(a látogatás vége)
látom, haladtok, teszitek a dolgotokat, olyasmire vagytok hivatottak,
amire én nem, az utam úgy kanyarodik, mint egy szerpentin, a tietek is,
de ti nem ereszkedtek lefele, itt kezdtek el legelőször magabiztosságot
mutatni, az erdők otthonába tartotok, ahol a fényt összefésülik árnyékkal
a tűlevelek, és messze kapaszkodtok hívogató közhelyeitektől,
hogy növénytesteket lehessen ölelni, elhagyjátok a magasra növő kerti
virágokat, mert minden kert az elhagyott emléke, az ismert világ fölött
elterülő bokros hegyoldalon helyetekre kerültök, testvérként fogad
benneteket, meleg van, zúg a pást, a nyomotokban vagyok, fel akarok
jutni oda, ahova ti, de nem hallotok meg, végig a Dévényi-szoroson
a Keleti-Kárpátok belső vonulatát keresem, nem tudom, merre járok,
elorozták tőlem a tudást, tudásszomjam nem hozza meg gyümölcsét,
a Baróti-hegységig akarok jutni, apám, aki soha nem mondott ilyet,
elárulta, hogy határait megfelelő felszereléssel akár a Holdról is
megfigyelhetjük, valahányszor találkozunk, megkérem, hogy ne
beszéljen rólunk senkinek, rokonaink már régen nem a rokonaink,
költészetünk régen nem lírai, pedig azért követem a fákat,
azért veszem célba az ormokat, fogadom félelem nélkül az alkonyt,
mert tudom, hogy majd egyszer mi is, talán itt, a látogatási idő
végén visszatérünk az alvó földbe, és valahol odalent egy
szelíd vizű folyóba torkollunk.
(földet törő)
arról akartam írni, amit Dosztojevszkijnél olvastam,
de az a horpadt oldalú teknő elvonja figyelmemet. újabb
madarak jönnek a gyűlésre. a szilfa alatt csoportosulnak,
nőni akar a lomb, üzeni, készüljünk a nyári napokra,
tollak, lapok, egy zsák virágföld, színes tasakban
zörgő magok. érezzük a sűrűsödő vért, ismerjük a szótlan
figyelmet, az eltűnő férfiarcokat, a zúduló vizet
éjjeleinkben, az állandóan járó szekérkereket, apám piros
skodáját, a késő nyári özönvizeket. hallom, hogy rólam
beszélnek, madárhangon, muszáj itt maradnom,
tűrni a szelet, minden mozdulata azt sugallja,
nem vagyok biztosítva, ahogy a völgyteknő
sem volt, amikor lerohanták. a meghosszabbított tét
nem az, hogy ügyeljek szótlanul, maradjak veszteg,
hogy forogjak ebben a képzelődésben, hanem hogy
maradjak látható, legyek én az éjjelekbe zúduló víz,
a földet törő szekérkerék.
Borító: Unsplash
