Április 25–27. között a Toldi Mozi adott otthont az első ízben megrendezett Little Europe Filmfesztiválnak, amely olyan kortárs közép-európai alkotásokból kínált válogatást, melyeket a szervezők elmondása szerint a „kis-nagy ember” toposza köt össze. Saját gyerekkori traumáit dokumentumfilmes eszközökkel feldolgozó rendező, az elismerésért való küzdelemben illegalitásba sodródó rapper, és meleg csendőr is szerepelt a választott filmekben, a szürke pszeudoidillt pedig mindig egy különleges esemény tette tönkre.
Pipacsmező (Câmp de maci)
A fesztivál nyitófilmje Eugen Jebeleanu kritikailag elismert, több fesztiválon is vetített munkája volt. A Pipacsmező főszereplője, Cristi (Conrad Mericoffer) egy csendőr, aki történetesen a saját neméhez vonzódik. Ez a heteronormatív kelet-európai valóságban önmagában is konfliktusokat okozna, a helyzetet azonban tovább bonyolítja, hogy a férfit egy olyan mozivetítésre hívják biztosítani, ahol nacionalista tüntetők próbálják megakadályozni egy (meg nem nevezett) LMBTQ-témájú film műsorra tűzését.
Eugen Jebeleanu a kelet-európai, és specifikusan
a román film legszebb hagyományaihoz méltó módon nem húz éles határvonalat a személyes sors és a társadalmi valóság között.
Elejtett párbeszédekből tudjuk meg, hogy Cristi nagymamája összetűzésbe került a kommunista rezsimmel, a férfinek pedig értelemszerűen a folyamatosan jobbra tolódó közbeszéddel kell küzdenie.
Remek, és a téma filmes reprezentációja kapcsán nagyon előremutató rendezői döntés, hogy a Pipacsmező a szexuális identitás megélésének folyamatát nem az egyén és a környezet konfliktusaként írja le, hanem belső dilemmaként. Cristi családjának egyetlen tagja jelenik meg a filmben, nővérének (Cendana Trifan) viszont láthatóan semmi gondja nincs testvére kapcsolataival. Az igazi konfliktus itt az, hogy maga a férfi
képes lesz-e megbékélni vonzalmaival, és azzal, hogy nem tudja magát beilleszteni a rendelkezésre álló keretekbe.
Ez a hétköznapokban is problémát jelent számára, hiszen el kell beszélgetnie a kollégákkal a kitalált barátnővel való szakításról, vagy arról, hogy mennyire vonzóak a női csendőrök, a helyzet azonban nyilván jóval bonyolultabbá válik a vetítés helyszínén, ahol Cristi egy arctalan tömeg közepén találja magát, amelyben az egyik csoport deviánsnak, a másik pedig „szexuálmarxistának” nevezi az ellenoldalt.
A rendező remek képi metaforákkal érzékelteti főhőse helyzetét:
a férfi szó szerint a tömeg közepére kerül, majd rádöbben, hogy az itt hangosan és nagyban zajló konfliktus az ő fejében is hasonlóan néz ki.
Frusztrációja pedig akkor hág a tetőfokára, mikor a tömegben egy korábbi szeretője is feltűnik, hiszen ezáltal a lebukás veszélye is elevenné válik. Végül egy vita során felpofozza a fiút, s ezzel a kollégáit is veszélybe sodorja, hiszen a csendőri erőszaknak régre nyúló, rossz emlékei vannak a posztkommunista országokban.
Jebeleanut tulajdonképpen semmi más nem érdekelte a filmmel és a történettel kapcsolatban, csak ez a tényleg nagyon sokrétű konfliktushelyzet. Épp ezért a főszereplőn kívül nem is foglalkozik a karakterekkel, és magát a mozit is kurtán zárja le. Persze érthető az alkotói szándék és az üzenet:
ez Kelet-Európa, itt nincs következmény, a megütött fiú csak elesett, a főnökkel pedig lehet egyezkedni.
Ugyanakkor ezáltal a főhős személyiségfejlődése sem tud tetőzni, látszólag hasonló állapotban hagyjuk ott őt, mint ahogy megismertük.
Egymással szemben (Noi împotriva noastrã)
Románia egy másik filmmel is képviseltette magát a fesztiválon, Andra Tarara nagyon személyes műve a rendező és saját apja kapcsolatát dolgozza fel. A kortárs dokumentumfilmes tendenciák egyik legnépszerűbb típusa a különböző családi történetek mozgóképes feldolgozása (a legismertebb ezek közül az idén Oscar-díjat nyert Sarah Polley csodálatos, Apáim története című mozija), amely során
a film szereplői a kamera előtt ébrednek rá bizonyos titkokra, dinamikákra, vagy akár sérelmekre.
Tarara filmjének középpontjában a rendező édesapjának pszichés zavarai, depressziója, és ennek a családra gyakorolt hatása áll. Az alkotó saját bevallása szerint egy egyetemi feladat elvégzése közben döbbent rá arra, hogy ő és az apja nagyon hasonlóan filmeznek; az utóbbi által készített házi felvételek vizuális stílusukban remekül illettek a lány már profi munkáiba. S mint kiderül, ez nem is véletlen, hiszen apjának is voltak művészi ambíciói, ám a család és a politikai helyzet végül visszarántotta őt a hétköznapi munka világába.
Az Egymással szemben felépítése nem túl változatos, a jelenetek többségében csupán annyi történik, hogy a film két főszereplője különböző szituációkban beszélget egymással. Persze ebben is van egy formai csavar:
végig a másikat filmezik, így az osztott képernyőn a beszélgető partnerről kézi kamerával készített felvételeket látjuk.
Akár úgy is tűnhet tehát, hogy az édesapa egyenrangú alkotója a filmnek, de később azért kiderül, hogy egyértelműen a rendező látásmódja érvényesül.
Ingergazdagság helyett a film azzal válhatna emlékezetessé, ha a témájában tudna új mélységeket ábrázolni, de ez sem sikerül neki, végig a felszínen maradunk. Az ugyanakkor mindenképpen növeli az alkotás drámai erejét, hogy a filmvégi feliratokból kiderül: az apa viszontagságai tovább folytatódtak.
Banger.
Elsősorban fiataloknak szóló, de
örök érvényű filmként hivatkoztak a szervezők a Banger. című cseh drámára, amelyben egy rapper küzd az elismerésért
és barátnője visszaszerzéséért. Adam Sedlák alkotásának főhőse Alex (Adam Misík), aki úgy érzi, csak akkor szerezheti vissza a társadalmi ranglétrán már feljebb lépett kedvesét, ha csinál egy közös számot az épp Prágában turnézó Sergei B-vel, aki egyébként egy tényleg létező, sikeres rapper. Ehhez azonban ötezer euróra van szüksége, így az eddigi kis stiklik helyett nagyüzemben kezd drogot árulni. Barátjával (Marcel Bendig) egy táblázat szerint keverik a szereket, ám tudtukon kívül bekerül egy olyan anyag is a mixbe, amit semmivel sem szabadna párosítani. A végeredménytől pedig egyre többen lesznek rosszul, így a fiúknak választaniuk kell a könnyű pénz és a felelősségvállalás között.
Sedlák igazi generációs filmet készített, ami az okostelefon-esztétikát idéző módon intim közelségből, gyors vágásokkal követi a karaktereket. És néhány erőltetett vizuális poénon (a kigyulladó drága cipő) kívül jól is találja el a hangvételt. Alex kitörési vágya és saját céljainak folyamatos megkérdőjelezése átérezhető, Bendig személyében pedig remek társa van, aki kitűnő alakítást nyújt. Ráadásul működik a film humora is, ami ennél az alkotásnál leginkább a régiós jellegből fakad:
a főszereplőpáros próbálja mímelni az amerikai hip hop-életérzést, csakhogy ez a kelet-európai módon, utcai kebabosok között egyensúlyozva zajlik.
Ehhez pedig egy plusz réteg is kapcsolódik azáltal, hogy a két főhős a Pipacsmezőt idéző módon küzd a klasszikus maszkulin elvárásokkal.
Ez egy komplex, jól felépített és lezárt történet, egészen az utolsó jelenetig, azonban ebben a filmben is van egy szükségtelen csavar, amivel – szintén Eugen Jebeleanu munkájához hasonlóan – annulálódik a főhős által bejárt erkölcsi út, és teret nyer a hatásvadászat.
Holtpont (Zastoj)
Soha nem látott esőzések veszélyeztetik az európai lakosokat, a híradások szerint a klímaváltozás talán a vártnál is hamarabb érezteti a hatását. Az esti válogatott meccset azért még megnézik a helyiek, majd mindenki a saját hajlékába húzódik. Vagy épp máséba, mint Andrej (Uros Fürst), aki mindenféle indok és előzetes jelzés nélkül jelenik meg Mejra (Mirjam Korbar) és Emir (Peter Musevski) lakásában. A titokzatos férfi sokáig nem is közli, hogy mit szeretne, de az a
homályos utalásokból kiderül, hogy mindennek köze lehet a házaspár fiának közelmúltban történt balesetéhez.
Idővel Andrej felesége, Barbara (Barbara Cerar) is feltűnik, a két család élete pedig különös módon fonódik össze, de az szinte biztosnak tűnik, hogy nem mindenki ússza majd meg sérülés nélkül a konfliktust.
A film rendezője, Vinko Möderndorfer színházi és irodalmi alkotóként is ismert, ez a háttér pedig meg is látszik a kész mozin, ugyanis ez a történet legalább ennyire működött volna színdarabként is: egy fő helyszín, kevés karakter, és egy olyan konfliktus, aminek elbeszéléséhez nem szükségesek különösebb vizuális eszközök. Épp ezért kezdetben nehezen is húz be a történet, ám mindenképpen a film javára írandó, hogy jól épül fel a misztérium, sikerül kifejteni a kezdetben nagyon légből kapottnak tűnő alaphelyzetet.
Ráadásul úgy, hogy az alapvető törésvonalakra csak később derül fény.
Ami a Pipacsmezőben a heteronormativitás, a Banger.-ben pedig a morális és amorális közötti határvonal volt, az ebben a szlovén alkotásban a szociális érzéketlenség és az anyagi különbségek. A szép nyakkendőre és a selyemruhára a használt bútor felel, ám a rendező pontosan azt akarja bemutatni, hogy ha lehántjuk a kultúrmázat, és gyerekeik egészségi állapota révén a szülők legbelsőbb félelmeire hatunk, mindenki pontosan ugyanúgy viselkedik.
A Holtpont teljesen korrekt kamaradráma, amit csak a helyenkénti nagyon erős didakszis („egy szívet nem lehet megvenni”) miatt nem lehet kiemelkedőnek nevezni. Az viszont kétségtelen, hogy
az ilyen típusú művekhez hasonlóan igazi ziccerszerepet kínál a színészeinek,
főként Mirjam Korbarnak és Barbara Cerarnak.
Little Europe Filmfesztivál 2023, Toldi Mozi, 2023. április 25–27.
