A KineDok Magyarország nyolc éve aktív alakítója a hazai dokumentumfilmes közösségeknek és filmkluboknak. Országszerte már húsz vetítőhelyszínen találkozhatunk az éppen aktuális évi katalógus kínálatával. A 2023-as filmek május óta láthatók, ennek apropóján beszélgettünk Szirony Szabolcs szakmai koordinátorral dokumentumfilmekről, a minket körülvevő világ megismerhetőségéről és arról, miért fontos a közösség, és hogyan fonódik össze a dokumentumfilmek világával.
KULTer.hu: Mi a kedvenc dokumentumfilmed?
Van a szobámban egy Act of Killing-plakát. Elsőre elég perverznek tűnhet egy kis lakótérben egy nagy moziplakát, ráadásul egy olyan filmre utal, ami kivénhedt szumátrai tömeggyilkosok lelki világával foglalkozik. De valahol
benne van mégis minden, amit a doksikban szeretek: kíváncsiság valami számomra idegen iránt, új ismeret, figyelem, utazás,
és valami olyan élmény a végén, amit nehezen tudsz megfogalmazni, szorongat, nem hagy nyugton és valahol szép. Ezt a filmet mindenképpen kedvencnek mondanám, és biztos azért is, mert még mindig nem értem egészen. Valami baromi erős dolog ez, amivel álmodsz is. És még egy magyart is mondok, mert úgy illik: az Archaikus torzót.
KULTer.hu: Mitől váltak éppen ezek a dokufilmek a kedvenceiddé?
Az, hogy az Act of Killinget meg tudtuk szerezni nem sokkal a bemutató után, nagy dolog volt. Három hónappal a Berlinale-premier után vetítettük az akkori filmfesztiválunkon, a Budokun. A rendező, Joshua Oppenheimer felhívott telefonon minket, hogy szeretné, ha mi mutatnánk be a filmjét Magyarországon. Érződött, hogy a nagy hájp mellett igazán személyes ügye a film, külön konzultált a fordító kollégánkkal, hogy a lehető legpontosabban adjuk vissza a szövegeket. Nagyvásznon többször láttam már, és egyre inkább az volt az érzésem, hogy valami nagyon nagy dologgal állok szemben. Szakmailag is jelentős kihívás, ahogy a rendező megoldotta ezt a filmet.
Van benne valami olyan művészeti mag, aminek a szavakká formálásához hosszú idő kell.
Szóval ez egy olyan film, amivel dolgozhat az ember hosszú időn keresztül, és mindig máshogy mutatja meg magát. Valami irdatlan erős dolog – az emberi sötétség az egyik ilyen réteg benne, és gyönyörű a vizualitása is, fantasztikus darab.
Az Archaikus torzó pedig egy harmincperces Budapesti Iskola-film, a Balázs Béla Stúdióban készült az 1970-es évek elején, Koltai Lajos volt az operatőre. A tökéletes életre való törekvéssel indul a film, a főszereplő filozófiai szövegeket olvas föl és edzi a testét. Majd van benne egy briliáns fordulat, ahol nagyon érződik, hogy a szerző újradolgozta a valóságot, hiszen az előtte lefutó megtörtént jeleneteket más sorrendbe teszi a vágásnál, és így olyan szívszorító, szíven ütő vége lesz a filmnek, hogy az elképesztő.
Zolnay Pál Fotográfiája szintén egy fantasztikus darab – ez is a ’70-es évek eleje.
Faluszociográfiának indul és valami olyan sztoriba fut bele, hogy egyszerre csak ülsz és pislogsz, ez a magyar vidék.
Tényleg nem akarom szpojlerezni, nézze meg mindenki!
KULTer.hu: Miért fontosak neked a dokumentumfilmek?
A folyamat miatt, ahogyan egy film elkészül. Van egy kutatásod, van türelmed, várod azt, hogy megtörténjenek azok a dolgok, amiket feltételezel a kutatásod alapján, hogy meg fognak történni, és aztán lehet, hogy egészen más jön ki belőle. És akkor ott belép a kíváncsiságfaktor, engeded, hogy az élet változtasson a koncepción, és legyen meg az, ami lenni akar. De közben át tudod helyezni a fókuszt. Ha ez megtörténik, a szerzőiség úgy tud megjelenni a filmben, hogy az utómunkával egy kerek egészet alkothatsz.
KULTer.hu: Emlékszel arra a pillanatra, amikor először kapcsolatba kerültél a dokumentumfilmekkel? Mikor találkoztál a műfajjal? Milyen élmény volt?
Az is egy fenomenális érzés volt, mert 1992-ben, amikor bemutatták a Barakát a mozikban, elmentünk hárman megnézni, és taps volt a végén a teremben, de akkora, hogy egészen lenyűgöző érzés volt. Akkor éreztem azt, hogy ez egy olyan világ, ami nagyon érdekel. Még nem tudtam, mi az, hogy dokumentumfilm, csak azt, hogy ilyen dolgokat létrehozni jó dolog lehet. A Barakában az egész világot bejáró nagy forgatásról van szó, és egy koncepció mentén berántasz különböző jeleneteket a világ minden pontjáról, ami egy asszociatív mezőn lépeget végig. A rendező nagyon pontosan reflektál az akkori világra, és az abban lévő emberi jelenlétre. Már az első képsor is, ahogy a majmok ülnek fönt a világ tetején: nagyon erős metaforákkal dolgozik végig a film.
Akkor éreztem azt, hogy a valóság mennyire gyönyörűen átdolgozható művészi élménnyé filmes eszközökkel.
Utána tudtam, hogy utazni akarok, és megjelent az az igény bennem, hogy azokból a tapasztalatokból, pillanatokból, látottakból, amelyek az enyémek lesznek, munka is legyen. Ezért kezdtem el egy idő után újságírással foglalkozni, de az túl felszínes volt nekem, váltottam a kulturális antropológiára, ami pedig azt mutatta meg, hogy
a tudomány a megismerés során számomra nagyon-nagyon fontos részeket figyelmen kívül hagy,
például pont a szubjektív elemet próbálja kiküszöbölni. A kulturális antropológia szakon találkoztam a dokumentumfilmmel, Gulyás Gyulánál, aki a dokumentumfilm szakirányt vitte. Ez volt a következő nagy lendület, utána már a magam útját jártam.
KULTer.hu: Mi volt a magad útja?
Az, hogy szeretnék filmet készíteni. De akkor még nagyon fiatal voltam, nem éreztem azt, hogyan kell elindulni, mert alapvetően nem gyakorlati meg filmszakmai kurzusaink voltak, hanem elég erősen az antropológiából, a teoretikából építkezett a képzés. Tanultunk valamennyire kamerát kezelni, de nem ezen volt a fókusz. És akkor belecsaptam, eldöntöttem, csinálok saját filmeket. Ezek általában DIY-filmek voltak, nagyon kis büdzséből vagy akár nullából.
Ez volt az utam – ami a Barakával elkezdődött és az antropológiával ért véget –, hogy rájöttem, a saját életemből nem érdemes filmet csinálni, attól függetlenül, hogy filmre kívánkozhat. De azt másnak kell megcsinálnia, vagy ha én filmet készítek, akkor másról kell készítenem, mert a távolság az ajánlott. A Critical Mass biciklis felvonulásról csináltam az első filmemet, barátokkal, 2004-ben. Ott van egy izgalmas konfliktus, hiszen az autósok között ment akkor a felvonulás, erre építettük fel a sztorit forgatókönyv nélkül, ami végül elég jó utat járt be, kiengedtem a kezemből, hogy minél többen lássák, zöld fesztiválokra is vitték. Aztán felkértek, hogy a Budapesten élő feketékről csináljak ugyanígy egy alacsony költségvetésű filmet. Ott már jobban kezdtem érezni, hogyan épül fel egy ilyen film,
mennyire fontos már az első perctől kezdve tisztában lenni azzal, hova akarsz eljutni, hogyan építed föl a karaktereidet.
Nem lehet random odamenni és interjúzni, nem lehet csak úgy követni embereket bizonyos helyzetekben, hanem ez egy tudatosan épülő folyamat, amely újraírást és -gondolást igényel.
KULTer.hu: Milyen út vezetett a filmkészítéstől a közönségig?
Ezeket a filmeket én magam akartam közönség elé vinni, és akkor elkezdtem vetítéseket szervezni. Esemény típusú alkalmak voltak, amelyeken bringások vettek részt, volt dj-zés, utána nagy hepaj. És mivel jól néztek ki ezek a vetítések, gondoltam, csinálok egy klubot, hogy a barátaim alkotásait is bemutathassam. Ez aztán kinőtte magát egy rendszeres filmklubbá, ahova külföldi műveket is kezdtünk hozni, egy idő után pedig jött az ötlet, hogy csináljunk filmfesztivált. Először csináltuk az ELTE égisze alatt a Ha érteni akarod a világot fesztivált. Ebből lett utána a Budoku, ahol fontos volt, hogy legyenek koncertek, eseményfókuszú kísérőprogramok is.
KULTer.hu: Ha jól értem, az volt a célotok a kísérőprogramokkal, hogy azt érezzék az emberek, ezek egyszeri és megismételhetetlen élmények.
Akkoriban még nem dübörgött annyira durván a streaming, mint ma, de már akkor is azt éreztük, hogy van egy szükségszerű igényük az embernek, hogy kirángassák őket az otthon közegéből. És hogy szükség van az itt és most élményekre, hogy tudd, ha egy ilyen eseményre elmész, az pótolhatatlan, ez csak ott fog megtörténni.
Fontos, hogy történjen valami olyasmi, amivel a közönséget is bevonod a feldolgozási folyamatba,
az élménybe – ezt segíti, ha ottmaradnak a vetítés után és átdumálják, amit láttak.
KULTer.hu: Ez a cél, hogy a KineDok Magyarország vetítőhelyszínei is hasonlóan élményalapon működjenek?
Az esemény típusú vetítések egy nagyon széles spektrumon helyezhetők el. Ennek az egyik végén lehet az, hogy egy filmklubon levetítek egy filmet négy embernek és a végén beszélgetünk egy baromi jót. Ennek a kulcsai a kinedokos helyszínek vezetői, akik oda tudnak figyelni a többiekre, és azt fogják mondani, hogy
én most beszélgetni fogok veletek, nem engedlek el anélkül, hogy ne mondanátok ki, amit éreztek.
Ettől kezdve van egy közösség, ami ezen keresztül épül, megtanulják az emberek kifejezni a gondolataikat. A spektrum másik végén a megalomán események vannak. Van, ahol a beszélgetés fontos, van, ahol a társadalmi hatás, van, ahol a program. Az eseményeket az igényekhez, a helyszínekhez kell igazítani. A közösségi élmény ettől tud nagyon erős lenni.
KULTer.hu: Mikor jött az életedbe a KineDok? Akkor, amikor rájöttél, hogy a közösség mennyire fontos, vagy már korábban részese voltál, és ez csak megerősített a közösség fontosságában?
A Budoku után a Verzióhoz mentem át dolgozni, és a tapasztalataimat átültettem abba a munkába. Lassan megismert a szakma, megkerestek, amikor a KineDok indult, hogy az akkori magyarországi partner az eseményközpontúságom miatt engem szeretne szakmai koordinátornak. Nagyon inspiráló, hogy igazából azt csinálhatom, amit régen, csak egy nagyobb spektrumon.
KULTer.hu: Húsz helyen vetítetek szerte az országban, és 2022-ben közel négyezer nézőtök volt, ez egy elég nagy közösség. Neked mit ad a KineDok, vagy mit adhat azoknak, akik járnak a filmklubokra?
Mi ezt az egészet Zurbó Zsófival csináljuk. Nagyon jó együtt dolgozni, kiegészítjük egymást, sok terhet leveszünk a másik válláról, és iszonyúan szeretjük a vetítőhelyeket. A kezdetektől van egy évente megvalósuló workshop a vetítőknek – mindenki, aki beszáll, nagyon jó fej, és szívesen dolgozunk együtt, tudunk egymásról. Együtt érezzük, hogy valami hasznosat hozunk létre, miközben annyi mindent kell csinálniuk az embereknek, aminek nincs haszna, sőt inkább kárt okoz.
Jó látni néha azt is, hogy amiért távolról dolgozunk, az hogy is néz ki a vetítőhelyeken.
KULTer.hu: Mit ad a helyeknek ez a közösségteremtő munka?
Egy olyan világgal találkozol, amivel nem biztos, hogy találkoznál, legalábbis ennyire mélyen biztosan nem – hiszen ezek a filmek több éves munka eredményei. El tudsz mélyedni valamiben, ami a valóságnak vagy a világnak egy szelete. Szerintem fontos, hogy létrejöjjön egy-egy reflektív közönség/közösség, amely mer beszélni, ki meri fejezni a véleményét, és akár változhat is közben az álláspontja – ezt minden egyes beszélgetésen érzem, hogy ott alakulnak a vélemények. Ha a számokat nézzük, akkor négyezer nézőnk volt tavaly, és hogy ennyi hely van, az azt az ősmissziót is be tudja tölteni, hogy a filmek eljussanak a közönséghez.
KULTer.hu: Májustól indult az új évad új katalógussal, húsz filmmel. Mire számítasz ebben az évben, mik a további terveitek?
Most a növekedés a terv – szeretném, ha több helyszín lenne, és az előző év nagyon magas nézőszámát is meg tudnánk ugrani. Fontos továbbá, hogy a szakma egyre jobban számítson ránk. Egyre többen keresnek meg minket azzal, hogy mutassunk be egy adott filmet. Biztos vagyok benne, hogy egyre jobbak lesznek a helyszínek és a szervezők is – ha még ezt lehet fokozni.
A katalógus filmjei nem könnyűek, legalábbis első ránézésre, de pillekönnyűvé válnak, amikor lemegy a fény,
fókusz van, elkezdődik a varázslat és utána a feldolgozás. A katalógusba a KineDok nemzetközi hálózatának mind a hat országa ajánlhat filmeket a friss terméséből, és ebből csinálunk egy előzsűrizést, tehát minden ország pontozza a filmeket, és ez alapján a legjobb kettő kerül be a katalógusba. Emellett az összes magyar filmet meghívjuk. Igyekszünk odafigyelni, hogy a témák ne legyenek alul- vagy felülreprezentálva, de tetszés szerint válogatunk közülük, és az lebeg a szemünk előtt, hogy ezek közönség elé kerülnek majd.
A KineDok Magyarország aktuális vetítései.
A borítóképet Nagy-Peti Lili készítette.
