Légypapír
Még féltünk az elkerített utcáktól,
ahol addig semmi baj nem történt, nyugodtan
járkált csorda, kóbor és libahad.
A legények szekérrel és mosollyal fuvaroztak,
a már eladósorba lépő lányokra kacsintva,
még biztosat sejtve, ígéretet tettek a boldogságra.
Még féltünk, hogy meghal egyetlen apró állat,
amelynek a világra nézve hasznát nem ismertük,
de mégiscsak az Isten teremtménye.
Ha ember halt meg közülünk, sietve lépkedtünk
kapuja előtt, mint a kísértetet érző esti hazaút.
Még féltünk az egyenruháktól, ismertük
a fegyelmet, amit úgy tartottunk, akár fenyőerdők rendjét,
ahol a legtávolabb is az égbe néz és vigyázzban áll a fa,
és ha dől, gerince nem törik,
egész az utolsó pillanatig meg nem reped.
Még mindentől féltünk, de csak amíg
elkeseredésünkben rá nem repültünk a légypapírra.
És azóta, a gonoszak anyjának konyhaajtajában,
bosszúból, vesztünket elfogadva, zümmögünk,
hisz nem tudtak lecsapni, elhajtani, megbocsátani.
Varjúköd
Isten minket ne szeressen, mert akkor magához szólít
Minket csak ne lássanak, hogy láthatatlanná tegyenek,
mint megbúvó macskakölyköket.
Minket csak ne vágyjanak tehetetlenségünk helyett,
ne adjanak pénzt, vesszőt, paripát.
Minket csak ne szólítsanak megfogalmazhatatlan
pillanatainkban, amikor a legkeskenyebb résünkön
menekülő legyek zümmögnek.
Minket csak ne akarjanak érinteni, ha maguktól undorodnak,
mint testére eszmélő állat, amint felismeri,
hogy saját prédája is lehetne.
Minket csak ne tegyenek rabbá, ha szabadulni képtelenek.
Minket csak ne akarjanak, ha félnek mondanivalónktól.
Miközben összegyűrt rongyokkal hajhásznak.
Minket csak ne szeressenek kikopott jelmezek
illatával, amelyhez ha elég közel hajolsz, érezni a hús szagát.
Minket csak ne tartsanak testvéreiknek, ha családfánkon
a rokonság engedéllyel gyökerezhet.
Minket csak ne akarjanak megérteni, mint bombamerénylő
a helyszín tervrajzát, előidézve átlag hetven év katasztrófáit.
Minket csak ne.
Ha mégis,
legyenek büszke apáink, akikben a görcs reggeli nyújtózás,
és a fáradság, ha nem is a legértékesebb, de érdem.
Legyenek kacér lányok mosolyával elénk táruló hajnali
nonstop árusok, akik megértik a legmélyebb bajokat is.
Legyenek anyák hangjába rejtett aggodalmak,
ha gyermekük hosszú útra indul,
és tarkóján bizonytalan a hazaérkezés.
Legyenek letört kertlécek,
amelyeket megmászni képtelen a tolvaj,
de felismeri, hogy hazaérkezett.
Legyenek kisablakok kamrák rejtekében.
Legyenek aprók és embernyiek, mint zokogás
után a szipogásban megnyugvó bánat.
Legyenek fenyők, amik büszkén állnak,
ha alattuk koránkelő favágók gyülekeznek.
Legyen válasz, amikor minket senki sem kérdezett.
Borítófotó: Unsplash
