Talán az idegenek megjelenése sokkal kevésbé lesz izgalmas, mint azt képzelni akarjuk. És ha meg is történik velünk, mi csak tátott szájjal, bamba tekintettel hagyjuk, hogy a mágikus pillanat tovatűnjön a Kis Göncöl horizontján.
Izgalmas trendet indított útjára április nyolcadikán Ava Williams, aki a pár másodperces videójában vonatozás közben másolja Wes Anderson formanyelvét. A TikTokon azóta a #wesandersontrend több mint 201 millió megtekintést generált, felvételek százezrei jelentek meg különböző platformokon, sőt a mesterséges intelligencia segítségével még a Szomszédok szereplői is az amerikai rendező kézjegyét megidézve tűnnek fel újra a képernyőn. A jelenség azonban nem csak azért érdekes, mert indirekt marketingelte a filmet (ezzel potenciálisan nézőket vonzott be a mozikba), hanem abból a szempontból is, hogy
melyek azok az elemek, amiket használva mind az eredeti, mind az azóta megjelenő munkák megteremtették a Wes Anderson-effektet,
illetve miért pont az Asteroid City (vagy bővebben a rendező) kapcsán válhatott mainstreammé egy kifejezetten filmes trend.
Az első kérdést viszonylag könnyű megválaszolni: középpontozás, eklektikus színvilág, A Francia Kiadásból származó, jellegzetes zenei aláfestés (jelen esetben az Alexandre Desplat által szerzett Obituary), harsány inzertek, epizodikusság, szokatlan mimika, elnagyolt gesztusok. A második kérdést tekintve viszont már más a helyzet. Lehet a puszta véletlen műve – ami ironikus, hiszen ez az aspektus Wes Anderson filmjeiben szintén kardinális szerepet tölt be –, a film premierjének közelségéből adódó várakozás eredménye, de utalhat arra is, hogy
a közönség kiismerte az alkotó szerzői eszközeit olyannyira, hogy képes reprodukálni azokat.
Persze nem olyan minőségben vagy terjedelemben, mint ahogy azt mondjuk a Grand Budapest Hotelben, A Francia Kiadásban, vagy akár az Asteroid City-ben láthatjuk, viszont a szerkesztési elv kétségtelenül másolható, különösebb technikai képzettség nélkül. Tudjuk kicsoda Wes Anderson, hogyan csinálja, és azt is tudjuk, hogy filmjeit általában legalább 10-15 A-kategóriás színésszel forgatja, sőt 2023-ra már ahhoz sem kell fantázia, hogy elképzeljük, milyen lesz a rendező következő filmje.
Valahogy ez történik az ezúttal – a teljesség igénye nélkül – Scarlett Johanssonnal, Tom Hanksszel, Tilda Swintonnal, Adrien Brody-val, Steve Carell-lel, Willem Dafoe-val és Jason Schwartzmannal fémjelzett legújabb mozival is, mely
mindent hoz, amit egy Anderson-filmtől várni lehet – kérdés, hogy ez önmagában elegendő-e.
Tágabb értelemben: baj az, ha egy alkotó tökéletesen hozza a tőle megszokott kötelezőt újra és újra? A megítélés nyilván azon múlik, hogy kedveljük-e a stílust vagy sem. Ha igen, akkor a recycling-élmény újra és újra elég lesz, ha nem, akkor a második, kísértetiesen hasonló tapasztalat után nem biztos, hogy újra beülünk a következő alkotásra is. Az Asteroid City tényleg pontosan olyan, mint amilyennek a trailer ígérte:
egy moderáltan abszurd történet az első ufólátogatásról, ahol a fél perces mellékszerepeket is színészóriások alakítják,
ahol mindenki kissé szokatlanul viselkedik, minden középre komponált, és semmi sem hiányzik a rendezői repertoárból – igaz, azokon túl más elemet, újszerű húzást vagy akár kicsit is elütő komponenst sem fogunk találni.
Az 1950-es évek közepén járunk, valahol az amerikai nyugaton elhelyezkedő településen, ahol egy csapatnyi átlagon felüli intelligenciával rendelkező csodagyerek és szüleik gyűlnek össze egy ösztöndíj eredményhirdetésére – legalábbis ezt látjuk az előzetesben, ám a film elején kiderül, hogy az Asteroid City igazából Conrad Earp színdarabja. A két szál, azaz az alkotói folyamat és a tervezett szkript párhuzamosan fut, melyekkel eléggé szenved a szerző, sok eseményt és szereplőt nehezen tud motivációval ellátni, így
a karakterek részben kicsúsznak a kezei közül és olyan dolgokat csinálnak, amiket maga Conrad sem ért teljesen
(például egy ponton Augie a tűzforró sütőlapra helyezi a kezét bárminemű ok nélkül). Ha még jobban fel akarjuk osztani a filmet, azt is mondhatnánk, hogy igazából három síkon fut, hiszen az egész igazából egy tévéműsor keretein belül játszódik: így gyakorlatilag két metaszint jön létre, melyek néha egy térben konfrontálódnak egymással (narrátor jelenik meg a darabban stb.).
Anderson narratívája az önreflexivitás mellett újra – akárcsak A Francia Kiadásnál – a rend felbontásában, az eseményekben és a karakterekben
kaotikus, mégis képileg szimmetrikusan szervezett, színpompás szekvenciákban látja meg a lehetőséget,
mely kontraszt megteremti a rendezőre jellemző atmoszférát. Maga a színdarab a pandémiában látott helyzetre épít (akkor is forgatták), hiszen a bezártság, a kijárási tilalom emberre gyakorolt hatásait tematizálja, a gyerekeivel érkező, nemrég özvegyen maradt Augie-t helyezi a középpontba, viszont a film igazából nem róla, hanem a zárt világ belső dinamikájáról szól. Megmaradt, és ugyanolyan jól működik az epizodikusság is: a fejezetekre osztott struktúra mellett a történet defókuszált, nincs jól lehatárolható irányvonala, hanem
egymás mellett létező, a sivatagi városka átmeneti lakói között zajló interperszonális viszonyok dominálnak,
melyeken keresztül az idilli helyszín furcsa miliőjébe kapunk részletes betekintést.
Az Asteroid City gyakorlatilag egy nihilista előadás arról, hogy a dolgok csak megtörténnek velünk, nem mi alakítjuk őket.
Az életünk, sorsunk igazából színjáték, amiben szerepelünk ugyan, de csak megfigyelőként, szemlélőként, bámészkodó utasként
pereg le előttünk még az idegenek eljövetele is. Hiába képzelünk sokat magunkról (meg az földönkívüliekről, akiket mindig nagyon emberszerűnek látunk), igazából esetlen, problémákkal, traumákkal és elfojtással teli entitásokként kallódunk egy alkotói válságban gázoló író hektikus művében. Anderson a lélektani dráma helyett ezúttal is az abszurdhoz nyúl: az IQ-t tekintve a világ felső egy százalékába tartozó gyerekek a saját szintjükön szóláncoznak (olyan tudósnevekkel, amikből egyet is nehéz megjegyezni), Augie kislányai a lakókocsik között terveznek rituális temetést a Tupperware edényben őrzött anyjuknak, míg June (Maya Hawke) görcsösen próbál a megszokott óraterveihez ragaszkodni, ám a foglalkozások mindig más mederben haladnak tovább.
Az Asteroid City sodró lendülete, elborult flow-ja végig leköti a figyelmet, mégis a stáblista legördülése közben (vagy már jóval előtte) eluralkodik a déjà vu kényelmetlen érzete: ha nem is ezt a filmet, de ilyet már láttunk korábban, csak ezúttal nem egy francia székhelyű amerikai magazin szerkesztősége vagy egy híres hotel a helyszín, hanem egy képzelt amerikai kisváros. Wes Anderson legújabb mozijának
legnagyobb erénye egyszerre válik legnagyobb hátrányává: a méltán elismert rendező nem tud és nem is akar újat mutatni,
inkább az eddig bevált sémákat mantrázva szolgálja ki közönségét, miközben reflektál magára és az alkotáshoz, a művészi folyamathoz fűződő viszonyára.
És miért is tenne másképp, ha ez önmagában elég – ellenben akarva-akaratlanul is felmerül
a kérdés, hogy meddig lehet sikeresen, kísértetiesen hasonló filmeket készíteni?
A válasz valószínűleg az, hogy pont addig, amíg az Anderson-effekt működik a vásznon, és ez az Asteroid City tekintetében is nagyrészt teljesül – bár éppen emiatt kevéssé válik emlékezetessé, mint akár a Holdfény királyság vagy A fantasztikus Róka úr. Mindemellett reméljük, hogy a későbbiekben, ha nem is gyökeresen, de valami mást, valami komfortzónából elmozduló kísérletet is láthatunk majd az elismert rendezőtől. Egy kis megújulás még nem ártott senkinek.
Asteroid City, 2023. Írta és rendezte: Wes Anderson. Szereplők: Jason Schwartzman, Scarlett Johansson, Tom Hanks, Tilda Swinton, Edward Norton, Bryan Cranston, Adrien Brody, Maya Hawke, Steve Carell, Willem Dafoe, Jeffrey Wright, Margot Robbie. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
Az Asteroid City a Magyar Filmadatbázison.
