Ördögvilla (I.)
A világ nem fog emlékezni rám. De emlékezni fog a zenére.
Lakott az utcánkban egy őrült zeneszerző. Az ablakból láttam vézna alakját elsuhanni a ház előtt egy szál papucsban a sarki közért felé. Szakadt köntöse úgy lobogott mögötte, mint egy üstökös csóvája. Azt hittem, kergeti valaki, vagy ő üldöz valakit. Amikor kint játszottam az udvaron, néha megállt a kerítés előtt, két kézzel megmarkolta a rozsdás rácsot, és türelmetlenül motyogni kezdett, mint egy eszelős biciklifutár. Arcán kipirultak a pörsenések, ősz kecskeszakálla fölött szinte habzott a szája, és a szemei villámokat szórtak. Hol a görög Chrisztosz szóalak csodatevő hatásairól hadovált, hol Bach fúgáinak számtani szimmetrián
alapuló akusztikai szépségeit dicsőítette. Dantét idézett olaszul, Goethét fújta fejből németül, miközben a papucsból kilógó nagylábujjával kaparta az útszéli sódert. Bagózott rá, hogy a kerítés túloldalán a kutyámmal akartam játszani. Korcs németjuhászom sandán rápillantott, és halkan morogva szűkölni kezdett. Hallja? Ez majdnem egy tiszta kvint! – örvendezett Nyirádi bácsi, és kiöltötte a nyelvét kutyámra, aki először megugatta, majd követni kezdte a borzas hajú zeneszerző minden mozdulatát. Az egész utca bolondnak tartotta, pedig Nyirádi bácsi nem volt komplett őrült, sem gyengeelméjű. Kamaszkorom elején döbbentem rá, mennyire hasonlít Kodály Zoltánra, akit az ének-zene tankönyvben láttam. A kerítésnél álldogálva mindig hevesen gesztikulált, és biztatott, hogy tanuljak zenét és idegen nyelveket, mert ahogy mondta, ahány nyelven beszélsz, annyi ember vagy. Az autót mosó vagy kertet gereblyéző szomszédok csak csóválták a fejüket, és legyintettek.
Apám rendszerint a garázsban vagy a pincében töltötte a hétvégéket. Gyertyát cserélt a Ladában, a szerszámait bütykölte, vagy lyukas radiátorok iszapos vizét öntötte a csatornába. Nyirádi bácsi könnyen besurranhatott a nyitott kertkapun, hóna alatt egy rakás könyvvel és kottával. Többnyire kopogás nélkül rontott be a szobámba, és egyből mondta a magáét a parkettán körözve a lábfejével. Miközben totális extázisban magyarázta a Cantata Profana szerkezetét és a szarvassá változott fiúk legendáját, a szoba ablakán dőlt befelé a nyári hőség, és behallatszottak a szomszédos kertekből üvöltő magnók, I can get no és Voyage Voyage. Mindenhonnan kapavágások zaja, felszisszenő sörök, berregő fűnyírók és sárhányót tisztogató slagok. A leghangosabb slágerek a sarki szomszéd sufnijából szóltak. Késeket fent a kecskevágáshoz, miközben hamisan énekelte a Rock me Amadeust.
A hétvégi parasztdiszkó lökéshullámai meteoresőként zúdultak a koponyámra. Miközben Nyirádi bácsi összhangzattant oktatott, a telkek hátuljában lévő, furnérlemezből összetákolt disznóólak mélyéről jövő röfögés elhallatszott egészen az M3-as autópálya bekötőszakaszáig, ahol fekete füsttel lángoltak a traktorgumik a vulkanizáló műhelyek
udvarán. Azon túl már csak a foghíjas erdősáv, a lepusztult lovarda, a piócáktól hemzsegő patak, és a laktanya, melynek gazzal benőtt lövészárkaiban BMX-szel szlalomoztunk.
Éjjelente én is bömböltettem a rádiót, amikor elérkezett a várva-várt csönd, és hatalmába kerített a pánikszerű halálfélelem, amitől nem bírtam elaludni. Máig úgy érzem, a rádió a legintimebb médium. Amint felhangosítom, megnyugtat az egyidejűség varázsa. Szinte látom magam előtt a többi éjjeli hajótöröttet, sok ezer ember külön-külön tutajon ugyanazt a zenét hallja, egyedül fekve az ágyban, amitől úgy érzem, mintha az egész világ velem együtt virrasztana.
A szomszéd kecskemészáros, Zsolti a nyári kánikulában is bő kezeslábast viselt. Hatalmas máglyát gyújtott a lomtalanítás során kidobált holmikból, amelyek nagy része az egykori Állami Áruházból származott, és a sűrű füsttel elégett bútorok parazsa fölött forgatta a grillnyársat, amire egy megnyúzott, vicsorgó kecsketetem volt dróttal feltűzve. A levegőben terjengő pernye miatt Nyirádi egyből kiszaladt az utcára. Ráförmedt Zsoltira, hogy azonnal hagyja abba, mert az egész utca elpatkol szénmonoxid-mérgezésben. A pacuha küllemű Zsolti, aki krampácsolóként melózott a Keleti pályaudvarnál, komótosan megindult a kerítés felé, és a kezében egy vadásztőrrel megállt a Mercedes-jelvényekkel díszített vaskapu mögött. Nyirádi üvöltve magyarázta Zsoltinak, hogy az ártatlan barmok életét kioltani értelmetlen dolog, készítsen inkább kecskesajtot, termesszen zöldséget. Zsolti csak
mosolygott, és a kése élét tesztelte a hüvelykujjával. Nyirádi egyetlen fegyvere a hóna alatt lapult, amit bőszen előrántott, majd elkezdte fejhangon szavalni az Upanisadok egyik passzusát: „A lélegzet dal! Mert a szó dal! Mivel a lélegzet nő (szá) és férfi (ama) egyszerre, innen ered a dal neve (száman). És ez a lélegzet közös a hangyában, a szúnyogban, az
elefántban, az emberben, és az egész világmindenségben.”
Anyám kinézett a konyhaablakon a lárma hallatán, de amint látta, hogy kutya bajom, visszafordult a tűzhelyhez, és a lábas szélét megkocogtatta egy fakanállal. Apám továbbra is a pincében szöszmötölt, eltökélt gólemként végezve a ház körüli teendőket. Nyirádi kisvártatva otthagyta a kerítés túloldalán röhögő Zsoltit. Ezúttal nem boltba igyekezett, hanem a Rátótiék patakparti szeszfőzdéjébe, ahol vasárnaponként porciózták a
pálinkaadagokat. Csak ne felejts el portugálul! – rikoltott vissza felém az utcasarokról, miközben Zsolti visszacammogott a kecskéhez, letépte róla a füstölgő körmöt, és kiszívta belőle a gőzölgő kollagént. Anyám sose vett tőle húst, de a haveromnál, Efefkénél gyakran ettem ebédre Zsolti kecskéiből, miközben a rádióból bömbölt a Modern Talking. „Deep in
my heart, there’s a fire, a burnin’ heart… You’re my heart, you’re my soul!”
Nyirádi mindig hozott valami meglepetést, amikor beosont a szobámba. Vagy egy Dürer-metszetet rántott elő a köntöséből, vagy valami tarka diagramot, ami alapján hosszan magyarázta a bolygók keringési ciklusai és a zenei kvintkör közti összefüggéseket. Ezekbe a körkörös rezgési mintákba bele van kódolva a teljes világegyetem struktúrája, mondta.
Minden valaha elképzelhető vizuális minta és zenei harmónia, sőt, az ősrobbanás hangja is, amely nem más, mint Isten teremtő igéje. Az utóbbiban kételkedtem, mivel annyit azért tudtam, hogy az ősrobbanás idején nem létezett közeg, amiben terjedhetett volna a hang. A
táguló téridőben születő fotonok hullámzását és a felhangok végtelen sorozatát csak egy multidimenziós fényorgona lett volna képes közvetíteni. Végre gondolkozol! – tapsikolt Nyirádi. De ha létezik teremtő, aki önmagán kívül észleli az inflaton mező terjedését, vajon olyan lassúnak érzékeli a fényt, mint mi a hangsebességet, sőt, egy kocsonyába dermedve látja a kozmosz teljes sorsát, beleértve a mi piciny életünket? Saját költői kérdésére nem válaszolt, hanem berakta Brahms 4. szimfóniáját a magnómba, és hullámzó mozdulatokkal festette a zenét a levegőbe, akár egy köteg hínár a Balaton fenekén.
Transzcendens fizika, vallás, szépirodalom, reformkori napló, német romantika, zeneszerzők emlékiratai. Nyirádi kedvenc témái többnyire hiánycikknek számítottak mifelénk. Főleg kalandkönyveket bújtam, Karl May és Cooper indiánsztorijait, Winnetou-t és a Bőrharisnyát. Old Shatterhand medveölő puskája, a Bäretöter volt a kedvencem. Egy leselejtezett szék lábából ki is faragtam magamnak, és a málnabokrok fedezékéből a sánta kutyámra lövöldöztem vele.
A sarki videotéka jóvoltából rengeteg filmhez fértem hozzá a nyári szünidőben. Amint betöltöttem a tizennégyet, apám jóváhagyta, hogy ott dolgozzak nyaranta, először csak nappali, majd éjjeli műszakban. Kinyílt előttem egy új világ. Kézről-kézre jártak a másolt kazetták, és ha épp nem volt forgalom, hajnalig nézhettem a soha ki nem kölcsönzött
filmeket. Az akkoriban befutó Tarantinót vitték, mint a cukrot, miközben Greenaway, Bergman, Tarkovszkij és Fellini egész nyáron a polcon porosodtak. Nehezen birkóztam meg velük. Főleg azért, mert váratlanul mindig beesett valaki, aki kitépte a magnóból a Farkasok óráját, és ujjával benyomva egy borosüveg dugóját visszarántott a sivár valóságba.
Nyirádi bácsi egyszer arra kért, hogy nézzük meg a Krisztus utolsó megkísértését. A konyhánkban tartott mozidélutánhoz apám is csatlakozott, de a renegát olasz filmrendező alkotása nem sokáig kötötte le a figyelmét. Egészen másra számított Scorsese-től. Elnéztem
az arcát. Apám arca, ha grimaszolt, Robert De Niro vonásaira emlékeztetett. Nyirádi jobban hasonlított Scorsese-re. Mindkettőjük arca olyan volt, mint egy síró smiley, amikor mosolyogni próbáltak.
Nyirádi teljes extázisba került Scorsese evangéliumától. Felpattant a konyhaszékről, amikor Jézus leszállt a keresztről, és hátat fordított a végzetének. Leállította a videót, és magából kikelve ecsetelte a megvilágosodás kegyetlen stációit, a sátáni logika gnosztikus eleganciáját. Teológiai kérdésekben járatlan agyamban a film alatt végig ott szikrázott a feltámadás önző imperatívusza, a kényszeres zombifikáció kérdése, pedig a sziklasírból kirángatott Lázár és Krisztus kozmikus kötélhúzása teljesen lenyűgözött. Lebilincselve bámultam a két entitás közötti élet-halál harcot, fény és sötétség ádáz küzdelmét. Mégis Krisztus félelemábrázolása nyűgözött le, amint benyúlt a sötét barlangba, és kitapogatva a halál gyolcsait eluralkodott rajta a félelem. De a kézszorításból nem volt kiút. Erőszakkal visszarángatta Lázárt az élők sorába, és onnantól fogva üres zombitekintettel vegetált, miután szellemét foglyul ejtették a félig oszlásnak indult, rothadó testében.
Apám sose csípte a misztikus enigmákat és mennyei próféciákat. Csak abban hitt, aminek tömege, formája, fajsúlya volt. Gyakran szidta az egyházat, nem bízott a papokban, és Nyirádi klerikus allűrjeit sem értette, ennek ellenére megbecsüléssel tekintett az értelmiségre, hiszen ők a tudás letéteményesei, nem én, vagy te, lüke kisfiam. Nyirádi bácsi egyre gyakrabban toppant be hozzánk. Hol Shakespeare szonettjeivel szemléltette a prímszámok különc személyiségét, hol Püthagorasszal magyarázta a zenei kromatika alkímiáját. Néha Lőwy Árpád pikáns költeményeivel oldotta a száraz tananyagot. Ha nem voltam otthon a megbeszélt időpontban, mert már inkább a videotékában lógtam, órákig ácsorgott a házunk előtt a kertkapu rácsát szorongatva, mint egy szomorú orángután.
Nyirádi különcségeivel igazából nem törődött senki. Apám is félkegyelműnek tartotta, de kifülelte, hogy van a belvárosban egy üresen álló lakása, így engem is arra biztatott, hogy bánjak kedvesen vele. Nyirádinak nem volt gyermeke, sem egyéb örököse, tudtommal mégse kötött eltartási szerződést apámmal. A lólépésben gondolkodó öreg muzsikus jól elvolt magában, virágokat ültetett a kertben. Hű tanítványát egyre kevésbé érdekelték az absztrakt gondolkodás útvesztői. A valóságban akartam eltévedni, így sokkal inkább vonzott a kerület egyetlen szórakozóhelye, az Ikarus művelődési ház diszkója, ahová csapatostul vonultunk a kerület faipari tanulóival és kárpitosinasaival, miután a centenáriumi lakótelep homokozójában húzóra kiittuk a vodkát. Mire végeztünk az alapozással, a lepukkant művház korhadó parkettáján már dübörgött az útszéli diszkó. A poros mozivásznon a brit Music
Television videoklipjei villogtak, arra vonaglott a kilencvenes évek szabad ifjúsága. Estére a cigifüstös tánctéren szépen felhalmozódtak a helyi suhancok dinasztikus sérelmei. A már nagykorú Döme malteros melósnadrágban rontott be a bulizók közé, és miközben dübörgött
Madonnától a Vogue, egy sötét sarokban agyba-főbe verte a tánctérről kiráncigált divatmajmokat. Engem sose bántott. Korábban már letérdeltetett a kerületi focipályán, és megetette velem a porból felkapart, szikkadt csirkeszart.
Az Ikarusból hazafelé sokszor csak kora reggel tértem magamhoz a házunkhoz közeli buszmegállóban. Mindig valamelyik koránkelő szomszéd ébresztett, de volt egy, aki még Nyirádinál is különösebb figura volt. Králik bácsi nem kantátákat dúdolt egy szál fürdőköpenyben, hanem egészen nomád, rejtőzködő életmódot folytatott. Csak hajnalonta
bújt elő, hogy bejárja a gyűjtögető útvonalát, füvet sarlózzon a nyulainak, és megvizsgálja az előző éjjel kitett kukát tartalmát a szemeteskocsi érkezése előtt. Tanyasi remeteként élt a feltörekvő prolik között. Utcafrontra néző téglaháza évek óta üresen állt. Egy rozzant
kalyibában lakott a kertnek alig nevezhető susnyás közepén. A szentmihályi Mad Max megszállott módon gyűjtögette a defektes háztartási cikkeket és a nehézipari lim-lomokat. A barokk aurájú Nyirádihoz képest Králik egy szuburbán Robinson volt, aki tyúkszaros
pufajkában káromkodva gyakorolta a szovjet zen-buddhizmust egy sarlót lóbálva az árokparton. A telkén elburjánzó botanikai labirintus egy maja piramis körüli dzsungellel vetekedett. Králik mellett mindig ott kullogott hű kísérője, Palcsi. A koromszínű, fél szemére vak puli úgy festett, mint egy kócos, szilveszteri paróka.
Králik mohával benőtt téglaházát kiskorunkban félelmetes kísértettanyának tartottuk. Aztán győzött a kíváncsiságunk, és expedíciót szerveztünk, hogy feltérképezzük a rejtélyes vadont. Miközben Králik részegen horkolt hátul a viskóban, ahová bejártak a tyúkjai, a kacsái és a macskái is, settenkedő kommandónk behatolt a kísértetházba. Pislákoló zseblámpáink fényénél nem találtunk sok érdekeset. Nem tanyáztak gonosz démonok a csupasz kádárkockában, csak pár kibelezett mosógép, öreg fridzsiderek és egyéb gépészeti fosszíliák hevertek szanaszét dobálva. Ettől felbátorodva elmerészkedtünk a műveleti terület szívéig. A bozótosban álló viskó mellett állt egy sudár gyümölcsfa. Savanyú termése vonzott minket a nyári hőségben. Ez volt a visszapillantó tükrök letörésére szakosodott és autóantenna-lopásról elhíresült brigádunk legveszélyesebb bevetése. A kommandó élén a lótermetű Efefke trappolt, mögötte a fürge küldönc, Csilu lépkedett, akit a marcona, fapofájú Bablacsev követett. Ezután jöttem én, a brazil fattyú, aki nem sok mindenhez értett, de legalább jó volt csalinak.
Egyetlen nyikkanás nélkül felmásztunk a fára. Pár perc alatt megtöltöttük a zsebeinket friss cigánymeggyel, de a zsákmányszerzés révületében egyre hangosabbak lettünk. Králik kótyagosan kilépett a viskójából, és ahogy meglátott minket, felkapott egy vasvillát, és futni kezdett felénk. Egy darabig hadonászott a lombkorona alatt, majd letelepedett a fa tövébe. Tehetetlenül kapaszkodtunk a gallyakba, mint a cerkófmajmok. Türelmesen vártuk, hogy Králik lerészegedjen a meggyfa árnyékában. Amikor a boroskanna kiürült, és az öreg elszunnyadt, a többiek noszogatni kezdtek, hogy másszak le. Valóban én voltam a csali.
Amint lekászálódtam pufók testemmel a fáról, a talpam alatt megreccsent egy gally, és Králik szeme egyből felpattant. A srácok röhögni kezdtek a fa tetején, bár én egy cseppet sem tartottam viccesnek, ahogy az öreg Králik félmeztelenül, nyakig nyúlszarosan lohol utánam a vasvillát lengetve, mint valami tébolyult, mezei Poszeidón.
Józan pillanataiban mindig megmutatta nekünk a szerszámait az árokparton. Megsúgta, hogy ezt a vasvillát az Ördögtől kapta kölcsön. Ezzel kergette ki a feleségét a frissen épült téglaházból, és ha nem viselkedünk, átdöfi vele a hasfalunkat. Ez az ő lovagi kardja, bizony. Ötágú Excalibur! – kiáltotta az egykori töritanár, és fenyegetően megforgatta a vasvillát, mint egy hortobágyi jedi. Leszögezte, hogy soha ne lépjük át a telke határait, mert az Ördög még ott tanyázik, elkap minket, és átszúrja a hasunkat az Excaliburral. Hogy hitelt adjon szavainak, felnyársalt a vasvillával egy gazzal teli vászonzsákot, és a fejünk fölé emelte. Hullott a hajunkra a fű és a gaz, mint egy zöld hószitálás.
Amint leugrottam a meggyfáról, egyből futásnak eredtem. Arra gondoltam, mi van, ha Králik igazat mondott, és tényleg nála tanyázik az ördög. Sátáni őrangyalát néha látni véltem a szobám ablakából, ahogy éjnek idején sötét köpenyben őrködött a viskója előtt. Megbicsaklott a gumiszandálom, és majdnem elestem. Ügyeltem rá, nehogy rozsdás szögbe lépjek, vagy elvágja a sarkam egy kiálló vasdarab. Az ördög az apró részletekben lakik, nem Králik viskójában. Mire a téglaház sarkához értem, a többiek is lemásztak a fáról. Megpróbálták elterelni a csontrészeg Králik figyelmét. Riadtan futkorásztunk nagyokat
szellentve a démoni arborétumban, miközben a bozontos faun a nyomunkban zihált. Ahogy kiértünk az utcára, egyből bringára pattantunk, és máris túl voltunk árkon-bokron.
Vészesen tekertünk, zsenge testünk tele adrenalinnal. Surrogtak a kerékagyak, recsegtek a váltók. A szentmihályi Pokol Angyalaiként suhantunk egészen a Szilas-patak kis hídjáig, ahol elterültünk a betontöltésen. Ez volt a főhadiszállásunk és óvóhelyünk. Itt gyújtottunk rá az első cigire, itt bontottuk meg az első üveg vodkát, ide rejtettük a szüleinktől lopott szajrét, sört, csokit, aprót, pornóújságokat. A szakadt szennylapok hamar elhasználódtak, és a vízben landoltak. Messzire sodorta a patak Samantha Fox irdatlan szilikoncsöcseit, miközben vadkacsák tempóztak és békák kuruttyoltak mellette. Akadtak dögivel atyai minták a főhadiszállás kihasználására, holott előlük próbáltunk elmenekülni. Szabadnak éreztük magunkat az erdő és a szántás közti senkiföldjén, az iszapos ártér szürke hídja elrejtett minket, és édesanyánk óvó tekintete sem ért utol minket. Az évek során többen
itt veszítettük el a szüzességünket, itt szereztük az első harci sérülést verekedés közben, de többnyire nem csináltunk mást, csak heverésztünk a lankás betontöltés kopott Punks not Dead graffitije alatt.
Úgy látszik, az ördög sincs mindig résen, mivel Králik bácsira az egyik évben ráégett a rozoga furnérviskója. Azt mondják, elragadta az olajszőkítés vadkeleti hóbortja, és házilag próbált benzint gyártani. Csempészárunak minősülő égetett szesszel teli kannákból sem volt híján a gyúlékony viskó, amiben éjjelente csak egy petróleumlámpa fénye pislákolt. Ezt is jól láttam a gyerekszobám ablakából, ami pont az öreg Králik alkimista műhelyére nézett.
A tűzeset napján épp üdülni voltunk Agárdon. Leo jégkrémet nyaltam a Velencei-tó partján, amikor az ablakom alatt lángolva üvöltött a szerencsétlen ördög. Hosszú ideig ki se mertem nézni az ablakon. Tekintetem mindig összeakadt a pokol tornácán tomboló Králik füstölgő szemüregével, ahogy a koponyájáról meggyvörös fürtökben olvadozott lefelé a hús.
A szemtanúk szerint a tűzeset napján egyetlen szavát sem lehetett érteni. Beszéde összefüggéstelen volt, a pillantása eszelős, mint a Fitzcarraldóban üvöltöző Klaus Kinskié. Miközben lángolt a viskó, Králik kivonszolta magát a kertbe. A magányos cigánymeggyfa alatt találtak rá harmadfokú égési sérülésekkel. Behúzódhatott volna a kísértetházba, ahová évek óta nem mert belépni. Azon az éjjelen mégis többen látták, hogy ott táncolt egy petróleumlámpát lóbálva a lomos szobában, majd lerogyott a földre, és a levegőbe beszélt, mintha alkudozni próbálna valakivel. Úgy hallották, egy nő nevét kiabálja. Králik felesége, akit senki nem ismert, a tragédiát követően sem tűnt fel soha a környéken.
A lepusztult telket hamar megvették és rendbe hozták. Mire elkezdtem a gimnáziumot, az elátkozott téglaház ki lett pucolva, és az új lakók végleg kiűzték belőle Králik démonait. Az ablakomból nem volt túl izgalmas a kilátás onnantól. A susnyás helyén japánkert virágzott, a csonka gipsztörpéket lecserélték zömök Buddha-szobrokra. Gondozott pázsit virított a mosógéproncsok hűlt helyén. A kert középen kék műanyagmedence. A viskó alapjaira kerti grillsütőt emeltek terméskövekből. Vasárnaponként békésen szállt be a füst a szobámba, egyenesen az orromba repítve a sistergő zsír és az omlós steak ínycsiklandó szagát.
Én Mozart dallamaként fogok újjászületni! Az a vén bolond rohadjon meg a pokolban! – kiabálta Nyirádi bácsi a felújított ház előtt, melynek ablakán ki-kipillantottak az új szomszédok, akik őt nézték kísértetnek. Sose szívlelték egymást a vasvillás garabonciással. Nyirádi egy lepukkant trógernek tartotta, Králik pedig megvetette a kifinomult művészi allűrjeit. Nem lesz belőled „Kis éji zene” a túlvilágon, nem ám! – kárörvendett Nyirádi a megszeppent lakók szeme láttára. – Legfeljebb egy ócska tritónusz! Ezt az emberi fül számára disszonáns összhangzatot a középkorban betiltotta az egyház, mivel az ördög hangközének vélték.
Kodály rejtélyes tanítványát sose hallottam valódi hangszeren játszani. Csak halála után, az ezredforduló tájékán döbbentem rá, milyen keveset tudok róla. Heti egyszer-kétszer láttam a feleségét beugrani hozzá, hogy gondját viselje, de sose mutatkoztak együtt. Az idős nő erősen különbözött az utcabéli asszonyoktól, akik egész nap a veteményesben
serénykedtek uniformisként viselve a virágmintás poliészterkötényt. Nyirádi neje halkan, légies léptekkel osont a kertek alatt. Terebélyes kalapban és sötét, prémgalléros szövetkabátban közlekedett, mint egy múlt századi kaszinóapáca. Külleme Ady Endre idegronccsá tett özvegyére, Brüll Adéléra emlékeztetett a gimis tankönyv fényképei alapján. Igazából gőzöm sem volt róla, hogy kicsoda. Ha szembejött a járdán, még a kiskunsági nagyinál is öregebbnek tűnt, pedig ez utóbbi már a kilencvenet taposta, és egész életében a vályog népéhez tartozott.
Utolsó emlékem Nyirádiról, hogy a fejébe vette, átírja a Himnuszt. Sokkal vidámabb hangzású – matematikai elegancián alapuló – dallamokkal akarta leváltani Erkel rapszodikusan vánszorgó melódiáját. A szabadság indulója, az amerikai himnusz is olyan, mint egy katartikus gitárszóló, fejtegette. Tele van briliáns akarattal, becsvággyal, mégis potens és derűs, mint az első erekciójukon ámuldozó fiúk büszke tekintete. Vagy ott van például a brazil, ami egy peckesen pattogó, szexi strandinduló. Mintha egy bekokainozott birodalmi lépegető virágokat szórna szét Normandia partjain a vörös lézernyalábok helyett. Egyik sem olyan érfelvágós és monoton, mint a mienk. Nem egy búval baszott mollban
jajveszékelő siralomházi kórus.
Élete utolsó hónapjaiban Nyirádi megmutatta a Kodálytól kapott, kézzel írott levelét. Komponáljon muzsikát! – biztatta a búcsúformula. Nyirádi lázasan dolgozott a Himnusz átiratán, mint Mozart a Rekviem befejezésén. Ősz haját megnövesztette és hátrafésülte, mint Kodály mester. Felváltatta velem a pénztárcájába gyömöszölt összes, ezres címletű bankjegyet, mivel azokon a rivális Bartók arcképe virított. Nyirádi rögeszméje lett, hogy elkészül az új Himnusszal az Athéni Olimpiára, és az ő verziója fog elhangzani minden éremátadón. Diadalmas úszóink, vízilabdázóink, vívóink és tornászaink az általa komponált zeneműre fognak felmászni a dobogó legfelső fokára. Erkel nyekergése nem fog vereségre kárhoztatni minket! – rikoltozta a kerítést cibálva, majd dúdolni kezdett egy különös dallamfoszlányt, ami a Star Wars birodalmi indulójára és a Beatles Yellow Submarine-jára emlékeztetett.
A félnótás zeneszerző halálhírét az utca önjelölt titkára, Hintás bácsi jelentette be. Kevély ábrázatáról sugázott, hogy az utca egyetlen írástudó lakójának képzeli magát, igazi kiválóságnak a faragatlan prolik között. Fiskális kegyelettel intézte Nyirádi állami temetését a komponista felesége helyett, aki addigra már végstádiumban lévő beteg volt. A formális ügyek után Hintás bácsi a kapunkban állva magyarázta apámnak, hogy számára felfoghatatlan, egyes emberek miért nem gondoskodnak utódlásról. Egész életükben henyélnek, nem dolgoznak, és magányosan darvadoznak gyökértelen eszmék és szabados elveik alapján. Lenézéséből egyszerre sugárzott megvetés és sóvár irigység.
Kényszergyógykezeltetni kéne az ilyeneket, közölte, majd biccentve távozott. Hintás bácsi mindig kimért, lomha léptekkel sétált, háta mögött összekulcsolt kezekkel, és látványosan grimaszolt, mintha az utca minden ignoráns lakójának gondja az ő vállán nyugodna. Száraz szarkazmusából hiányzott a humor nedvessége, a játék és az életszeretet, ami a hibbant Nyirádiban akkor is ott volt, amikor szenvedéllyel elemezve szétcincált egy-egy halotti misét.
Hintás bácsi egészen más hangnemet használt, amikor megállított az utcán, és kerek szemüveglencséjén át sasolva belekezdett egy kioktató példabeszédbe. Te is a földet akarod túrni? Olajos kezeslábasban heverni a szerelőaknában? Állhatatosság! Semmi lébecolás… Tanácsait az ablaka alatti zajongással, biciklirodeóval, bunyóval, lábtenisszel, csoportos
maszturbálással és a postaládája teleköpködésével honoráltuk. Úgy csinált, mintha semmit se érzékelne ebből. Ablak melletti olvasólámpája fényénél fontoskodva lapozgatta az Esti Hírlapot. Néha becsöngetett hozzánk, és szólt, hogy függesszem fel az ördögi ricsajt. Ne gitározzak délután hat után, és halkítsam le az üvöltő rockzenét. Nem tudott aludni tőle, holott három háznyira lakott. Skolasztikus auráját hiába lengte be a könyvtárlámpák glóriája, a kóstolódó ifjúság számára nem árasztott mást, csak muzeális dohszagot.
Mire gimnazista lázadó lettem, elsajátítottam Nyiráditól a passzív lázadás humánus metódusait. Ő mutatott először Palestrinát és Bachot, akik szépen megfértek a magnómban cserélődő Akela- és Auróra-kazettákkal. Fúga és kontrapunkt, Előre kurvák, gengszterek! Aztán bevezették a betárcsázós internetet. Apám és Nyirádi fejcsóválva lesték, melyek az Altavizsla keresőbe bepötyögött első szavaim. Nyirádi javaslatokat tett pár fontos személyre (Villon, Dante, Goethe etc.), de én a kedvenc gitárhősömre kerestem rá (J-o-e-S-a-t-r-i-a-n-i). Nyirádi szerint a villanygitár egy cro-magnoni hangszer, de az is jobb a semminél. Gyanakodva leste a szobám sarkában csillogó, hófehér Fender Stratocaster másolatot. Apám szerint ez a felhúrozott faltörőkos is jobb választás annál a sportmotornál, amit a tizennegyedik szülinapomra kértem. Ezzel tuti nem ütközik frontálisan egy IFA kamionnal az Erdőkerülő úton, mondta apám. Tudta, miről beszél. Születésem előtt egy évvel százhússzal repesztett egy felspécizett Pannónia motorral Hintás bácsi kedvenc történelmi helyszínén, a mátyásföldi repülőtéren. A régi kifutópályáján megpattant egy földbuckán, és hatalmasat bukott. Szerencsére a fejét megóvta a sisak, de így is abszurd, hogy elődjeink miért az Ürgés rét nevezetű földrajzi helyet szemelték ki kifutónak az aviatika aranykorában.
Tizennegyedik életévemet végül azzal ünnepeltem, hogy bevodkázva végigtomboltam a Guns N’Roses első hazai koncertjét a Népstadionban. Mindenfajta száguldásnál ijesztőbb volt a hatvanezer fős tömegben összeadódó erővonalak tektonikai mozgása. Ha elestem a küzdőtéren, egyből öt másik fickó zuhant rám. A focipálya gyepébe fúródó arccal néztem a fejem körül toporgó bakancsokat, a kaszáló végtagokat, egyensúlyvesztéssel küszködő testeket, egy masszívan tolongó emberi százlábút. A talpam alatt hirtelen képződő katlan sötét volt, forró és levegőtlen. A dominóként rám zúduló bábuk kipréseltek a tüdőmből
minden szuszt. Nem érzékeltem zenét vagy ricsajt, csak orromba türemkedő izzadt metálpólók szúrós poliészterszagát. A sercegő farmernadrágok és csimbókos hajzuhatagok sűrűjéből végül sikerült kikászálódnom, amikor kinyúlt felém egy kéz. Máig nem tudom, kié
volt. Máris talpon voltam, és tovább headbangeltem a Paradise Cityre. Ezután egész más szemmel tekintettem Lázár feltámadására a már említett Scorsese-filmből.
Apám motorbalesete arra intett, hogy bár volna genetikám a sebességhez, az uralásához nincsenek eszközeim. Akadt így is bőven veszély a gimnázium évei alatt. Szemlélődő habitusom lényege a virtuális száguldás. Hiába bámultam egész éjjel a Szelíd motorosokat a videotékában, vadnyugati kalandtúrák helyett csak a Ráday Klub hányástól és flóraszepttől bűzlő linóleumáig jutottam el. Jöttek az átdühöngött városligeti délutánok, a részeg Duna-átúszások Leányfalunál, és a mániákus skálázás a torzítóval túlhajtott Stratocasteren. Semmiről se tudtam, miből ered, és mivé formálódik majd. Kezdtem felfogni, milyen hatásfokkal mérsékelhető a kamaszszív átmeneti zűrzavara, ez a belül keletkező vákuum, ami beszippant egy levegőtlen buborékba, kivon a közös jelenlétből, oktalan gyűlölettel sodródva a kilátástalan jövő felé. Bár ez úgy hangzik, mint John Connor dumája a Terminátor 2-ből, mégis úgy éreztem, nincs semmihez közöm. Nincs elég izomzatom, velős szavam, anyagi forrásom. Cigire tellett és gitárhúrra. Nem volt se karakterem, se kötődésem. „Se istenem, se hazám.” Csak anyám és apám egy rezervátum etológiai bronzkorában.
Utánzási majomvirtus és kaméleoni közöny. A horizont lassú tágulása, kétes fogalmak konfirmációja. Kódolt üzenetek, homályos verssorok. Azonosulás mindennel, ami deviáns. A paradicsomi város bűze és a dzsungel szerves állatai. Távolodás a genealógiai élőbeszédtől. Nem akartam azonosulni az atavisztikus kudarccal. Egyik fülemen be, a másikon ki. A vérség tagadása. Beleidomulás a közös, posztkádári dagonyába. Ősatyai röfögések szofizmusa. Vályoglakók demens imái. Táguló szellem, szűkülő eseményhorizontok. Egyre sötétebb teologémák. Az ego üres díszletei. Kívülről tarka papagáj, belül koromsötét holló. A fészekben szikkadt tojások, magukra hagyott, halott fiókák. Degenerált csend. Napfény és didergés, jégkrém és black metal.
A regényrészlet folytatása itt olvasható.
Borítókép: Unsplash