Elviekben izgalmas összeállításnak ígérkezett Ljudmila Ulickaja Az igazi nevem címen megjelenő könyve, a kiadói fülszöveg megjelölése szerint a szerző 80. születésnapjára létrejött kötet, amely arról tanúskodik, hogy az író élete, környezete, fantáziája rengeteg alapanyagot szolgáltat és szolgáltatott novelláihoz, regényeihez. De létrejön-e most ebből a különböző formákban felskiccelt alapanyagból egy olyan olvasmány, amely a sztárszerző neve nélkül is megállná a helyét, vagy túlontúl érződik az idő múlása okozta sürgető kényszer az elmélyítetlen jegyzeteknek ható szövegegyüttesen? Ugyanakkor: miért is tekintenénk el a szerző hírnevétől egy ilyen, nagyrészt személyes emlékekből építkező könyv értelmezésekor, és miért ne vizsgálhatnánk a szövegrészek, fejezetek, jegyzetek kölcsönhatását a külön-külön ható mélységük számonkérése helyett?
Adódik az életmű egésze felőli vizsgálat lehetősége, nemcsak egyszerűen a tematikus kapcsolódások, hanem az Ulickaja-próza atmoszférája, stílusa állandósága teremtette familiaritásélmény miatt is. Ugyanakkor itt ennek a stílusnak, a nyelvnek a „surlódásmentessége” teszi azt is lehetővé, hogy nagyobb hatás nélkül végigfolyjon az olvasón a szöveg. Az én fejemben legalábbis végig egy előző kötet magyar címét adó szókapcsolat, az „örökbecsű limlom” járt, miközben próbáltam a magam számára meghatározni, mi lehet – a személyesség, a megőrzés, az átörökítés célján túl – ennek a könyvnek a tétje, amely rengeteg érdekes élettapasztalatról és viszonyhálóról szól egyszerre szerethetően kacatos összevisszasággal, bontott kronológiával és bosszantó elnagyoltsággal.
Mivel távolról sem olvastam az összes Ulickaja-kötetet – de amit igen, abban nagyobbrészt jó volt benne lenni az olvasás ideje alatt –, az én olvasatom az előző bekezdés elején jelzett nyomvonal helyett a kompozíció vizsgálata, a köteten belül ismétlődő témák, elemek (túlzás lenne motívumoknak nevezni őket) összhatása felé fordult. A kötet azonban, ahogyan az igazi név problémájának jelzésétől a családtörténeti emlékdarabokon keresztül a 20. század közepi, illetve hetvenes-nyolcvanas évekbeli orosz társadalmi közeg mindennapjainak felvillantásain át a könyv végére angyal- és világvégemesékhez jut el, mégsem katartikus. Az viszont a végéről visszaolvasva feltűnőbb, hogy az elején lévő és az utolsó szövegek között mekkora minőségi különbség van. Mintha a töredékes prózaversszerű Az igazi nevem című, formailag, asszociativitásában érdekesebb lehetőségeket megnyitó (de a tördelésével mégiscsak az instant befogadhatóságot elősegítő) szöveg végeztével („automatikus írás vége”, szól a zárlata) valamilyen megfáradást jelezne a kötet a 28%-ánál, s aztán ez a megfáradás okozza az egyre skiccszerűbb, jegyzetszerűbb írásmódot.
Mintha Ulickajának nem lenne türelme kifejteni a gondolatait,
így számomra sokkal izgalmasabbak ebben a kötetben azok a szövegek/fejezetek, amelyekben „elereszti” az emlékezést, és visszább szorul az elmélkedés. Ilyen Az igazi nevem és a Barátaim, halottaim, melyekben Ulickaja személyes élményei és a körülötte bonyolódó viszonyhálók, családtagokról és ismerősökről szóló portrék tudnak úgy működni, hogy a kor mindennapi életmódjainak lenyomatai legyenek, tehát
a személyes hozzájárul a közösről alkotott képek (a történelem) árnyalásához.
Ahogy a kötet egy másik helyütt, a Gyerekkorom köreiben jelzi: „Gyerekkorom térképén a földrajz elválaszthatatlan a történelemtől, a történelem az élettörténettől.” Ugyanezekből a részekből pedig nem az derül ki, aminek Ulickaja beállítja magát, vagyis hogy ő mindig a társaságok peremén állt volna; bár megfigyelései, jellemzései a szemlélői pozíció figyelmét valóban előfeltételezik.
Az igazi nevem című kötetindító szöveg látszólagos kiindulópontja a hivatalos név és a saját én közti összeférhetetlenség, amely probléma aztán búvópatakként meg-megjelenik a továbbiakban is: „a tenyeremben az igazi nevem lesz a fehér kavicson de / a szürke sírkőre a hivatalos lesz ráírva a német temetőben / ahol anyám és nagyanyám nyugszik”. Mivel azonban a mű nem az igazi név keresését performálja, és nem is feltétlenül alapoz erre az identitásbeli feszültségre (a szöveg nincs ok-okozati összefüggésben ezzel a névkérdéssel), a textus alapján nem igazán sikerült megfejtenem, Ulickajánál mit is jelentene ez az „igazi név”.
Mi több, az „igazi név” áhítása sem feltétlenül a keresésre, önkeresésre irányul, inkább egy variációs refrén,
valami, ami ritmust ad a szöveg folyásának: „az egész család mesterségesen kreált / nevekkel él / […] / de ők legalább tudták / mi az igazi nevük / én viszont a ljudmila álnevet viselem / egy cseh hercegnő ludmila / emlékére akit megölt a menye / és nem tudom az igazi nevem.” A család- és élettörténet a zsidó névadási hagyományok, a héber és a hivatalos szláv név kettőssége, a pravoszláv kereszténnyé való átkeresztelkedés mögött rejlő misztikum felé terelheti a fejtegetést. Különben ez a szöveg formai megoldásai, ritmusa, líraibb hangoltsága, töredékes elbeszélésjellege miatt mintha nem is az olvasó eligazodását célozná a kusza családi és történelmi szálak, tények közepette („összekuszálódnak ezek a családi szálak csupa dirib-darab”), hanem
a rácsatlakozást teszi lehetővé az emlékezés-elmélkedés flow-jára,
ahogy az anekdoták, jellemzések, következtetések, helyzetjelentések egymásba simulnak. Ezt a flow-t részben az ősökről és körülményeikről való tudás megőrzésének imperatívusza hajtja, és valóban igazán szépek például a család öregeiről szóló részek, a zsidó nagycsalád szertartásainak, mindennapi életvitelének elbeszélése. Jól tudja érzékeltetni Ulickaja a régi ismerősök sorsának súlyát egy-egy jellemző cselekedetük megragadásával, személyiségüket megvilágító anekdotával – sokkal inkább, mint amikor valamilyen szokványos bölcsességbe fut bele. Utóbbiak levezetését nem feltétlenül az olvasó szeme láttára végzi, ezért ha a közhelyek igazságával esetenként egyet is értünk, mivel nem kísér el a szöveg a hozzájuk vezető úton, beillesztésük megúszósnak tűnik.
Ugyanezen sajátosságok nagyjából jellemzőek a kötet többi szövegére is, amelyek a Gyerekkorom köreivel prózaformára váltanak át. A saját testről, gyerekkori terekről, öltözködési szokásokról, szerelmekről, vágyakról, egyetemista évekről stb. szóló írások témái tulajdonképpen mintha mind csak ürügyek volnának arra, hogy a személyes érintettség az elmondás révén korleletté alakuljon. Nagyon sokáig érződik is a kötetben ez a kettős tét, de a szövegek egyre felszínesebbé, ötletszerűbbé válásával mindez hamar kikopik.
A könyv végi Angyalmesék és Hatszor hét című ciklusok csak amolyan írói történetmagvak szenvtelen vázlatai,
jelenlegi formájukban vagy semmitmondóak, vagy igyekvően példázatosak.
Egyfajta befejezettségjelleg érezhető végig a könyvben: leltárféleséget kapunk Ulickajától a 80. életév környékéről visszatekintve, ettől pedig nem az apokaliptikusság fenyegető atmoszféráját árasztják a kötetzáró Hét világvége szcenáriói sem, hanem inkább
egy elfogadó attitűd, megbékélés lengi be őket.
Olyankor is, amikor a Barátaim, halottaimban azt a következtetést vonja le, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek szovjet világában a barátságok a túlélést jelentették, elbeszélve olyan személyiségek sorsát, akiknek egész családja „az orosz történelem egyik tanúja”, s akik ellenálló értelmiségi körökben abszolút tekintélyekként funkcionáltak: „Ehhez a körhöz tartozni szinte azt jelentette, hogy lemondasz az akkori közfelfogás szerinti életmódról. Főleg művészek, keresztények tartoztak ide, akik kívül maradtak a hatalmi játszmákon, tisztességes emberek, akik kissé patriarchális módon akartak élni. […] Boldog vagyok, hogy a szovjet korszak e legnemesebb társadalmi rétegének peremén tölthettem hosszú életemet. Igaz, úgy látszik, itt se volt maradásom, hiába szeretem ezeket a csodálatos embereket.” Vannak olyan érdekes momentumai ennek az elemző hajlamú prózának, amikor lelepleződnek Ulickaja elfogultságai és ellenszenvei. Például az ő köreiben a társalgást, a morális irányokat mintegy pátriárkákként meghatározó művész férfiakkal szemben (valahol épp ő nevezi így őket), s ekképp
a kötetben egy oda-vissza mozgásban mindenekelőtt az Ulickajáról kialakítható képünk lesz árnyaltabb,
amelyet meghatározott a családja, a közege, a hite (hitkeresése). Rezignáltság érződik a hitkeresés kudarcaiban is: „Nem tértem meg a judaizmushoz sem, de megszületett a Daniel Stein, tolmács című könyvem, belső válságom lenyomata. Felhagytam az útkereséssel, nem kutatom, hová hajthatnám le a fejem. Összeomlott a világnézet, és ez a széthullás, ez a válság nagyfokú szabadságot adott nekem.” (Keresztény mustra)
A megjelenített széthullást azonban valami jól egyben tartja Az igazi nevem szövegeiben: az idő, a tér, az anyag (test, matéria) és a lélek egymáshoz kapcsolódásai, és az ezeken át-átjáró angyalok, akik itt az emberi létezés biológiai kötöttségeitől szabad lények: „A természet parancsa: mindig és mindenütt működnie kell. / A nem az, amiben létezel. Már ki szeretnék törni belőle, / ki – a szabad létezésbe, ahol vége ennek a rabságnak, / a szaporodás értelmetlen terhének, oda, ahol / az angyali szabadság kezdődik.” (Szerelemre vágyva) Ami felszínesnek tűnhetne Ulickaja érdeklődési területei közül (az emberek külső „burkai”, öltözködésük mint a jellem kifejezője, az ősöktől megőrzött funkciótlan tárgyak stb.), tulajdonképpen mind ennek az izgalmas komplexumnak a része. Bár nem feltétlenül revelatív következtetésekkel teletűzdeltek a szövegek e tekintetben sem („Azt gyanítom, hogy a lélek magán hordja / a test lenyomatát, a test pedig, főleg az arc, a mimika, a gesztusok, a lélek jegyeit tükrözi”, olvassuk a Testem térképe végén), találkozunk érdekes pillanatokkal. Például ahogyan a Háziszellemben egymásra montírozódik jelen és múlt egyetlen lakásban, ahol az idősödő elbeszélő furcsaságokat tapasztal a tárgyak „mozgásában”: fokozatosan vesszük észre, hogy a jelen pontjába sűrűsödött az idő, a régi lakók dolgai, állatai is egyszerre vannak ott.
Arról tanúskodik jó néhány írás, hogy az idő, az anyag és az emlékezés egymás mozgatórugói.
A fényképbeli múlttal való kapcsolat az örökölt-megőrzött tárgyak által jön létre, például a dédnagyapa táleszének selyemtokja és a tóra, a lámpák, bútordarabok, a Singer varrógép, egy gyertyatartó, nagymama aranyérme révén. Az idő materializálódása tetten érhető a kognitív metaforákban is, habár nem tudom megítélni, vajon az orosz nyelv is magában hordozza ezeket, vagy Kiss Ilona fordító érzett rá nagyszerűen a magyarban rejlő lehetőségekre: „a jövő megjósolhatatlan akárcsak a múlt / amiből mi magunk választjuk ki / ami kedvünkre való / és ami nem eldobjuk”.
Még sincs minden tekintetben beletörődés a kötetben:
a megőrzés aktusai a múlt felé húznak, a jelennel való összehasonlításon túl azonban a megírás ideje(i) – „ma 2020. június 26-a van”, „karanténszabadság”, az Előszóban az orosz–ukrán háborúra tett utalás, az „ez a hazám a szégyenem” sor stb. – a pusztulás tapasztalatával telítettek, sokkal inkább, mint a megidézett idők. Talán a kötet időszerkezetének összetettsége és a megőrzés-pusztulás dinamikája felől válik beilleszthetővé távlatként – az életidőn túli időként – a szép apokalipszis: „Ez volt az emberi világ vége, de már senki sem nézhette ezt a szépséget. Mindenki elpusztult.”
Van tehát elemeznivaló a kötetben, de összességében mégis az a sejtésem, hogy Az igazi nevem a már eleve nagy Ulickaja-olvasók, ismerők, -rajongók érdeklődését fogja megragadni és fenntartani.
Ljudmila Ulickaja: Az igazi nevem, ford. Kiss Ilona, Magvető, Budapest, 2023.
A borítófotót Quique Curbelo készítette.
