az óangolt,
Rézuszmajom koponyájából virágok nőnek,
rovarok szállnak és bogarak másznak rá.
*
Faltörő kossal érkeztetek palotámhoz.
Kik vagytok ti, díszkertet taposók,
földeket felásók? Mikor rajzolódott ki
a szépség parasztlányaitok véreres kezein?
Nyitott kapukat döngettek, mert látom én
a szépet, csak kérdéseimet szeretném
feltenni. Tárgyalóasztalom alatt nem lapul
csöndes németjuhászként a hátsószándék.
Érteni szeretném az időt,
amely felnyergelte bűnnel mulasztásaimat,
mert úgy kell most rátok néznem,
akár egy napfényben megcsillanó
guillotinepengére. Érteni szeretném
a szívem, ha majd egyszer én is
úgy szeretek bele A Rút Szörnyetegbe,
ahogyan azt csak a palotákban raboskodó
királylányok tudják.
Rekviem egy tengerparti planetáriumból
Citrusfákat rajzoltál mintaként.
Gyerek voltál és nagyon könnyű,
de a félelem már szivárgott belőled:
megérezték, megszagolták, ízlelték,
és úgy csodálták legelső lépéseidet,
mintha a sorsba táncolnál bele.
Ők talán épp ezért féltek a sötétben.
*
The show must go on, Trapézbohócok!
Le akartál nyűgözni mindenkit,
pipacs voltál a déli réten,
délutáni álmok, lágy szirmok,
vad színek. Törekedtél,
pedig törékeny vagy,
nem való neked ez a tánc,
kenderruhában libben elő
mindenki, akinek nehéz páncélját
a saját vasakarata törte szét.
*
Elkezdheted az abrakolást,
feszítést, fényevést, van idő,
van tét, vannak súlyok
a konditeremben, és van bérlet
a csontvázaknak is. Minek a hiánya
ez a nyitott ablak, és miért ilyen
fülledt még mindig a levegő?
*
Freddie Mercury egy csillámos pólóban
az öngyilkosság lehetőségein
gondolkodik. Ilyen szakszerűen,
a következményeken. Hogy vissza
tudja-e adni magát a Naprendszernek.
A falon egy pókkal játszadozik a fény.
*
Akinek félreértik az utolsó panaszát is,
az nem érdemli meg a Földet.
Az valamit nagyon elbaszhatott,
sosem hallhatta egyetlen fehér
műanyagszék összeroppanását sem.
Na és te tengerszinten vagy?
Ott élsz, ahol meghallod mások panaszát,
de boldog tudsz lenni akkor is,
ha nem segíthetsz rajtuk?
*
A hiány megnevelt? Vagy pont hogy nem?
Gyerek tudsz lenni újra, és nagyon könnyű?
*
Tapétázott négy fal között
egy öregember elsírja magát.
Borítókép: Unsplash