A diófa
Hazafelé tartottam a munkából, amikor megláttam. Nagyon hasonlított rá. A haja színe, a szeplői, a mellei – fehér trikóján szinte átkívánkoztak a mellbimbói. Közelebb léptem, hogy jobban láthassam őt.
Egy pattanásos fiú ült mellette a metrón, ölükben hátizsák. Beszélgettek, észre sem vették, amikor megkapaszkodtam felettük a hűvös vasban. Nagy volt a zaj, de amikor megálltunk a megállókban, hallottam, hogy a fákról beszélgetnek. Ki akartak vágni egyet, de a következő megállóban kiderült, hogy valaki már kivágta azt a fát.
– Figyelmeztették – mondta a fiú. – Tudta, mi fog történni.
– Nem az a bajom, hogy hogyan történt – mentegetőzött a lány –, hanem hogy megtörtént. Lehet, nem is kellett volna kivágni azt a fát.
– Szerintem meg ki kellett vágni – dőlt hátra a fiú – Rebeka, ezt hívják aktivizmusnak. Ha csak várunk, akkor nem történik semmi. Tenni is kell valamit.
Most már tudtam, hogy Rebekának hívják a lányt és nem Áginak, de elrontotta illúziómat az arckifejezése. Idáig kedvesen hallgatta a fiút, viszont most összevonta szalmaszőke szemöldökeit, összeráncolódott az egész homloka, mint egy galacsin. Ági sosem csinált volna ilyet.
– Igen, de nem lehetne végre valami olyasmit tenni, ami jó?
– Nem vagy képes felfogni, hogy ez nem ennyire egyszerű? – kérdezte a fiú. – Így hátha eljut végre az agyukig, amit üzenni szeretnénk. Ha a saját udvarán is érzi majd a hőséget, akkor lehet, hogy legközelebb másképp dönt.
Ági sokat mosolygott. Jó lenne, ha megnevettethetném ezzel, hogy a metrón utazva egyszer hallottam, ahogy egy fáról vitatkozik. Pedig annyi erdőtűz volt egész nyáron, hogy igazán nem értettem, mit számít az az egy fa.
– Ez egy annyira naiv gondolat – felelte Rebeka. Most, hogy nem ráncolta már a homlokát, a hangja újra úgy csengett, mint Ágié. Behunytam a szememet, hogy elképzeljem, ő ül ott előttem egy áttetsző fehér atlétatrikóban és farmer miniszoknyában, rózsaszín tornacipőben. Csak ki kéne nyújtanom a karom, gondoltam, és megérinthetném. – Ebből nem azt fogják megérteni, hogy milyen rossz másnak, csak azt, hogy milyen rossz nekik. Bosszút fognak állni.
A fiú erre gyorsan előrehajolt, amivel felriasztott az ábrándozásból.
– Nem lehetsz ennyire idióta, komolyan azt hiszed, megyünk azzal bármire, ha virágot ültetünk meg kifestünk néhány buszmegállót színesre? Ezzel csak a kezükre játszunk. És mégis ki a fene akarna csatlakozni egy olyan mozgalomhoz, ami nem csinál mást, csak kertészkedik? Maximum egy kicseszett nyugdíjasklubot lehetne alakítani a jelentkezőkből. Ez úgy hülyeség, ahogy van.
Felmértem újra Rebeka arcát. Lehet, hogy tényleg nem annyira okos. De ha valaki ennyire szép, nem is baj. Az okoskodó lányok mindig el vannak szállva maguktól. Ha nem ismertem volna annyira jól, azt kéne hinnem, Ági is elbízta magát a gimi óta a diplomája miatt.
– Csak féltékeny vagy, amiért Nándinak tetszett az ötletem – hebegte Rebeka.
– Leszarom Nándit és leszarom a virágait, ne gyere már megint ezzel. Nem vagyok féltékeny senkire. Ha lenne valami az ötletedben, azt csinálták volna, és nem ezt. Legközelebb jelentkezni fogok a csapatba.
– Ezt úgy mondod, mintha legutóbb nem jelentkeztél volna – jegyezte meg Rebeka olyan halkan, hogy épp csak hallottam.
A fiú elvörösödött.
– Ezt mégis honnan veszed?
– Luca mondta, tegnap reggel, matekon.
– Luca nem is volt ott a legutóbb – kezdte hangosabban a fiú, de nem elég hangosan ahhoz, hogy túlkiabálja a metrót. Sajnáltam, hogy nem hallom őket.
Egyre jobban idegesített a mellette ülő pattanásos fiú. Jó lett volna leszólítani ezt a lányt. Lehet, úgy nevet, mint Ági. Lehet, ő is elbűvölhető lenne ajándékokkal.
Aztán az a hülye fa jutott eszembe. Nem is rossz ötlet. Én is képes lennék rá. Volt egy magyartanárunk, aki valamiért gyűlölte Ágit. Folyton a helyesírásán gúnyolódott. Még azzal is megfenyegette, hogy megbuktatja nyelvtanból. Amikor együtt voltunk, több délutánom ment el azzal, hogy Ági hisztijét hallgassam. Ha még mindig él az öregember, kivághatnám a diófáját.
Borítókép: Unsplash