2019-ben nyerte el Oda című debütáló verseskötetével a Makói Medáliák-díjat. Tolmácsolásában olvashatjuk a norvég irodalom két kiváló lírikusát: Tor Ulvent és Steinar Opstadot. Vajna Ádámmal beszélgettünk második, egyébként is, mit akarhatott itt az őrgróf? című kötete kapcsán műfordításról, játékról (nem játékról), forradalomról, és még Szőcs Gézáról is.
KULTer.hu: Oda című debütáló versesköteted 2018-ban jelent meg. Mesélnél kicsit az elmúlt évekről, hogyan élted meg őket költőként, szerkesztőként, fordítóként?
Költőként egy másfél éves egyhelyben toporgás következett az Oda után, de ez visszagondolva hihetetlenül hasznos volt, mert egy rakás dolgot tanultam a saját alkotói folyamataimról, meg arról, hogy mit tudok és mit nem tudok megírni egyelőre. Például megtanultam, hogy nincs értelme radikálisan megtagadnom a saját költészetemet attól való félelmemben, hogy két ugyanolyan könyvet fogok írni.
Szerkesztőként a Covid miatt kicsit döcögős volt az élet, az Észak malmai is lassabban őröltek, a Hévíznél pedig pénzhiány miatt volt egy lyukas évünk 2021-ben, amikor folyóiratszámok helyett két antológia jelent meg. Aztán tavaly, miután ketten maradtunk, teljesen újragondoltuk a lapot Fehér Renátóval, így például a tehetséggondozó profil is részben eltűnt, illetve átalakult. Ezeket az energiáimat megpróbáltam átirányítani egy Közjáték névre hallgató, fiatal szerzőket rendhagyó irodalomórák tartására kondicionáló projektbe, de ez inkább kevesebb, mint több sikerrel járt.
2020-ban két verseskötet is megjelenhetett a fordításomban, Tor Ulven Türelem és Steinar Opstad Az elégett naplóból című könyvei, ami most belegondolva elég vad. Mert elnézve a könyvpiac mai helyzetét,
nem mernék rá nagy összegben fogadni, hogy fog még összesen két verseskötet megjelenni a fordításomban valaha.
Egyébként az is érdekes, hogy a két kötet megjelenése után mennyire keveset fordítottam. Sajnos úgy tűnik, ez a tevékenység az, ami a legkönnyebben lemorzsolódik, ha túl sok mindent csinálok.
KULTer.hu: Követed a norvég kortárs irodalom alakulását? Hogyan látod, a jövőben tervezel még azért versfordítással foglalkozni?
Amennyire tudom, igen, bár azért ritkán esik jól hatezer forintokat kiadni egy-egy verseskötet e-könyv verziójáért. Nyomtatott norvég könyvet meg már nem is tudom, mióta nem vettem. És nagyon jó lenne gyakrabban fordítani, mert ez egy rendkívül szórakoztató munka. „De a törpök élete nem csak játék és mese”, hogy a Hupikék törpikék-főcímdal narrátorának gyerekkorom óta fejembe égett mondatát idézzem.
KULTer.hu: Jurij Mihajlovics Lotman, orosz irodalomtudóstól idézel második könyved, az egyébként is, mit akarhatott itt az őrgróf? elején mottó gyanánt: „A játék nem játék többé, ha nincs más választásunk.” Mennyire volt játék (vagy nem játék) neked ez az új kötet?
Az alkotói folyamat nekem mindig játék. De aki játszott már valaha is bármilyen játékot, szóval nagyjából minden élő ember, tudja, hogy legyen szó akár fociról, társasjátékról vagy valami agyamenten részletes körökre osztott stratégiai videójátékról, a kihívás miatt játszunk. Vagyis legtöbbször nem tétnélküli hülyéskedés történik, hanem például a fizikai fájdalomig hajtjuk magunkat, hogy odaérjünk egy-egy labdára.
Nekem a szövegekkel való munka az egyik legerősebb játékélményem.
És tudom, hogy vannak emberek, akik mondjuk a saját személyes traumáikat dolgozzák fel elképesztő erővel az írásaikban, de szerintem onnantól, hogy elkezdenek irodalomalkotási céllal szöveget fogalmazni, valójában ők is játszanak. Különben nem tudnának jót írni. Aztán ki tudja, lehet, hogy csak nem látok ki a saját gondtalanságomból.
KULTer.hu: A hétköznapi életben is a gondtalanság jellemez, vagy ez inkább egyfajta alkotói, költői állapotot jelent?
Mind a kettőt. Sőt, azt hiszem, ezek össze is függenek. Az irodalom – akár olvasóként, akár szerzőként – sosem a menekülés terepe volt számomra, hanem sokkal inkább a felfedezésé.
KULTer.hu: Hogyan esett a választásod az „őrgróf”-ra? Inkább német, francia nyelvterületen használták ezt a titulust a történelem folyamán, magyar vonatkozásban kevésbé ismert megnevezés. Hangsúlyosnak érzem az őrzés motívumát a kötetben, már csak amiatt is, mert többször, több formában előkerül maga a szó vagy egy szinonimája (1789; kora reggel a generális-kaszálón; Ezékiel és az izzó fazék; egy nyári élményem; tetőpont; mit hoz a gólya?; szerelmes férfiak). Mi az, amit őriz? Milyen jelentősége van ezen elnevezésnek?
Az őrgróf nekem leginkább a mindenkori hatalom, elit vagy legalábbis valamiképp a többségi társadalom felett álló entitás(ok) szimbóluma. És szerintem nagyon fontos jellemzője, hogy egyszerre megfogható, meg nem is. Érezzük a jelenlétét, tudjuk, hogy létezik, pedig soha nem láttuk élőben. És azért is örülök, hogy rátaláltam erre a szóra, mert (amellett, hogy szerintem jól hangzik) nem köthető egyértelműen a magyar olvasók által ismert viszonylatokhoz, és így a konkrét utalások helyett alkalmasabb általános hatalomkritika megfogalmazására. Azt egyébként nem is vettem eddig észre, hogy az őrzés mint motívum az őrgróf szóösszetételen kívül is többször megjelenik, de
az őrgrófról szinte bizton állíthatom, hogy a status quot őrzi.
Még akkor is, amikor épp az ellenkezőjét látszik csinálni.
KULTer.hu: A magyar történelem számos alakja megjelenik a kötet első ciklusában (pl. Koppány vezér, Martinovics Ignác, Petőfi Sándor, Horthy Miklós), ezentúl a további szegmensekben is előkerül a múlt és az emlékezés mozzanata (expozíció; konfliktus; utószó; cabrincita; nagyanyád a riviérán). Mi alapján válogattad a szereplőidet? S szerinted miért működhet ilyen jól a történelem, a politika könnyedebb, kvázi játékos hangnemben való tárgyalása? Az effajta játékosság nyilván összeköthető a könyv mottójával is: mennyire játék, vagy nem játék így kezelni az előbb említetteket.
Ezek ritkán tudatos, vagy hogy is mondjam, előre eldöntött választások. Talán Martinovicsot leszámítva, abban a versben tényleg az ő ellentmondásos, kicsit megfejthetetlen figurája érdekelt. A többi esetben a vers hozza be a figurát, az a téma vagy hangulat, amiben a vers, és általa én is vagyok írás közben. Ilyen szempontból tehát ezek a szereplők kevésbé konkrétak, inkább mint szimbólumok vagy egy-egy attitűd jelölői működnek.
Abban bízom, hogy ezek a szövegek képesek kizökkenteni a megszokott, korábban belénk táplált történelemszemléletből.
Hogy többek között a humornak és a játékosságnak köszönhetően kicsit más szemszögből nézünk általuk korszakokra, eseményekre, és végeredményben arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová megyünk. Nekem legalábbis ezt az élményt adják írás közben, és nagyon szuper, ha ezt valahogy át tudom adni.
KULTer.hu: Konkrét esszé Szőcs Géza lírájáról, avagy egy költészet ki- és besajátítása című értekezésedben így fogalmaztál: „nem függetlenül valamiféle bulvárösztöntől, furcsa bizsergést éreztem, ha beleláthattam a líra kisüzemi konyhájába, rácáfolva arra a vélekedésre, hogy a versről és a versírásról szóló szövegek túlságosan brancsbeliek és öncélúak ahhoz, hogy bárkit is megfogjanak.” Ezután ugyan megjegyzed, hogy az efféle versek már nem igazán nyűgöznek le, de mivel a kötetben többször is beláthatunk ebbe a bizonyos „kisüzemi konyhába”, az volna a kérdésem, hogy milyen indíttatásból kezdtél el kísérletezni az önreflexív lírával? Mennyire érzed meghatározónak munkásságod szempontjából Szőcs költészetét? Milyen kapcsolat fűz hozzá és a verseihez?
Ezek a metaversek leginkább azért születnek, mert
nem érzem magától értetődő tevékenységnek, hogy leülök verset írni.
Talán kicsit szégyellem is magam miatta, de legalábbis úgy vagyok vele, hogy muszáj megmagyaráznom ezt a szituációt. És akkor felteszem a kérdést magamnak, hogy mennyire lehet a verset mint olyat komolyan venni, vagy hogy mit várok én ettől a tevékenységtől. A saját alkotásait nyilván mindenki időről-időre megkérdőjelezi, de csodálom azokat, akik magát a tényt, hogy irodalommal foglalkoznak, nem kérdőjelezik meg rendszeresen.
Szőcs Géza volt Petri György mellett az első, akinek a versein keresztül a kortársabb értelemben vett játékosságot megtapasztaltam. Azért emelem ki a kortársiasságot, mert valójában Arany meg Babits is játékos költők, csak az ő játékosságuk már kanonizált, ezért nehezen vesszük észre. Viszont Szőcs Géza nekem azt a rádöbbenést adta meg késő tizenévesen, hogy váó, szóval lehet így is írni. A közoktatás rendszerszintű hibái miatt viszont nagyon sok embernek nem jön el ez a pillanat, miközben az egyik legfontosabb feladata éppen az lenne az irodalomoktatásnak, hogy ilyen momentumokat okozzon minél több diáknak.
KULTer.hu: Nagyon izgalmas, és valóban humoros a költészetedben megjelenő történelemszemlélet. Várható, hogy egyéb történelmi korszakok, helyszínek, személyek is feltűnnek a lírádban? (Mint például a véleményem szerint fergeteges komikumot mozgósító egy nyári élményem című versed történeti gyorstalpaló kitekintései esetében, amely körülbelül egy kötetnyi témát felsorakoztat.)
Az a 19. századi ornitológusról szóló verses regény, amin most dolgozom, önmagában egy efféle nagy játék. A kulisszák tekintetében is keveredik benne a 19. és a 21. század, de a kor bevett irodalmi formáival is kísérletezek benne. Meg hát, ugye, eleve már verses regényt írni is nagyon 19. századi dolog.
Az az érzésem, illetve hát ennek azért irodalma is van, hogy ez a kor, vagy szűkebben véve
a romantika rengeteg aspektusban határozza meg a gondolkodásunkat a mai napig.
Hogy az egész világot nemzetekre osztjuk fel, az is a 19. századból maradt ránk, de az irodalom szerepéről és lehetőségeiről való elképzeléseinkre is erősen hatnak az akkori elgondolások.
Szóval jelenleg épp egy koncentráltabb munkát végzek ezen a téren, nem évezredeket igyekszem átfogni, mint az egy nyári élményemben, és nem is egy-egy vers erejéig vizsgálok szűkebb korszakokat, mint mondjuk az 1789-ben, hanem mélyebben próbálom feltárni a saját viszonyomat – és ezáltal remélhetőleg kissé mindannyiunkét is – a múlt egy meghatározó szeletéhez.
KULTer.hu: Én nagyon szívesen olvasnék ilyen komolytalan, játékos költészetet még. Hogy érzed, a jövőben is maradsz az ezzel kísérletező líránál vagy inkább másfelé tendálsz?
Maradok, csak kissé máshogyan. Ahogy az előbb a koncentráltabb szót használtam, azzal arra is próbáltam utalni, hogy most épp azon vagyok, hogy jobban megkössem a kezem, mint korábban. Verses regényt írni másfajta elmélyülést kíván, de közben megmarad a lehetőségem a kísérletezésre is. Egyrészt a formákkal, hiszen a versben történő elbeszélésnek számos módja létezik, és én nem is akarok lehorgonyozni egynél. De ez a műfaj az én szemléletemben mondjuk a töredezettséget is természetesebben viseli, ami pedig jó lehetőség, hogy az olvasóként is egyik kedvenc eszközömmel, a kihagyásokkal éljek.
A borítófotót Oláh Gergely Máté készítette.
