Ördögvilla (II.)
Valahogy leérettségiztem esti gimnáziumban. Életem legnagyobb sikere után nem tudtam, hogyan tovább. Hosszú évekre konzervált a tudatlan kíváncsiság és a létszomj. Ötvöztem álságos aszkétizmusomat a magány hedonizmusával, miközben kifejlődött bennem egy életellenes, zárványos önszeretet, amit leginkább undornak és gyűlöletnek neveznék. Egyszerre sorvasztottak belülről és hizlaltak kívülről a posztpubertás démonok. Egyetlen ellenmérgem Nyirádi öröksége volt, mégis analfabétaként evickéltem egy ismeretlen óceánon. Nem akartam trópusi radiátorszerelő lenni. A profi zenéléshez túl proli. Kifejezni nem tudtam semmit, csak behódolni pár csábító alapvetésnek. Esszénusnak hittem magam. Nem voltam megkeresztelve. Egyszemélyes szektám bűvöletében Dead Can Dance szólt, arra olvastam a Bibliát. Szinkretista kultúrsokkom kegyelemdöfése volt, amikor nem vettek fel inasnak egy belvárosi hangszerkészítő műhelybe, és a bölcsészkarra is két egymást követő évben elbuktam a felvételin. Ez már az ezredforduló környékén is az élhetetlenség legalantasabb fokának számított. Road voltam egy tinnyei gótmetál zenkarnál, és napszámba jártam be újpesti műhelyekbe, ahol nitrohígítóval kapartam le a hibás fényezést a szolgálati Opelek oldaláról. Néha jókat pingpongoztam apámmal, aki egy kihalt ipartelepen volt éjjeliőr, majd állandósultam a peremvidéki videotékás szerepében. Hajnalonta elittam és elflippereztem a jattot és a lenyúlt késedelmi díjakat egy városszéli biliárdteremben. Nappal csak forgolódtam a szobámra telepedő hőségében. Ablakomon át a világ fakó volt és kétdimenziós, mint egy poszter, amit lehetetlen letépni. Addigra már leszaggattam a falról Madonnát, MC Hammert és az Iron Maident. Fájt a fülemnek minden zenei hang, ami érzéseket váltott ki belőlem. Bölcs, hatvan fölötti öregemberek fekete-fehér portréit szegeztem rajzszöggel az ajtóm fölé. Ők hárman, a dühös árva, a cincogó sámán és a madárzsoké fotói jelentették számomra az egyetlen kapcsolódást az emberi világhoz.
A patakhíd alatt tanyázó galeri régen feloszlott. Nem viseltük el a közös szégyent egymás tekintetében, nem emésztettük meg a titkaink pusztító hatását. Az erdő tisztását nem árasztotta el a Simsonok kipufogójából áradó korom. Évekig alig mozdultam ki a szobámból. Kristályvizes flakonokba hugyoztam, az ágyam alatt tároltam a megtelt palackokat. Napról-napra egyre nagyobbra nőttek a kénvirágok a bebarnult vizelet olajos felszínén, és az erjedési ciklus végén szürkévé penészedtek. Úgy lebegtek a borostyánszínű húgyban, mint a hibátlan kombucha gombák. Cikk-cakkos kis vesekontinensek egy napfényes műholdfelvételen. A flakonok mellett koszos mélytányér. Elnyomott csikkek és romlott melegszendvics. A cigit anyámtól csórtam. Láncdohányos volt, így nem volt feltűnő a leltári hiány. A saját tüdőm kárára óvtam az egészségét. Nemsokára titkolnom se kellett. Húsz éves koromra bebarnultak a falak, szürke hamufátyol és sárga nikotinmáz borította a szobám berendezését.
Önkéntes házi őrizetem lényege az volt, hogy soha semmilyen dologgal ne hívjam fel magamra a figyelmet. Létezésem legyen észrevétlen, monoton, ciklikus. Töltekezés, emésztés, ürítés. Szabad kijárás csak késő éjjel. Mert baj származott abból is, ha rosszat teszek, és abból is, ha valami jót. Egyikről sem lehetett beszélni. A negatív és a pozitív dolgok ugyanolyan reakciót váltottak ki a környezetemből. Kirúgtak a suliból? Nem mentél be dolgozni? Berúgtál? Leértékelődsz. Sikerült a nyelvvizsgád? Zenélni fogsz egy híres étteremben? Na látod! Mi mindent érted teszünk, fiam. A tökéletes némasággal és láthatatlansággal fenn tudtam tartani a ház passzív-agresszív nyugalmát. Ne érzékeljék alapvető létfunkcióimat. Ha a zsigeri történések, a lélegzés, ivás, evés, szarás, hugyozás nem észlelhetők, akkor nem szolgálnak a jelenlétem tanúbizonyságaként, ami nem triggerel közvetett vitákat. Nincs értetlenség, üvöltözés, megtorlás. Főleg olyan sérelmek miatt, amihez semmi közöm, és legalább negyven éve történtek, in illo tempore, amikor csak kromoszómatöredék voltam két független gazdaszervezetben, és eleve eszem ágában sem volt megszületni, Naponta pár kurta csehovi párbeszéddel elintézhetők az élet ügyes-bajos dolgai. De így se lehetett megúszni az összetartozás illúzióját. Többnyire házon kívül toroltam meg az elviselhetetlen közöny és a haraggá gerjedő megbánás állandó közelségét.
Apám büszkeséggel leplezett vereségérzete abból fakadt, hogy kevésnek érezte magát a külföldi kiküldetéshez még akkor is, amikor rég hazatértünk. Ha nem a haragja vonatkozástalan rezonanciája töltötte volna ki a teret, még sajnáltam is volna, amiért úgy érezte, nem állta meg a helyét fűtésszerelőként a trópusi paradicsomban. Welcome to the Parasite City, hülyéskedtünk mindig a haverokkal a Deák téri metrókijáratnál szotyizva a Porsche-szalon előtt. Hétvégén a belváros közterein bódultunk, köpködtük a járókelőket és rugdostuk a galambokat. Ha részegen mentem haza, akkor sem volt sok reakció. Én! Öt éven át! Proliként a nagykövetek között, fiam! Utólag belátom, nyolc általánossal és egy szakmunkásvizsgával nem volt semmi kibrusztolni egy diplomáciai kiküldetést a kádári időkben. Végül hűek maradtunk proli gyökereinkhez és a megdönthetetlennek látszó rendszerhez. Disszidálás helyett hazajöttünk, puszta rendszerfélelemből, és nagyot koppantunk, amikor az utolsó bőrönd kinyitásakor megláttuk a tévében Nyers Rezsőt. Éljen a Köztársaság! Aztán beindultak az egy évtizeden át tartó, brazil szappanoperákból ismert, vádló és bűnbánó mechanizmusok. Az ördög vigye el! Miért nem maradtunk kint? Tragédiák és melodrámák feltételes módban. Az alvó tudat termékei. A küszködés feromon-illata. Családszag. Fokhagyma, paprika, káposzta, zsír. Anyám vécébe zárkózó száraz zokogása. Hogy maradtunk volna kint? Nem beszélünk nyelveket, apus! – Dehogynem! A fiunk írástudó ember lesz, ha nem bassza el az életét!
Fogalmam sem volt róla, hogy a székletem visszatartása és a vizeletem gyűjtögetése milyen kóros tünet. Miközben apám megvetette a demokrácia eredendő tőkefelhalmozását, én szorgosan konzerváltam a salakanyagot, és felhizlaltam magam százhúsz kilósra. Szükségem volt egy összefüggő hidrátburokra, hogy megőrizzem a kívülállásomat, és óvjam kiforratlan kontúrjaim a külvilággal szemben. A csuklóm így is alagútszindrómás lett a görcsös maszturbálástól. A bőröm tágulásától keletkező terhességi csíkok megkönnyítették a végső asszimilációt. Ha meg kellett jelennem a hétvégi ebédnél, új emberként feszültem a foltos atlétámban. Éjjel viszont tehetetlenül vergődtem a disznótest börtönében, minden hájjal megkenve reszkettem a fingszagú paplan alatt. Ha a mellkasi szúrások formájában jelentkező, hirtelen pánikroham felkeltett az ágyból, mázsás testemmel olyan halkan lépkedtem a kinti folyosón, akár egy cérnavékony balerina. Nem kell a bajokat tetézni, gondoltam. Ha elpatkolok, a lehető legnagyobb csöndben tegyem. Új evangéliumom a síri csönd lett és a szorongó némaság. A pánikrohamok miatt minden buszmegállónál szégyenkezve le kellett szállnom, így mindenről lekéstem, beleértve az előadásokat, hiába vettek fel egyetemre. Szeminárium helyett inkább a Ferenciek terén boroztam, kezdetben mélabúsan masszírozva a mellkasomat, majd a pia hatására az alkati introvertáltság a teljes ellentétjébe fordult.
Alaposan meglakoltam, amikor egyszer részegen kiröhögtem a pápát. Harsányan zaklattam a kocsma közönségét, hogy magyarázzák már el nekem, Isten földi helytartójának mi a francnak van szüksége végbélműtétre. Az égiek egyből lesújtottak. Olyan súlyos aranyérrel büntettek, hogy engem is meg kellett műteni. A mátyásföldi repülőtér melletti SZTK-ban vettek kezelésbe. Papírt nem kaptam róla. Mindig felszisszenek, amikor visszagondolok rá, ahogy a sanda tekintetű orvos minden érzéstelenítés és figyelmeztetés nélkül belevágta a záróizmomba a borotvaéles szikét. Hogy miért nyisszantot egyből, és miért nem adott látleletet a beavatkozásról, máig sem értem. Igaz, akkoriban elég felemás jelenségnek számítottam. Rocksztárnak képzelve magam viseltem a kopogó westerncsizmámat, talpig feketében jártam-keltem, lógtak rólam a sárgaréz ékszerek, és frissen mosott, hosszú, szőkésbarna hajam a hátam közepét verdeste. Maszkulinnak álcázott feminin vonásaim anális megtorlását végül hosszú időn át megszenvedtem. Az ambuláns műtétet követően hónapokig nem tudtam leülni. Se otthon, se a buszon, se az egyetemen, ahonnan később egyéb okokból kirúgtak. Hetente jártam urológiára, ahol szakorvosi tágításban részesítettek. A közel egy órás beavatkozás során elviselhetetlenné fajult az altesti fájdalom. Kínomban oda-vissza szavaltam az Ódát. Először halkan, alig motyogva, majd egyre hangosabban, gyöngyözőbb homlokkal, foghegyről préselve a szavakat, itt-ott felszisszenve, és végül vicsorogva és nyerítve, mint egy gyáva hiéna az oroszlánok gyűrűjében. Az orvos egy óra múlva visszajött, és rezzenéstelen arccal kirántotta a seggemből a steril, átlátszó bakelitrudat. Éreztem, ahogy a térdhajlatomig szivárgott a vér. Végül felírt egy doboz Reparont, és rászólt a nővérre, hogy legyen szíves kitörölni a fiatalember hátsóját.
Freudi szempontból léteznek orálisan fixált és análisan fixált családok. Az előbbiek állandóan pofáznak kajálás közben, miközben alig néznek rá a kajára, és akkor is csak finnyásan matatnak a tányérjaikon. Étkezés közben tilos emésztéssel kapcsolatos hanghatásokat kibocsátani, és az illemhely általában a lakás távoli zugában található, gondosan szag- és hangszigeteltve. Az anális családok otthonában tilos a dumálás, de fingani-böfögni szinte kötelező lakoma közben. Náluk egyenesen a konyhából nyílik a slozi, minimálisra csökkentve a hatótávolságot a tápcsatorna szélső végpontjai közt. A szorongás eme alapformái alapján a családom mindig is az utóbbihoz tartozott. Némán tunkoltunk, csámcsogtunk, krákogva és fulladozva tettünk eleget a zabáló dühnek, majd turbulens igyekezettel siettünk felváltva a reterátra, ahol sose volt illatosító, és mindig hiányzott a papír, amit üvöltve kellett követelnie az árnyékszék bitorlójának.
Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból, idézte mindig utcánk szórakozott zeneszerzője, Nyirádi bácsi, aki már hónapok óta dolgozott a Himnusz átdolgozásán. Arra a rövid időre azonban ő is elhagyta a bunkerét, amikor egy kétütemű Barkas platójáról két megtermett szállító leemelte a vaskos Gebrüder pianínómat az utca porába. Apám egy újpesti hagyatékban találta az ócska bárzongorát. Hiába jött volna jobban egy MIDI-klaviatúra az első PC-mhez, a megfelelő zenei műveltség megalapozásához elengedhetetlen volt a monstruózus instrumentum. A művészetnek a gyakorlatban is súlya kell legyen, jelentette ki méltóságteljesen Nyirádi. Apám bólogatott. Másfél mázsa alatt nincs disznó, három mázsa alatt nincsen zongora!
Apám a sarki vegyesbolt előtt pár sör fejében toborzott munkaerőt a hangszer felcipelésére. A helyi melósok közt mindig otthonosan mozgott. Egyszerre számított közéjük tartozónak, de kellő tekintélye is volt, amióta paraszti sorából felemelkedve központifűtés-szerelő mesterként megjárta Dél-Amerikát. Ha nem a pincében szöszmötölt, vajszínű ingben
és szövetnadrágban járt, mégsem kellett feszengenie, akár utasításokat osztott, akár poharazgatott velük, hiszen jól tudta, hogy egy brigádvezetőnek ugyanúgy állandóan mozog a gigája, mint a beosztottjainak. A zongora nagylelkű behozatala józan meglepetésnek
számított, hiszen korábban, ha szóba jött a zenei affinitásom pallérozása, csak legyintett. Nem értek én ahhoz, fiam. Majd te megoldod, ha nincs jobb dolgod… Apád csak egy trozsé! Ha hozzám szólt, mindig egyes szám harmadik személyben beszélt magáról, és így – francia
kiejtéssel – használta a tróger kifejezést.
Egy pocakos, modoros öregúr, Csepeli bácsi volt a zongoratanárom. Sose koppintott az ujjaimra nádpálcával, csak ingerülten köhintett, ha belerontottam a skálázásba. Savanyú arckifejezéséből ítélve állandó refluxszal küszködött. Nem bírt egyetlen mondatot sem befejezni anélkül, hogy ne szakította volna félbe egy-egy perisztaltikus nyeldekléssel elfojtott böfögés. Két hónap alatt megtanította nekem Joplin híres Mulattatóját. Apám vasárnaponként elégedetten szürcsölte a facsart citrommal hígított vodkát a vidám melódiára, de a klimpírozásom csak arra volt jó, hogy az alattunk lakó bátyját idegesítse.
Utáltam úgy gyakorolni, hogy minden billentyű lenyomásával éreztem a ház ellenszenves rezdüléseit, belehelyezkedtem a falakon átsugárzó, bántó hangok puha gyötrelmébe. Féltem, hogy onnantól fogva elkényeztetett, sznob ficsúrnak tartanak. Vagy ami még rosszabb: tehetségtelennek. A gitárommal nem volt ilyen gondom. Szorongásomat
elnyomta a zörejkeltés édes adrenalinlökete. Ám a pianínó nem sokáig szórakoztatta a társasház brusztos lakóit. Nyirádi bácsi hiába biztatott kitartásra, végül egy utcánkba költözött román srác, Vasile elpasszolta a Gebrüder márkájú bécsi hangszekrényemet az Ecseri úti piacon. Csepeli tanár úr addigra már úgyis berágott rám, mert Shanon ujjgyakorlatai helyett folyton a Savatage nevű amerikai metálbanda számait pötyögtettem. Vasile sikeres bizniszéből vettem egy SB Live hangkártyát a gépbe, amitől egyből jobban szóltak az Ossian- és Pokolgép-riffekre épülő első gitárfelvételeim.
Vasile vállalkozónak nevezte magát, holott mindenki tudta, hogy trolisofőr a BKV-nál. Az egész utca seftelt vele, bár feltörekvő paprikajancsinak tartották. A márkás cuccoknak jól megkérte az árát, és minden alkuajánlatra az orrán keresztül hümmögött, miközben fölényes bulldogharapással tartotta a szája sarkában tövig égett cigarettát. Az összes háztartásba ő szállította titokban a pornót. Efefke apjának, a tetovált hasú dunai matróznak, Pestának, az iszákos séfnek, aki a Gundelben volt mosogató, és az egyik télen halálra fagyott az árokparton, Ernő bácsinak, akit őrült vámpírnak csúfoltunk, olyan sápadt és méla volt az arca, miután levágta az ujjait egy körfűrésszel, és persze apámnak, akin az egész utca röhögött, mert csak a rendszerváltás után sok évvel merte kibontani a nyugatról csempészett videómagnóját hatósági ellenőrzéstől tartva.
Vasile nem volt igazi trolisofőr, hanem az Ikarus buszgyár tesztpilótája. Sose vezetett rendes forgalomban, csak egy kötött drótpályán száguldott körbe-körbe szikrázó áramszedőkkel, akár a szőnyegen a játékmozdonyaink. Mi, serdülő suttyók, mégis úgy tekintettünk rá, mint egy félistenre. Szellős hawaii ingben és pöpec napszemüvegében pont úgy festett, mint a K című dokumentumfilm Rákóczi téri stricije, Tarzan. Vagány küllemét csupán szódásüvegvastagságú SZTK-szemüvege mérsékelte. Bezselézett Bundesliga-frizurájával Vasile nem az élő húspiacon volt menő, csupán rongyos magazinokkal, whiskyvel és VHS-pornóval kereskedett. Meg kávéval, likőrrel és csokival, hogy az asszonyok és a gyerekek se járjanak pórul. Sose nyitott be hozzám kopogás nélkül úgy, mint Nyirádi, aki már régóta nálam felejtette Melchizedek próféciáit és Weiner Leó összhangzattanát. Jobban megértette kamaszkori problémáim, nem zaklatott szonettekkel, továbbtanulással, sem a szovjet acélipar legújabb vívmányaival. Bejárt hülyülni a videotékába, ahová whiskyt és magazinokat hozott. Az ifjúságvédelmi programja keretében eladott zongorámból még az első Diákszigetre is kimentünk. Úgyse volt jó másra az a recsegő bútordarab, legfeljebb tűzifának. A biznisz ellen apám sem tiltakozott, hiszen Vasile szolgaian gyarapította a pornókazettáit, amik fal felé fordított címkével sorakoztak a könyvespolcon Passuth László és Berkesi András regényei közé beékelve.
A tékában idővel beindultak a vérre menő LAN-partyk is. Helyi hálózatra kötve gyilkoltuk egymást a Quake I-gyel, majd a virtuális gyakás fáradalmait az Árnyas sörözőben hevertük ki. A zongora helyén lévő gitárerősítő is egyre ritkábban recsegett. Az ezredforduló táján nem számított más, mint a másodlagos realitás. Szaggatott képfolyamok, darabos poligonok és a vibráló képernyő síkjára redukált dimenziótlan perspektívák. Az egyre gyorsabban pergő frame rate és a bőrszínű pixelek rengetegében egyre távolibb emléknek tűntek az analóg korszak vívmányai, a törött búgócsigák, a kopott matchboxok és a széjjelkúrt plüssállatok, melyek mind a lomtalanításon végezték be pályafutásukat.
Nosztalgiával gondoltam a nikotinsárga könyvlapokra, amikor még áhítattal olvastam Petőfitől Az apostolt egy húgymeleg kólát szürcsölgetve a tóalmási strandon.
Az időközben leaszfaltozott utcából hiányzott Nyirádi bácsi eszelős ügetése és Králik rusztikus hőbörgése. Téptük helyettük is a kocsmák mélyén a léggitárokat, fejünk felett lengetve az ujjainkkal hegyezett ördögvillát. Nyirádi könyvei befordult gerinccel porosodtak a polcon, mint Vasile pornótokjai. A Tibeti Halottaskönyv szertartásait is elfeledtem. Egyik liturgiát se mertem kipróbálni a családi körben elhalálozott nagyszülőkön. A kórházi ápolás embertelenségéből kimozdított öregek végső tusáját és a szüleim infantilis törlesztéssé
alacsonyodó agóniáját évekig figyelve kiábrándultam a spiritualizmus minden formájából. A szobám falain túl haldoklókat alig ismertem, mintha ezer másik láthatatlan fal választott volna el tőlük, amelyek a túlvilági barrikádnál is vaskosabbak voltak. Talán az én hibám volt, talán csak a tízezer kilométeres távolságé, ami bennem nem szűnt meg létezni a hazatérésünk után sem. Úgy éreztem, idegen vagyok mindenütt. Mind az ottaniak, mind az itteniek hamar elillantak a látómezőmből, akár a sörényes hangyász – indián nevén tamanduá – motoszkálása a kertünkben elszórt téglavörös termeszvárak alól, vagy a jácintkék ararák rikoltozása, és a csőrüket csattogtató kámzsás tukánok. A naiv nosztalgia pálmalevelei alól kidugva a fejem Nyirádi bácsi temetésén tűnt fel először, hogy a vérségi köteléken túlmutató veszteség és gyász jobban megvisel, mint a saját családom lassú eróziója.
Az utcabéli öregfiúk közül már csak nagybátyám tartózkodott az élők sorában. Nyirádi temetésén vettem észre, hogy profilból mennyire hasonlít Horthy Miklósra, szinte az ellentengernagy ikertornya. Ha épp nem nyájasan dörmögött magában, mindenkivel militáns vezényszavakkal kommunikált. Osztatlan telkünkön futkosó kutyámat is torokhangon odavetett utasításokkal bírta katonás fegyelemre. Valaha játékos, korcs németjuhászom egyre nehézkesebben mozgott. Nem lelkesedett többé, ha suliból hazatérve ledobtam a táskámat a kertkapuban, letepertem és gyengéden átöleltem a bundás nyakát. Ilyenkor szelíden megharapta a csuklómat, és behúzott farokkal eloldalgott a kutyaólba. Volt, hogy napokon át nyüszített a büdös faházikóban. Ha odamentem hozzá, idegesen dobolt a farkával a mohás deszkákon. Alig evett és ivott. Amikor ölembe vettem, azt hittem a köszvénytől reszket. Aztán megláttam a hasfalán a zúzódásokat, erős rúgások zöldeslila nyomait.
Hortyi bácsi korán elüldözte otthonról az összes leszármazottját. Idősebb lánya a dél-koreai Egyesítő Egyházba, a Moon-szekta kötelékébe menekült. Sose bírta kitörölni elméjéből a családi inkvizíció sötét evangéliumát. Kisebbik fia pedig pszichiátriai migránsként Norvégiába vándorolt, ahol az oslói Gaustad klinika elmeosztályán kötött ki. Túljutva számtalan mélyponton és drogelvonón végül felvállalta transzszexualitását, és szociális munkásként otthonra talált egy alapítványnál. Az öreg, nyugdíjas hegesztő örökre kitagadta őket. Ezt egyikük se bánta, hiszen színtelen gyermekkoruknál tarkábbnak bizonyult a norvég fjordok pusztasága és a szöuli nagytemplom falára mázolt Divine Principle.
Mire tinédzserré váltam, én voltam az egyedüli trónörökös a többgenerációs kádárkockában. Hortyi bácsi engem csak verbálisan zaklatott. Ércesen zengő mondatai úgy visszhangzottak a lépcsőházban, mint egy légnyomást kapott katona afáziás beszéde. Talán a lelke mélyén a családunk vegetatív ősanyjához fohászkodott ezzel a fojtott ágyúcsőhöz hasonló morajlással. Állandóan vele kommunikált, lehetetlen, egyoldalú párbeszédben, némán tapogatva a közös tudat mélyét, a jászsági dögkutak vériszapos üledékét. Apám tizennégy, Hortyi tizennyolc volt, amikor otthagyták a Millér patak partjára sárból összehordott szülői házat. De egy emberöltő elteltével eljött az idő, hogy törlesszenek a hányattatott sorsú Növénynagyi felé, aki már majdnem kilencven volt, amikor kiragadták a vályogból, és hiába tiltakozott, felcipelték Pestre. A proletárdiktatúra alatt kulákfeleségnek minősülő, elszegényített asszony a hatvanas évek elején már járt a fővárosban, amikor egy időre internálták az OPNI-ba, egykori nevén a Magyar Királyi Tébolydába. Mire én megismertem, már közeledett a nyolcvanhoz, és egészen ókorivá csupaszodott a személyisége. Áradt belőle egyfajta mély, földszagú miszticizmus, amit zsibvásári kellékek jellemeztek, mégis olyan tömör volt és átható, hogy muszáj volt elhinnem, ő már szinte nem is evilági személy. Ijesztő elragadtatást sugárzó, fennakadt tekintetében mindig ott virult az egyszikű boldogság a kiforduló szemhéja mögött. Apám a trópusokról hazatérve azonnal elsírta magát, amint meglátta őt. Bár a rendszerváltozás szabadrablásából sose vette ki a részét, és kitartóan tűrte a család elszegényedését, aznap, amikor a kunsági ősmama kilehelte a lelkét, tehetetlenül zokogott, féktelen gorillaökleivel püfölve a gardrób ajtaját.
A Növénynagyival egyetlen ép mondatot nem sikerült váltanom egész életünkben. Egyikünk sem tehetett róla. Az étkezés liturgikus formuláin kívül nem létezett számára érdemi kommunikáció. Generációról generációra öröklődő jászsági buddhizmusa egészen rinpocseszerűvé faragta paraszti koponyáját. Amikor leültették velem szembe a konyhaasztalhoz, fátyolos hangon, lassan szótagolva motyogta maga elé: jóó éét-váá-gyat kíí-váá-nok. Falatozás közben rurális tekintettel kérődzött, szinte összeért az álla és az orra. Minden alanyi kijelentése egyszerre volt konkrét és leplezett, akár egy homályos idézet. Beszéde régen elvesztette már a fluiditását, egyediségét és közvetlen ritmusát, mintha egy idegen akarat többes számú szócsöve lett volna. Vizet és sót is úgy kért, mintha egy alföldi imakönyvből zsolozsmázna. Amikor apám lefekvéskor betuszkolt a hálóba, ahol az utolsó időszakában már egy ágyban aludtak, dühösen biztatott, hogy köszönjek el tőle. A nagyi ilyenkor felém se pillantva, vontatott hangon válaszolt: jóó ééj-szaa-kááát kíí-váá-nok. Plafonra szegeződő porcelánszürke tekintetében mindig megláttam a mennyek országát, vagy azon belül egy helyet, ahová soha nem akartam bejutni. Az éjszaka közepén a legváratlanabb pillanatokban törte meg a csendet a Növénynagyi csilingelő nevetése, ami szinte a semmiből csattant fel. Egy ideig gőgicsélve kacarászott, üdén és ártatlanul, mint egy csecsemő, majd teli torokból rikoltva, akár egy éles hajókürt. Úgy hevert kiterítve a saját halálos ágyán, mint egy hétéves kislány rongybabája. Apám gyakran átforgatta felfekvéstől tartva. Törékeny madárcsontjai úgy ropogtak, akár egy zacskó ropi. Olyan légies volt, mégis masszív, mint a tiszai táptalaj, hogy úgy éreztem, szinte nem is önálló individuum, hanem különféle animális és angyali entitások gyűjtőtégelye. Egy csupasz tranzitszervezet, rostos növényi rész, melynek göcsörtös szállítószövetén ott gubbaszt az eszmélet utolsó őrszeme, mint egy madár a szárítókötélen. Lénye már független rezonanciák hangszekrénye. Eleven szarkofág.
Mindenkit lesújtott, amikor a körzeti orvos kijött, hogy közölje az ágyhoz kötött Növénynagyival a legidősebb fia, Hortyi bácsi halálhírét. Erősen kellett artikulálnia, hogy kijelentése eljusson a már alig jelenlévő, idős asszony tudatáig. Amikor felfogta, éles sikolya porcelánként csörömpölt végig az üres falakon. A konyhában anyámmal evés közben egyszerre hullott ki a kezünkből a villa. A doki beadta a nagyinak a nyugtatót. Nazális trombitálása abbamaradt. Kopott hangszálait vékony selyemfonállá pödörte a gyötrelem. Csak tüdeje zihált tovább mélyen zsongó basszusal, akár egy anyamedve morgása, akinek bocsai belevesztek az áradó folyóba. Ezután síri csend telepedett a házra. Szétáradt benne a nyugalom és az üreség, mint a télvíz idejére lezárt állatkerti kifutókon. Anyámmal folytattuk az evést. A tévéből felcsendült a Delta főcímzenéje. Song of the Second Moon.
Hortyi bácsi az utcabéliek közül leginkább Králikkal spanolt, aki a prolik hierarchiájában alatta volt, ő mégis becsülte a vén iszákost, hiszen saját kezűleg felépített egy téglaházat, még akkor is, ha végül sose költözött bele. Eredetileg történelemtanár volt, de miután elvitte a feleségét az ördög, nem volt kivel benépesíteni a vakolatlan palotát, így Králik szép lassan elindult a lejtőn. Hortyival gyakran piáltak együtt. Az utcán dülöngélve Nyirádi kozmikus kitörésein élcelődtek, kiröhögték Hintás tutyimutyiságát, megcibálták Vasile jampec öltözékét. Igazából fogalmuk se volt senkiről. Nem ismerték egymást, se önmagukat, se bárki mást. A kutyámon kívül velem sem törődött senki. Mármint úgy, hogy az adott pillanatban átéreznénk egymás kölcsönös jelenlétét, hőjét, szívdobogását. Egy napon aztán suliból hazatérve üresen találtam a kutyaólat. Anyám félve közölte, hogy muszáj volt elaltatni. Öreg volt, szenvedett. Végleg ledobtam a hátamról az iskolatáskát, és megfogadtam, hogy soha többé nem lépek rá a kert közös gyepére, amit összerondítottak a sáros bakancsnyomok.
„Csak az itt, csak a most” – biztattam magam a Pokolgép-refrénnel, amikor arra lettem figyelmes, hogy a lépcsőházban ordibáló Hortyinak nézeteltérése támadt anyámmal. Vitatkoztak egy darabig, majd anyám felrohant a lépcsőn és bezárkózott a vécébe. A talajrészeg Hortyi vérben forgó szemekkel kapaszkodott fölfelé a lépcső korlátjain. Megöllek, a kurva anyádat! Én csak álltam a lépcső tetején egy szakad Metallica-pólóban, és fingom sem volt, mit csináljak, mit is kezdhetnék gyerekkorom egyik tekintélyszemélyével, akihez mindig is közel akartam férkőzni érzelmileg, ehelyett csak azt mutatta meg, hogy a részegségnek Jokerarca van, tébolymosolygása, ráadásul kinyírta a kutyámat is.
Pedig Hortyi bácsi a nyolcvanas években még nem piált rendszeresen. Néha kivitt a Sashalmi piacra vajszínű Wartburgjával, de se ő, se apám nem tanított meg vezetni. A helyi srácok ültettek először volán mögé, és a határban elszabaduló tájolatlan ámokfutásom láttán lebeszéltek a jogsiról. Egyéb férfias dolgokra is kiképeztek. Például arra, hogyan kell elsütni egy gázpisztolyt. Rendesen elgázosítottuk a sarki téka szűk kis helyiségét. Egész éjjel szellőztettem, hogy a vendégek be merjenek lépni. A környék kispályásai pár éven belül a külváros nagypályás dílereivé váltak, busás hasznot húzva az első magyar fű- és szpídkorszak aranykorából. Mégsem voltak soha olyan menők, mint Hortyi bácsi, aki egy kopott farmeringben bepattant a Wartburg volánja mögé, karvalyorrán megigazította a lengyelpiaci Ray-Ban napszemüveget, majd bepöccentette a kétütemű motort. A kipörgő kerekek úgy kaparták a sódert, mint egy ragadozó mancsai.
Apám testvérei közül egyedül ő látogatta rendszeresen a kiskunsági tanyát, ahol felnőttek. Végül onnan ültették át a Növénynagyit a pesti talajba, gyökerestül, mint egy cserepes virágot. Hortyi utolsó útja pont ellentétes zarándoklat volt. Rokkantnyugdíjasként sok szabadideje volt, így mindig leautózott, hogy kedvére dorbézolhasson az álmos hangulatú
faluban. Miután begyűjtötte a hagymaüzérkedéssel szerzett zsetont, egész éjjel ultizott a főút mellett lévő Morgó korcsmában. Aztán hazafelé tántorogva irredenta dalokat dúdolgatott, majd befeküdt édesanyja százhúsz éves, omladozó vályogkunyhójába. A 19. század végén épült, iszapból és szalmából összetapasztott házikó ablakai nem voltak nagyobbak, mint egy lőrés. Hortyi innen gyönyörködött a pár hektárnyi hagyma- és kukoricaföldben, amiről azt hitte, meg fogja örökölni a Növénynagyitól. De egy forró nyári nap éjjelén, egy szokásos Morgó-látogatás után, végül ugyanazon az ágyon, ahol apámmal megfogantak, rátört egy köhögőroham, és pár perc alatt elragadta a tüdőembólia. A szomszéd birkapásztor két nappal később talált rá. Feltűnt neki, hogy a házikó előtt parkoló Wartburg régóta nem mozdult. Hortyi békésen hevert a hűvös szobában, szülei egykori nászágyán. Ott indult bomlásnak, ahol nemzették, ahol apró szedercsíraként osztódni kezdett, majd világra jött, és ahová, pár kitérő megtételével, végleg hazatért. Wartburgjában pár hegesztőpálcát és egy olajos aggregátort találtak. A kesztyűtartóban napszemüveg, hátul egy zsák hagyma. Igazi öröksége máig a fővárosban található. Sok-sok kerületi díszrács és vaskapu, pincék mélyén heverő hidroforok és szelvényes kazánok őrzik gondos keze munkáját, fénylő ponthegesztések precíz kottáját.
A múlton révedezni lószart sem ér, mondogatta apám folyton, és én megpróbáltam egy darabig az útmutatásai szerint élni. Hortyi csak nem akart visszafordulni a lépcsőházból. Fogtam egy hokiütőt, amit azután kaptam, hogy a Naplás-tó jegén megtanultam korcsolyázni, és nekiestem a lépcsőházban részegen ordibáló Hortyinak, aki a közös gázszámlát sokallta, és el akarta gyepálni az anyámat. Valahogyan sikerült visszavernem a támadását, így nem jutott be a lakásba. Épp nálam volt egy gimis haverom, aki röhögve mesélte, hogy miközben a hasfalát böködtem a hokiütővel, udvarias lordként magázódva küldtem el Hortyit a picsába. Nekem ez kiesett, annyira feltüzelt az adrenalin. A küzdelemtől megrészegülve el is felejtettem, hogy anyám bezárkózott a vécébe. Bent sipákolt és dörömbölt, mert beragadt a kilincs. Gyorsan becsúsztattam pár szál Helikont a kulcslyukon, hogy megnyugodjon szegény. A haverom segítségével végül feszítővassal szabadítottuk ki a családi fészek gyóntatófülkéjéből, ami az egyetlen hely volt a lakásban, ahol szeretetben és nyugalomban kuporoghatott az ember, mint egy atombiztos anyaméhben.
Uretrális korszakom alkonyán mindössze egyetlen személy volt, akit beengedtem a rezervátumom falai közé. A vékony alkatú, androgün kisugárzású lány egyszerre volt tündéri és koboldszerű. Nem viselt sminket, nem érdekelték a hedonista aszkézisben elhanyagolt testalkatom defektjei, nem boncolgatta hiányosságaim. Gyönyörűen játszotta gitáron Leo Brouwer Sötét Dekameronját. Zenepedagógiát tanult az egyetemen, és kommunát akart alapítani árva gyerekeknek. Élete mégsem arról szólt, hogyan építsünk légvárakat (ezt úgy olvasná: „légylárvákat”), nem hitt a homályos próféciákban, sem a genealógiai átokban, röhögött a romantikus verseken és a metálzenén, mégse vonta kétségbe a jelenidő átélésére buzdító tibeti Pokolgép-paradigmámat.
Szerény, rámenős jellemével hamar felforgatta a ház látszólagos nyugalmát. Egy délután Nyirádi bácsi – jó szokás szerint – ajtóstul rontott a házba. Amint Rilkét szavalva átlépte a szobám küszöbét, egyből megtorpant. Tágra nyílt szemmel lecövekelt egy pillanatra, amint meglátta Almitra kerek, meztelen seggét ringatózni az ölemben. Almitra rodeózás közben egyszer csak hátrapillantott, és mire mindenki észbe kapott, máris elszabadultak a szobában a pusztító hindu és mezopotámiai istenségek. Tiamat, Indra, Káli és Durga egyszerre dühöngött a meghiúsult Kámaszútra fölött, hogy ebben a kibaszott házban sosincs nyugalom, nincs privát szféra, mindenki szaglászik, türemkedik, belép a másik komfortzónájába, guvadó szemekkel lesi a másik gyomorszáját, szörcsögő lépét, sercegő máját, lüktető prosztatáját, amire lehetetlen másképp reagálni, mint dübörgő basszussal, titáni hangon üvöltve, takarodj innen a halál faszára, vén köcsög. Bár Nyirádival sose tegeződtünk, mégis ő volt, akin először csattant az ostor, dinasztikus frusztrációm verbális flagelluma, pedig helyette csak annyit kellett volna tennem, hogy szerzek egy kulcsot a szobám ajtajához.
A kócos zeneszerző hebegett-habogott egy ideig, mégse hátrált meg azonnal. Trappolva átszelte a szobát, és lerakott pár könyvet az éjjeliasztalra. Almitra göthös alakja eközben szinte felszívódott kipárnázott bölénytestem redői között. A könyveket dühösen lesodortam a földre. Később vettem csak észre, hogy az egyikből kiesett egy kézzel írt levél, ami Goethe Charlotte von Steinhez írt sorait tartalmazta. „Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk. / Félhomály csak delelő napunk. / De akárhogy kínoz is a sorsunk, / már mi nem változhatunk.”
Amint az agyamról leereszkedett a lila köd, úgy éreztem, egészen normális vagyok. Szinte ura a saját életemnek. Én rendelkezem afölött, hogy ki sétál át rajta, ki jön be és ki távozik, ki pofázik bele, ki rúg bele militáns bakanccsal. Miután Nyirádi futva elhagyta a szobát, Almitra szomorkásan vigyorgott. Szeme csitító szeretetet sugárzott. Tenyerébe temette haragtól kipirult arcomat. Addigra már megbántam a gorombaságomat, és szégyelltem magam. Magyarázkodni akartam, de Almitra befogta a számat a mutatóujjával. Pssszt, suttogta, majd szép lassan lenyomta a fejemet a bolyhos ágyékáig. Bőre fűszeres páráját
belélegezve határoztam el, kiszabadulok a rezervátumból. Apám ez idő alatt jóízűen falatozott a konyhában. Észre sem vette a belépő zeneszerzőt, csak távozáskor intett neki. Á, Norbert! Maga az? Fáradjon beljebb! Az ifjú Schubert a szobájában sziesztázik. A trópusokon megszoktam, milyen hat éven át egy szobába zárva élni. Ezentúl soha senki nem fogja rám törni az ajtaját, fogadtam meg, amint Almitra kilépett az előszobába egy törölközőbe csavarva. Apám a konyhában köhögni kezdett. Pár perc múlva a tusoló hangja elnyomta a megrágcsált tepertő zaját.
Otthon mindig tilos volt a nyílt láng használata. Tabunak számított az intimitás és az összetett érzelmek részletezése a szellemi katarzistól az egészséges erotikáig. Amiről muszáj volt beszélni, arról hallgatni kellett. Árkus József műsorából, a Parabolából tudtam meg, mit takar egy egészségesnek tartott emberi egyed pszichoszexuális fejlődése. Kaja, időjárás, meló. Ennyi volt a közlésfolyamat szentháromsága. A liturgia csúcspontján a rezsi szajkózása. Minden témát azonos reakció kísért: düh és elmarasztalás. Ha valaki megfázott, nem a gyógymódot keresték, hanem a beteg felelősségét. Irigykedve szemléltem a szomszédoknál uralkodó, oldott családi légkört, Csilu faterját, a szenilis Ernő bácsit, aki balesetből levágta az ujjait, mégsem volt otthon állandó búslakodás és katonás fegyelem, sőt, minden Bud Spencer-matiné után leültetett minket a kanapéra, sörrel kínált, majd becsúsztatta a videóba az 1978-as izraeli kultuszfilmet, a Forró rágógumit, ami a lengyel Szexmisszióval együtt imbecillis ifjúságunk alapművének számított a Köztársaság kikiáltásáig.
Nyirádi illetéktelen behatolása után Vasile segített elköltözni Almitrához az ócska furgonjával. Sikerült legyőzni a kontrollálhatatlan evéskényszert, és elmúlt a pánikbetegségem. Kiürítettem a szobámban felhalmozott flakonokat. Kimásztam a gödörből az inverz hegymászás törvényei szerint. Úgy éreztem, egy szinten mozgok a többi talajlakóval. Óv és eltakar a közönséges élet aljnövényzete. Nem hallottam többé Nyirádi jellegzetes motyogását. Ne sürgesd a rohanó időt, ifjú csikó! Egy napra elég egyetlen nap gondja.
Meg se lepődtem, hogy Almitra a híres zeneszerzőről, Weiner Leóról elnevezett utcában lakik. Csöndes, nagypolgári szobája a béke szigete volt. Eszményi csönd honolt benne, nem áradt befelé a zaj, sem az odakozmált olaj és a vodka szaga, amit anyám öccse, Zénó és a csaja, Erzsi árasztottak magukból, amikor suli után az ágyamban fetrengve rajtakaptam őket. Acetonos lehelettel káromkodtak, majd kizavartak a szobámból.
Almitra szobájában is egy magányos zongora állt. Ő nem adta el, bár nem is játszott soha rajta. Az élet legirritálóbb kellékei statikusak. Folyton visszaköszönnek a különös szimbólumok, amiket próbálunk megfejteni. Állandóan ismétlődnek a ciklikus események, amiket átoknak hívunk, holott mi gravitálunk folyton a legnagyobb ellenállás irányába. Különféle kacatok és ikonikus tárgyak sose kopnak le rólunk. Hol konkrét alakban, hol absztrakt felkiáltójelként tornyosulnak elénk. Vagy mindez csak ócska magyarázat, csonka tükör a mitikus homályba. Purgatóriumi álmom kellős közepén apám mindig legyintve sóhajtott mindenre, ami elmúlt. Ez már történelem, fiam. Mondta a sors furcsa szeszélyeire, az elhunytakra, a hősi csatákra és a tegnapi újságra. Ezt mondta, amikor felbomlott a Szovjetunió, és ezt a kifejezést használta akkor is, ha kiesett a műfogsora, vagy a konyhakövön összetört egy tányér. Esetlenül legyintett a múltra, majd a sztrók ökölcsapásaitól félig bénán besántikált a hálószobába. A kisember mindig veszít… Le fogsz
értékelődni, fiam.
Nem akartam hatvanévesen radiátort szerelni, se Goethét szavalni a rozsdás kerítésnél. A trópusokról nem maradt nekem más, csak pár közhelyes, búgó kagylóhéj, egy kitömött piranha, néhány indián fejdísz, és egy bambuszszekrény, amiben később anyám urnáját tároltam. Azt reméltem, Almitrával otthonra találunk a Weiner Leó utcában, és
életünk zenéje sose lesz 8 bites, mint a szovjet kvarcjátékoké. Almitra kedvenc zeneszerzője, Lully szerint eleven farostok, rezonáló hangszekrények és a tágas termek bársonyfüggönyét szétkaszaboló vonósok nélkül képtelenség megteremteni a harmóniát. De bennem megbomlott a kadencia. Belső kvarckristályom pittyegő órajele, mint egy időzített bomba. Pedig a digitális szó jelentése az ujjlenyomatunkból ered, amivel először hagytunk nyomot az Altamira-barlang falán. A hazatérés legprimitívebb kadenciája három akkordból áll. Az első hangzat az indulás naivitása, elrugaszkodás a kezdetektől. A negyedik fok jelenti az előrelépést, a haladás lendületét és a bátorságot a folytatásra. A skála ötödik akkordjában, és főleg a skála hetedik fokában már mégis megjelenik a kétely, a bizonytalanság és a disszonancia. Ez a hangzat nem akar mást, csak otthonra lelni. Feloldódni a hazatérésben és visszaállítani az első fokú harmóniát. Sose bírtam megszokni, hogy Almitra csak egy öreg, fából készült metronóm taktusára tudott elaludni. Egy sánta, kopogó bölcső ringására emlékeztetett.
Nyirádi bácsi Himnusza máig eszembe jut. Sikerült befejeznie? Jóváhagyta az Olimpiai Bizottság? Látom magam előtt, ahogy az öreg boldogan a kerítéshez rohan. Heuréka! Megcsináltam! Álmaimban néha feltűnik frakkban, karmesteri pálcával a kezében. Hallom a mögötte felcsendülő nagyzenekart. A kaszaboló vonósokat. A dörgő basszust, a tompa fafúvósokat és harsány kürtöket. Hiszen megfogadta, hogy elkészül az Új Himnusszal az athéni olimpiára. Az fog szólni minden éremátadón. De álmomban sose merem közölni vele, hogy az athéni olimpia réges-régen véget ért. Az atléták már lemásztak a dobogóról.
Kiürült a teljes olimpiai falu. A trikolor függönyök mögötti lemezjátszón egy néma himnusz forog tovább. Felriadok. Almitra mélyen alszik. Kinyitom a laptopom, bepötyögöm az online keresőbe Nyirádi bácsi nevét. Hátha rábukkanok valamire. Egy régi fotóra. Egy újságcikkre. Egy életrajzra vagy általa jegyzett zeneműre. Egyből megbánom, amint belátom, hogy a nevét nem őrzik távoli szerverek. Nem szerepel semmilyen nyilvántartásban. Nem látom a Zeneakadémia egykori növendékei közt. Kattintok párat, majd lehajtom a laptop fedelét, mint egy öreg Gebrüder pianínóét. Rádöbbenek, hogy rajtam kívül az egész utca mindig is tudta, hogy Kodály tanítványa egész életében semmit nem komponált.
A regényrészlet első fele itt olvasható.
Borítófotó: Unsplash
