Bár a sajtóban a legtöbb említést egy mellékes meleg szerelmi szál és a lehetséges queer olvasatok miatt kapja, de a hányattatott gyártástörténetű, végül a Netflixen közreadott Nimona legnagyobb erőssége, hogy ötletesen és jó érzékkel bontja ki társadalomrajzát.
Annak ellenére, hogy tulajdonképpen csak félig sikerül szakítania a szuperhősesztétika tekintélyelvű erős embereivel, a Nimona meglepően összetett, és talán a kelleténél ritkábban elhangzó állítást tesz a hatalom természetéről. Még a 20th Century Fox egyik leányvállalata kezdte fejleszteni a Nimonát, ám miután a Disney felvásárolta, a majdnem kész projekt jó időre jégre került.
A Nimona alkotói úgy vélték, a benne lévő melegreprezentáció miatt kaszálták el a filmjüket az új fejesek.
A közértelmezéssé dagadó vélekedések szerint az LMBTQ-témákban a bátortalanság és a hitegetés mezsgyéjén egyensúlyozó társaság átlátszó PR-tevékenységével akarta kiengesztelni az amerikai társadalom többségét.
Eközben a tényleges projektdöntések szintjén a profitját úgy védelmezte a keményvonalasan konzervatív háztartások folyamatosan lebegtetett bojkottjától, hogy végső soron ez utóbbi csoport cenzurális követelményeinek felelt meg inkább az előbbi reprezentációs igényei helyett.
Mindenesetre a vállalat vagy tíz éves lemaradásban van a reprezentációk tekintetében,
például a Laika stúdió ParaNorman című 2012-es művének melegábrázolását tavaly érték be. (Ez annyit jelent, hogy van egy olyan szereplő, aki szóban utal arra, hogy meleg.) Az ilyesmire fogékony humorú emberek el is kezdtek viccet csinálni a dologból, és nyilvánosan azt találgatni, hogy az egeres cég hányadik „első meleg karakterét” jelenti be aktuális alkotásában. Olaj volt a tűzre, hogy a bejelentések nélkül, csupán a történet vagy a képek alapján a hivatkozott melegség sokszor ki sem derült volna.
A parlagon heverő Nimonát a Netflix karolta föl, és zajos sikert aratott vele – talán nem túlzás azt mondani, hogy esztétikai értékéhez képest túl zajosat is. Hasonlóan jó kritikát és kasszasikert leleményesebb, okosabb, úttörőbb művek sem mindig érnek el. Mégsem lehet elvitatni, hogy a film kiérdemelte az elismerést. Jogosan tűnhet úgy, hogy a Nimona valóban egy jóindulattal mintegy húsz másodpercnyi,
majdnem jelentéktelen melegszál, valamint a queer szemmel áthallásos története miatt fut hatalmasat.
Ugyanakkor ezzel mintegy jelzi, hogy a piaci alapú filmgyártásban oly lényeges közízlés öntudatosan érzékenyebbet, színesebbet és sokfélébbet szeretne látni.
Idén eddig másban ezt nem igazán találhattuk meg a szűkebben vett hasonló művek között. Azaz a Nimona véletlenül sem melegfilm –
nem szól a melegekről, nem szól a melegek sajátos problémáiról, sőt azt is mondhatnánk, hogy ábrázolásmódja megmarad konzervatívnak.
Csupán egy kicsit LMBTQ-témákkal is fűszerezett. A legmeglepőbb minden bizonnyal az, hogy versenytárs hiányában 2023 nyarán a nyugati piacokon ennyire kevéssel, lényegében egy – a végefőcím árnyékába betoldott, drámai feszültség nélküli – férficsókkal, és a transzneműség esetleges allegóriájával ilyen nagy pénzügyi és szakmai sikert lehet elérni.
Az előbb leírtak a Nimona körüli hírverést ugyan magyarázzák, de a sikeréhez kellett még valami más is. A Disney szőrmentén említett alkotása, a Különös világ a Nimonához melegábrázolási szempontból hasonló, de se nem annyira sikeres, se nem annyira jól sikerült, mint a Netflixnek átengedett korábbi nekirugaszkodás. És főleg azért nem, mert a több szinten is nehézkes Különös világgal ellentétben
a Nimona „egyébként” – ötletessége, karakterei, mise en scène-je miatt – egy tök jó film.
Az izgalmas, fantasy-s erődítmények és sci-fis sikátorok keverékeként létrejövő táj és az óriási szemű karakterek összlátványra leginkább az utóbbi évek nagy sikereire, például a szintén netflixes Arcane-re, a pixaros Előrére, a disney-s Jégvárazsra és Aranyhajra hasonlítanak. Az ősrégi álomgyári recepteket szakszerűen használja a feszes és közérthető, profin összerakott forgatókönyv is, hogy az unásig ismert cselekményt szerethető szereplőkkel megtöltve a sokadik világvége is beszippantson minket, és ne kapjunk csömört tőle.
Mivel a szalagcímekben sugalltakkal ellentétben az LMBTQ-témák nem kapnak narratív figyelmet, ezért
a film leginkább releváns kérdése a sajtó, a közösség és a hatalom egymásra hatásával összefüggésben fogalmazódik meg.
Kifejtetlenül ugyan, de egy legalább félig feudális, az indoktrinációra magabiztosan és sikeresen építő, az embereket megtévesztő és a legharsányabb propagandaeszközöket használó államhatalom képe rajzolódik ki előttünk, ami a polgárai (alattvalói?) szeme elé került valóságot hazugságokkal sikeresen cáfolja meg, és amely néha még azokat is meggyőzően agitálja, akiket üldöz. Bár a város politikai rendszere végül vázlatos marad, de ez ugyanúgy nem zavaró, ahogy meglepő módon az sem komorítja el a történetet, hogy végtaglevágásról és öngyilkossági kísérletről szóló részek is kerültek bele. Elsősorban azért nem, mert kipróbált csavarjai és eltalált szereplői sikeresen terelik a figyelmünket, és szinte feltűnésmentesen könnyítik meg ezeket a természetszerűleg nehéz témákat. Külön üdvözlendő, hogy bár a nap végén
most is a kiválasztott kevesek mentik meg a világot, de részint nem a nagybetűs Gonosztól, hanem a közönytől és az előítéletességtől.
Másrészt pedig nem csak példátlan erejük folytán, hanem az önzetlenségükkel és a (fele)baráti szeretetükkel. Így a Nimona ösztönösen tart valamennyi távolságot a szuperhősfilmek alapvetéseitől.
A történet kereksége érdekében, és hogy jobban illeszkedjen a műfaji alkotások járt útjaihoz,
a film alapjául szolgáló képregény lényegi elemeit kihagyták vagy átírták.
Várható módon az átdolgozás főszereplői ennek eredményeképpen csupán archetípusok – Ballister az áldozatiság, Nimona a másság megszemélyesítőjévé vált –, de az eredetiben még egészen mást találni. Ambrosius és Ballister szerelme felhőtlen és magasztos lett, még az sem ejt foltot rajtuk, hogy az egyik lovag súlyosan megcsonkítja a másikat. Kettejük ilyen módon elemelt kapcsolata ezért némiképp tétlen, statikus irányt vett. Továbbá például az alapvetően kaotikus Nimona az adaptációban nem gonoszkodik többé, és Ballistert is erkölcsileg tisztává lúgozták eredeti, kétes, szürke árnyalatából.
A cél egyértelműen az lehetett, hogy egy dramaturgiailag befogadhatóbb elbeszélést kapjunk,
amelyben színesítés gyanánt benne hagytak gyermeki poénokat és zsörtölődéseket a fiatalabbak, míg reprezentációs kuriózumokat az idősebbek számára.
Ha már ennyi utalás volt rá, érdemes kitérni pár mondatban a melegszál mellett a transz olvasatra is. Nimona képes az alakváltásra, bármelyik ember képmásává át tud alakulni – éppen ebbéli képessége miatt számít kitaszítottnak a társadalomban.
Nimona az alakváltást belső szükségként is megéli, és rosszul érzi magát, ha késztetését el kell fojtania.
Ez, valamint pár szöveghely miatt jogos a karaktert allegorikusan transzneműnek tekinteni, bár talán hibás volna akként azonosítani. Összességében azért úgy tűnik, hogy a nézők döntő többsége számára bizonyosan rejtve marad az utalásoknak ezen szintje, illetve iránya.
A szinkronhangok közül
Chloë Grace Moretz a címszerepben megkapó átéléssel jár be magasságot és mélységet
a játékos embergyűlölet és a teljes, végső elkeseredés között. Riz Ahmed vívódó és érzelmes hangjából Ballister üldözöttsége éppen olyan természetesen következik, mint szerelme iránti vágyakozásából eredő kétségbeesése. A színészek annak ellenére homogén egységgé szervesülő teljesítményt nyújtottak, hogy meglepően sok helyről érkeztek. Például Ambrosius hangját a karrierjét a YouTube-on kezdő Eugen Lee Young kölcsönzi, egyik lovagtársának pedig az SNL oszlopos tagjának számító Beck Bennett, míg az igazgató szerepében a veterán Frances Conroyt hallhatjuk.
A Nimona legértékesebb tulajdonságaival mintha maga sem lenne tisztában.
Reprezentációs minősége a piaci verseny hiányának tükrében válhatott kiemelt értékesítési szemponttá,
hiszen példái vagy hétköznapinak, azaz mellékesnek keretezettek, vagy alig fölismerhetően elvontak. Ezért összességében azt mondhatjuk, hogy kiváló, könnyű és kellemesen szórakoztató élmény lehet bárkinek, aki szereti az elmésen megcsavart meséket.
Nimona (2023). Rendezte: Nick Bruno, Troy Quane. Írta: Robert L. Baird, Lloyd Taylor, Pamela Ribon. Szereplők hangja: Chloë Grace Moretz, Riz Ahmed, Eugene Lee Yang, Frances Conroy, Lorraine Toussaint, Beck Bennett. Forgalmazó: Netflix.
A Nimona a Magyar Filmadatbázison.
