Sokféleségében is egyedi és különleges életművet helyez a középpontba a Magyar Nemzeti Galéria április 7-én nyílt tárlata. A festmények, rajzok, könyvillusztrációk, mesekéziratok hol gyermeki játékosságot, hol komorságot árasztanak, hol ötvözik a kettőt, de a maga sajátos módján mind egyformán izgalmas.
Gulácsy Lajos életműve jellegzetesen modern, mégis képes különböző korszakok és stílusok között közvetíteni, illetve egyszerre kötődik festészethez és irodalomhoz is. Viszonylag ritkán kapja meg az őt megillető figyelmet, ezért is örvendetes, hogy
a kiállítás rendezői ennyire ügyeltek arra, hogy változatos eszközökkel mutassák meg művészetének sokoldalúságát.
Ráadásul, ahogyan azt a Nemzeti Galéria hasonló kiállításain megszokhattuk, más művészek képei is szerepelnek a tárlaton, akár azért, mert Gulácsy tanult tőlük, akár azért, mert kortársai és barátai voltak, és hatottak egymásra. Az utolsó termek egyikében pedig olyan alkotók képei néznek farkasszemet Gulácsy kései műveivel, akik hozzá hasonlóan mentális betegségben szenvedtek, illetve kívülállónak számítottak.
36,5 × 50 cm, 1909-1911)
A művek elrendezése elsősorban tematikus logikát mutat, az időrend kevésbé számít, annál is inkább, mert maga Gulácsy is többször átfestette, utólag megváltoztatta műveit.
Az összeállítók arra is ügyeltek, hogy az egyes termek falának színe szimbolikusan illeszkedjen az aktuális témához.
Az első termeket összekötő oldalfolyosó falán Gulácsy Lajos életrajza olvasható. Nemcsak a családjáról, tanulmányairól, alkotásai hátteréről és súlyos megbetegedéséről szólnak az egymás mellé illesztett rövid szövegek, hanem képet kapunk a századforduló világáról is: a kávéházi életről, a Balszélfogó asztaltársaságról, különböző egymás mellett élő (közben akár egymást kizáró) látásmódokról és művészeti irányzatokról.
Az oldalfolyosóról nyíló első teremben Gulácsy önarcképeinek többségét helyezték el. Ugyanitt láthatók a művész gyerekkori levelei és rajza is, nem időrendi okból, hanem mert a teremben kiállított minden festményen a gyermeki játékosság, a szerepjátszás dominál. A púpos bohóc, az abbé, a spiritualista vagy a groteszken mosolygó Pierrot mind-mind Gulácsyhoz hasonlítanak, mind egy-egy jellegzetes vonását emelik ki, ugyanakkor megmaradnak púpos bohócnak, abbénak, spiritualistának vagy Pierrot-nak. A személyiség és a szerepek közötti oda-vissza játék akár még azokon a festményeken is megjelenhet, amelyeket kortársak festettek Gulácsyról.
Márffy Ödön Gulácsyja hétköznapi köpenyben-kalapban szomorkodik,
Gara Arnoldnál azonban egy reneszánsz zenész jelmezét viseli. Az egész termet pedig a középre helyezett Dante-maszk figyeli, amely Gulácsy lakásának egyik dísze volt annak idején. Vajon hol kezdődik a maszk, a szerep, és hol végződik a személyiség?
70,5 × 99 cm, 1906 körül)
Ha egy önarckép más témakörbe is beilleszthető, akkor valószínűleg másik teremben fogjuk megtalálni, függetlenül attól, hogy említés szintjén ennek a teremnek a feliratain is szerepel. Így egyfelől zavaró lehet, hogy a képet nem az említés közvetlen közelében állították ki, másfelől akár az életmű többdimenziós jellegének hangsúlyozásához is hozzájárulhat az, hogy a néző fejben összekötögetheti az egyes termek különböző elemeit.
„Az én örökségem az egész Historia d’Arte” – vallotta magáról Gulácsy Lajos.
A tárlat további részei sorra veszik a középkort, a reneszánszt, a preraffaelitákat és a rokokót – jobban mondva azt, ami ezekből a korszakokból és stílusokból Gulácsy műveinek szűrőjén át látszik. Különösen Gulácsynak az olasz kultúra iránti rajongását emeli ki a kiállítás, hiszen egy egész termet szentel csak az Itália-témának. Látványos ezeken a festményeken a spirituális vonzódás az olasz tájhoz és történetekhez, a karnevál és a commedia dell’arte jellegzetes figuráihoz.
Ahogyan önarcképein, úgy minden más festményén is játszik a festő.
Újraalkotja a klasszikusokat, kártyalapot tervez reneszánsz festők alakjaival, régi történeteket illusztrál (Trisztán és Izolda, Paolo és Francesca), a legjobb darabokba pedig már megint belefesti önmagát. Vagy talán inkább önmagát alakítja át úgy, hogy illeszkedjen a régi történethez. Hiszen úgy tanult meg festeni, hogy mások műveit másolta addig, míg már talán ő maga sem tudta volna megmondani, hol kezdődik a saját alkotása, és hol végződik a másiké.
34 × 41 cm)
A Historia d’Arte című festménye már a pályája végéről, 1916-ból való, mégis ebben a teremben helyezték el, mert szervesen kapcsolódik a tanulmányaihoz: „nagy művészpéldák (Manet, Böcklin, Heine) alakja és nevei jelennek meg [rajta], szürreális összeállításban, ijesztő képzeletbeli lények közepette, furcsa nyelvi közegben” – mondja a falfelirat.
Itt fordul át a játékosság komorságba úgy, hogy közben megőrzi játékos voltát is.
Ugyanilyen játékos és nyomasztó egyszerre a másfél évtizeddel korábban készült, majd később átfestett Csapszék a Tökfilkóhoz (Cogito ergo sum). A vándorló bolond vonásaiban ismét Gulácsy arca köszön vissza, szeme ijesztő fénnyel villan a nézőre, mintha tudna valamit, amit mi nem, pedig nekünk is kellene. Ezek a képek jellemzően csak két-három színnel dolgoznak, ez is hozzájárul a nyomasztó hatáshoz. Kellemesebb tarkaságot a tájképeken találunk, amelyeknek jellegzetes témája a kert, azaz a megszelídített és embernek való természet helye. Érdekes azonban, hogy
a tájakban látható emberalakok általában nem teljes valójukban, hanem pusztán a megfestett esemény szereplőiként számítanak.
Arcuk gyakran nincs is, mert távolból látjuk őket, vagy félig elfordulva, esetleg árnyékban.
Vissza-visszatérő témája Gulácsynak a tragikus sorsú szerelmespár is. Ezen művek közül több illusztráció, közülük a rajzszerű, sápadt pasztell színeket alkalmazó Paolo és Francesca a leghíresebb.
Jellegzetes visszatérő motívuma például az, hogy férfi és nő tekintete elkerüli egymást.
Vagy elnéznek egymás mellett, vagy csak az egyik figyeli a másikat, a másik nem viszonozza. A varázsló kertje című festményen, amely a kiállítás reklámjába is belekerült, az ember a tájba olvad, a táj emberivé (kertté) válik, és a tekintetek irányából eldönthetetlen, hogy ki varázsol el kit. Az „Égi és földi szerelem” című teremben párokon kívül női portrék is szerepelnek – elmosódottak, nem evilágiak egytől egyig. Érdekes, hogy harmonikus kapcsolatot csak egy kép, az Eksztázis ábrázol. Méltán szokták A varázsló kertjéhez hasonlóan ezt is kiemelni, hiszen a legjobbak közül való.
Ennek a képnek a szerelmesei is elválaszthatatlanok a tájtól,
de ők kivételesen egymásra tekintve kapaszkodnak össze. A sötét ruhával, sötét hajjal, sötét háttérrel a halvány arcok, testek, virágok kontrasztot alkotnak ugyan, de ki is egészíti egyik szín a másikat.
Gulácsy életművének az irodalommal való kapcsolódásait is önálló terem mutatja be.
Készített illusztrációkat Keleti Artúr és Lovag Ádám versesköteteihez, és Aczél Pál drámájához is.
Így nemcsak művészettörténetből, hanem irodalomtörténetből is művelődhet a néző. Eddigre már egyébként is felbukkant a falakon Ady Endre és Lesznai Anna neve, most pedig olyan alkotókra is felhívja a néző figyelmét a tárlat, akik egyáltalán nem szerepelnek a kánonban, mégis érdekesek. Meglepő lehet ugyanakkor, hogy Kassák Lajost is itt találjuk – hogy Gulácsynak avantgárd stílusú művei is vannak, és az egyikkel a Ma címlapján is megjelent. Illusztrált közben külföldi klasszikusokat is, például Shakespeare-t vagy Flaubert-t, illetve megfestette önmagát Victor Hugo nevető embereként. Ez ismét a groteszken ijesztő, kevés színnel dolgozó önarcképek sorát gyarapítja, előtérben a szardonikus mosolyú, sötét hajú figurával, háttérben sárga éggel és akasztófával.
Külön érdekes ötlet volt kiállítani Gulácsy Hoffmann-illusztrációit Jacques Callot képeivel egy teremben,
hiszen E. T. A. Hoffmann novellái közül többet éppen Callot képei ihlettek. Érdemes lett volna közvetlenül egymás mellé helyezni ezeket a műveket.
Az a terem, amelyikről az egész kiállítás a nevét kapta, és amelyiknek a kedvéért valószínűleg a legtöbben ellátogatnak a Nemzeti Galériába,
a Na’Conxypan-terem: ez az a hely, ahol Gulácsy félig gyermeki, félig felnőtt fantáziavilágának jellegzetes darabjait gyűjtötték össze.
Gulácsy Marsbéli vagy holdbéli városnak nevezte Na’Conxypant, amelynek lakói, például Holdkifli kisasszony, Piripiri nagyherceg vagy Bam, a tökkelütött házmester. De előfordul közöttük roppant termetű, gyönyörű nő, apró fejű, nagy szakállú óriás és furcsán hajladozó termetű fiatalok is. Házaik és ruháik többféle korszak divatját ötvözik, a fák szürreális árnyékot vetnek, a toronyablakok rémült szemeket formáznak, a virágok a háztetőig nyúlnak.
Az épületeken nehezen kibetűzhető feliratok (pl. Guxvilp), amelyekhez még a Gulácsy által saját maga számára szerkesztett na’conxypani szótár sem feltétlenül adja meg a kulcsot. Pedig az utóbbit még ki is nagyították, és teljes egészében beterítették vele a terem egyik falát.
A középen álló vitrinben a festő Na’Conxypanban játszódó meséi, és egy valószínűleg soha el nem készült regény címlapja látható.
Írásai közül kettőt meg is lehet hallgatni, méghozzá Mácsai Pál előadásában. Ebben a teremben található a Na’Conxypanban hull a hó című festmény, amely méltán vált a művész egyik leghíresebb alkotásává. Kis kerek, talán átlátszó asztalok, áttetsző függönyök, behavazott narancsfa, a háttérben elmosódó utcai járókelők és egy magányos, melankolikus mosolyú vendég a kávéházban. A figurák mintha egyszerre volnának kinn és benn, biztonságos és bizonytalan térben, fényben és éjszakában.
Ebben a teremben végződik a gyerekek számára készült tárlatvezetés, amely valóban élményszerűvé teszi számukra a festmények világát. Lehet, hogy
a felnőttek számára Gulácsy látásmódja nyomasztó, a gyerekek azonban nem feltétlenül ezt az oldalát érzékelik.
A Na’Conxypan-képeken a játékosság, a humor dominál, és még az értelmetlen szavak is a nevetés szolgálatába állnak. Kár, hogy a kiállítás rendezői éppen itt nem keresték a kapcsolatokat Gulácsy és mások művei között. Igaz, hogy azok a „mások”, akikre Gulácsy nagy hatást gyakorolt a későbbiekben, ezúttal nem képzőművészek, hanem költők és írók: Weöres Sándor, Kormos István és Horgas Béla. Az is igaz, hogy ezen az egyen kívül más hibát nem nagyon lehet találni a tárlatnak ebben a részében.
Pótolva ezt az egy hiányosságot, nagyon ajánlom Horgas Béla hangjátékát, az Egy éj a Holdon is túlt, amely Mesejáték kisebbeknek és nagyobbaknak alcímmel jelent meg 1984-ben. Alcíméhez illően mind gyerekek, mind felnőttek számára tartogat különlegességeket. Na’Conxypanban játszódik, szerepel benne a Cökxpôn Cukrászda, a Guxvilp Hotel, Holdkifli, Piripiri, Bam és még sokan mások, ám több olyan Gulácsy-festmény hangulatát is ügyesen magába olvasztja, amelyek eredetileg nem ehhez a fantáziavilághoz kötődnek. Kedves, furcsa történet, amelynek
egyik tanulsága, hogy nagy hősöket kár keresni, de az összetartó kis baráti társaságok legalább ugyanannyit érhetnek.
A Weöres és Kormos egy-egy versét is felhasználó műalkotás illő tiszteletadás Gulácsy Lajos művészete előtt.
A kortársak és barátok művei sem maradhatnak el a kiállításról. Külön sarok jár Márffy Ödön és Gara Arnold képeinek, illetve egy fényképet is találhatunk Gulácsyról, amelyen műtermében, művei között ül. Ritkán esik szó Gulácsy realista alkotásairól – itt nekik is jut hely, így a néző ismét tanúja lehet a festő emberábrázoló képességének és humorának is.
Realizmust és meseszerűséget ötvöz A szappanbuborék vagy A púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli Herbertnek.
Ezek a képek, bár nem kötődnek közvetlenül Na’Conxypanhoz, mégis a korábbi teremben látott technikákat, stíluskeveredéseket idézik. A tárlat vége felé találhatók; ezeken és az ezeket követő festményeken dolgozott Gulácsy a legtöbbet. Nem egyet közülük többször átfestett, ezért adott esetben még a címük is bizonytalan.
23,5 × 33 cm, 1904 körül)
Mindvégig arra törekedtek a kiállítás rendezői, hogy a képek hátteréül a témákhoz szimbolikusan illő színeket válasszanak. A na’conxypani festmények például kellemes, nyugtató hatású sötétkékre festett falakra kerültek. A tárlat utolsó termei egészen más hatást gyakorolnak a nézőre. A világháború és
Gulácsy idegösszeroppanásának, szanatóriumi kezelésének idején készült művek sötétszürke hátteret kaptak,
éles fényekkel megvilágítva, az utolsó terem nyomasztóan fehér falai pedig üresek. Mindössze összefüggéstelen szavak és kifejezések (címek?) szerepelnek rajtuk, amelyek szétszaggatott szövegként hatnak, középen pedig Gulácsy gyászjelentése és Juhász Gyula barátjáról írt költeménye látható.
Gulácsy a háború kitörésétől kezdve a tízes évek végéig jóval kevesebbet alkotott, mint addig bármikor – igaz, kései nagy művei, Az ópiumszívó álma és A rózsalovag is ebből az időszakból valók –, szanatóriumba kerülése után pedig már csak elvétve.
A játékosság helyét itt végleg a komor formák veszik át, a meseszerűségből pedig leginkább szörnyetegek maradnak.
Mégsem érdemes pusztán életrajzi szempontok alapján vizsgálni a műveket, a feliratok tanúsága szerint a kortársak sem korlátozták erre az értelmezést. Ráadásul nagy képeit még ekkor is folyamatosan újraalkotta, átfestette a művész, újabb és újabb jelentéseket adva nekik.
A XXI. század módszereivel sikerült az egyiknek az eredeti formáját is restaurálni, ezt képernyőn nézhetjük végig. Különösen izgalmas, hogy a sötétszürke teremben más, Gulácsyhoz hasonlóan mentális betegségben szenvedő festők (Csontváry Kosztka Tivadar, Mokry-Mészáros Dezső, Román György, Tóth Menyhért) műveit is elhelyezték. Kérdés, ad-e a közös sors esztétikailag is hasonló jellemzőket – például ezeken a képeken jellegzetes a nézőtől elforduló vagy elmosódó arc.
Az biztos, hogy mindegyik alkotás önmagában is érdekes az életrajzi háttéren túl.
Leginkább Mokry-Mészáros Élet idegen planétán című festményére hívom fel a figyelmet, amelyen ugyanúgy összekapcsolódik játékosság és nyomasztó hangulat, mint Gulácsy képein. Egyébként is ritkán látni galériákban sci-fit, méghozzá ilyen kreatívan megalkotott háttérvilággal, az 1910-es évek elejéről.
49 × 68 cm, 1912)
A Nemzeti Galéria kiállítása valóban
komoly hiányosságot pótol, és megadja ennek a különleges életműnek az őt megillető figyelmet.
Több művészeti ágat is magában foglal, egyszerre hat látványként és szövegként, egyszerre bájos és ijesztő, mint valami karnevál, jelmezekkel és álarcokkal, amelyek mögül időnként mosolygó, máskor rémült vagy veszélyes figurák bukkannak elő.
GULÁCSY. Na’ Conxypan hercege. Gulácsy Lajos (1882-1932) életmű-kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg 2023. április 7. és augusztus 27. között.
A borítóképen Gulácsy Lajos Varázslat (olaj, vászon, 85,5 × 63 cm, 1906-1907) című festményének részlete látható.
