A kortárs román film ha nem is legkiemelkedőbb, de legelismertebb alakja, Cristian Mungiu új rendezésében a kelet-európai peremlét lehangolóan pontos és átfogó tablóját mutatja fel, azonban az érzelmileg tompított, dokumentarista távolság miatt valóban csak a felmutatás gesztusa marad meg a néplélek rétegeit ténylegesen feltáró és értelmező mélyfúrás helyett.
Egy rosszmájú mondás szerint a román újhullám kezdőhangját megadó három nagy szerző közül Cristi Puiu vetette el a magokat, amiket Corneliu Porumboiu öntözött, végül pedig Cristian Mungiu aratta le az első kettő munkájának gyümölcseit. Ez (az időbeliség mellett) annyiban igaz, hogy
Mungiu filmjei súlyos témáik és mellbevágó cselekményfűzésük dacára kifejezetten közönségbarát módon használják a thriller műfaji eszköztárát,
a határidőlogikában és információhiányban rejlő feszültséget, valamint a könnyen átpolitizálható, nagy és fontos közösségi/intézményi kérdések (pártállami elnyomás, illegális abortusz, vallási fanatizmus, korrupció) transzparens jellegű, koncentrált megfogalmazását, ezért kifelé, a nemzetközi nézők számára jobban eladhatók, mint a szemantikai, egzisztencialista kérdéseken rágódó (Puiu, Porumboiu), esetleg önreflexív formanyelvi és társadalmi szatírákba forduló (Radu Jude, Radu Muntean) provokatív, allegorikus hangok.
Ehhez képest az R.M.N. is olvasható a hétköznapok talajáról elrugaszkodott, általánosabb szinteken, de közben
egy nagyon konkrét társadalmi, emberi közérzet és az abból egyenesen következő kegyetlenség megragadásán dolgozik,
mégsem tud olyan zsigeri erővel hatni, mint Mungiu korábbi rendezései. A 2020-as gyergyóditrói eseményeket feldolgozó cselekmény a falubeliek tiltakozása köré épül, amit a helyi pékségben alkalmazott három Srí-Lanka-i bevándorló egyébként láthatatlan jelenléte vált ki. A központi konfliktust a szétágazó magánéleti szálak és a személyes sorsok zsákutcája keretezi. A németországi vendégmunkából hazatérő Matthiasnak (Marin Grigore) magatehetetlen apja ellátása mellett széteső házasságát is menedzselnie kell, mellette pedig az erdőben valamitől megrémülő, és az eset óta nem beszélő kisfiával, valamint az ominózus pékséget vezető szeretőjével, Csillával (Judith State) való kapcsolatát is igyekszik valahogy felszínen tartani.
Mungiu a cselekmény terét eltávolítja az eredeti helyszíntől, hogy utat nyisson az elemelt, szimbólumokkal kibélelt univerzális olvasatnak
az elállatiasodó emberi természetről, valamint az együttélést, a közösséget erodáló szűk látókörű provincializmusról és kommunikációképtelenségről.
Mungiu a cselekmény áthelyezésével ugyan nem húzza ki a konfliktusban rejlő egyszerre megmosolyogtató maradiság és letörhetetlen rasszizmus tragikumát, a falu etnikai összetettsége és nyelvi gazdagsága a film végére az érthetetlenségig fokozott medve-szimbólum ellenére mégis túlságosan direkt laborkörülményeket teremt, ahol az ítélkezés mellőzésével és
az objektív szerzői nézőpont mögé bújva Mungiu nem kommentálja a xenofóbia társadalmi-politikai okait, csak felsorol és rekonstruál.
Ez még akkor is így van, ha a film központi jelenete, az egy beállításba szorított falugyűlés ábrázolása olyan hatásfokkal domborítja ki a helyzetben és a közösségben feszülő ellentmondásokat, hogy az valóban rendezői és színészi csúcsteljesítmény. Viszont Mungiu nem él igazán az újrajátszás lehetőségeivel, nem teszi máshová a hangsúlyokat, nem élezi át a konfliktust, nem keletkezik jelentéstöbblet az idegengyűlölet megdöbbentő, mára mégis megszokottá vált hétköznapiságához és hangzavarához képest, amivel a fiktív nézőpont többet vagy mást mutatna a YouTube-on amúgy is elérhető lakossági fórumon dokumentáltaknál.
Ezt az elmélyítő funkciót tölthetné be Matthias és Csilla magánéleti szála, amiben szépen
kirajzolódik a generációs örökségként hordozott sehonnaiság, agresszió és traumatizáltság körforgása,
a társadalomba éket verő vagyoni különbségek, vagy a megvetésen alapuló többségi-kisebbségi dinamika törvényszerű újratermelődése, ahogy a szülőfalujában német gyökerei miatt idegennek számító Matthias németországi munkája során már csak egy lusta cigánynak látszik a főnöke szemében, majd hazatérve Erdélybe ugyanolyan undorral viszonyul már pusztán a romák emlegetésére is.
Mungiunál a többnyelvű, etnikailag sokszínű és a migránsok megbélyegzésében kiválóan összezáró közösség ellenére a kivándorlás és az elöregedés miatt
a faluban nagyjából már csak szétaprózódott családok, mikroközösségek zárványai vannak, amelyek közt képtelenség az átjárás.
Ebben a világban még a kultúra sem feltétlenül megtartó erő, mivel azt felváltják a pánik szülte hiedelmek, a tájékozatlanság, a személyes és politikai narratívák, valamint az előítéletek és a keserű léttapasztalat keveredése. A rendező ezúttal visszafogottabban, de egyértelműen mutat rá az egyház szerepére és felelősségére, ahogy az képmutató módon a gyűlöletet, a viszolygást és a meg nem értés kényelmét konzerválja. Ezt az aspektust egyébként a film meglepő humorral ábrázolja, ugyanúgy a nyelvi különbségek is sokszor abszurd fénytörésben tűnnek fel, miközben
az egyetlen valódi közvetítőnyelv az erőszak és a kirekesztés, ami a falubeliek szemében puszta önvédelem.
A francia erdőmérnök munkája (felmérni a helyi élővilág diverzitását) az erdélyiek szemében mára ironikus megvetéssel tompított zabhegyezés (medveszámolgatás), mégis a gyarmati/birodalmi kizsákmányolás fenyegető történelmi emlékét és az ebből fakadó kisebbrendűségi érzést mozgósítja bennük.
Az R.M.N. legnagyobb erénye, ahogy az egyetemes emberi viselkedésminták mellett
a kelet-európaiság élményét plasztikus módon képes elkapni.
Nagyjából ezt írja le a kulturális szenzórium fogalma, amikor egy társadalom vagy közösség tagjainak szervi érzékelését, kollektív reflexeit és világpercepcióját a lokális rítusok, szokásrendek határozzák meg, tehát ahogyan szó szerint látják a világot, az kulturálisan, nyelvileg determinált. És ugyanez fordítva: például az absztrakt történelmi tapasztalatok, metaforák és az emlékezet korporális, szomatikus szinten is bevésődik a közösségi tudatba/habitusba (Bourdieu). Mungiunál ez a szervező mintázat,
ami meggörbíti Kelet-Európa józan eszét, a peremlét érzete, a gazdasági kilátástalanság, a maszkulin agresszió, az idegengyűlölet, a sértettség, a sovinizmus és a frusztráció.
Noha valós eseményeken alapul a cselekmény és konkrét településneveink vannak, a bábeli hangzavar is jól leképezi ezt a lebegő, sehol-nem-lévő Kelet-Európát, ami megrekedt Kelet és Nyugat között, földrajzilag középen van, kulturálisan nyugaton, politikailag meg keleten (Imre Anikó). Ez a kulturális kizáródás, megnevezhetetlenség jön át valamennyire a címből is.
Kár, hogy Mungiu nem kezd az ebben (konkrét-absztrakt) rejlő mélyebb feszültséggel igazából semmit, pedig a korábbi munkái sokkal jobban érezték az alaphelyzetükben lévő kontrasztokat. A 4 hónap, 3 hét és 2 napban a női önrendelkezést az állampárti elnyomás és kiszolgáltatottság írta felül, a Dombokon túl profán záróképe ironikus keretbe feszítette az egyházi fundamentalizmust, az Érettségi pedig az atyai jó szándékban és törődésben gyökerező korrupciót és megalkuvást mutatta meg.
Az R.M.N.-ben jóval kevesebb az árnyalat és a mélység, Mungiu ezúttal beéri a társadalmi kisebbségek felületi feszültségével.
Hiába az események személyes, privát vetülete, nincs meg az a közelre fókuszált éleslátás és feszes dramaturgia, mint a korábbi filmjeiben, a népes karakterkészlet ellenére sem szervesül a magánéleti szál és az erőszak nyelvén elbeszélt társadalmi dimenzió.
R.M.N. 2022. Írta és rendezte: Cristian Mungiu. Szereplők: Judith State, Moldován Orsolya, Marin Grigore, Hatházi András, Macrina Barladeanu. Forgalmazó: Cirko Film
Az R.M.N. a Magyar Filmadatbázison.
