Závada Péter legújabb verseskötete kiemelkedő költészeti teljesítmény. Ezt fontosnak tartom rögtön az elején jelezni, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen állításnak a kritikám nyitányában súlya van. A következőkben ezért ezt a kijelentést szeretném kellőképpen alátámasztani, ez esetben fejére fordítva a kritikusi működés három alappillérét: a bemutatásét, az elemzését és az értékelését.
Nem is olyan régen, az itt tárgyalt kötet szerzője egy népszerű hírportállal készített interjú aktualizáló (értsd: politikailag motivált) nyitókérdésére válaszolva idegenkedését fejezte ki a politikai, közéleti költészet működésével szemben, ugyanakkor nem mint nyelvi kérdés nem izgatta a problémakör. Hanem, és itt most idecitálom a költő szavait: „én inkább azt mondanám, hogy szerintem mindez most költőként unalmas. A jelenlegi magyar politikai helyzet nagyon kiszámítható, engem pedig ebben a kötetben inkább a kiszámíthatóság kijátszása érdekelt.”
Ettől a mondattól több irányba is el lehet indulni a kötet értelmezése felé. Az egyik út rögtön a címválasztásig vezet minket,
ami éppen a váratlansággal, a meghökkentéssel, a mozgás (látszólagos) akcidentalitásával van összefüggésben. A cím a következő: A muréna mozgása. Rövid Google-keresés után nem nehéz rábukkanni erre a kifejezetten visszataszító állatra. Vagy ahogyan szintén ebben az interjúban mondja Závada: „a muréna, azt hiszem, tényleg a legkevésbé szimpatikus állatok egyike: ez a tenger sziklái között élő, kígyószerű hal egyszerre hasonlít a fantasyk sárkányábrázolásaira és az Alienre.” Noha valóban igaznak érezheti mindenki e leírást, mégsem innen nézve érdekes ez az állat számunkra. Jóval inkább egy merőben poétikai, retorikai funkciót, illetve esztétikai hatást hivatott megjeleníteni. Mégpedig az ellipszist, a (váratlan) fordulatot, a hibát, a kiszámíthatatlanságot és az idegenséget. A furcsa tengeri élőlény az Ingamozgás / Kettős inga című versben jelenik meg először és utoljára: „Nem véletlen, csak kaotikus – egymásra / hanyatló görbék, játékukban dupla / szabadságfok szédít: mikor sziklarejtekéből / a muréna óvatlan tintahalra támad, / mozgásuk öntörvényes kettős inga.”
Már e rövid verskezdő passzus is kifejezetten komplex ismeretelméleti, filozófiai teherbírással rendelkezik:
izgalmas leleményességgel felelteti meg a kettős inga látszólagos kaotikusságát az állat mozgásának kiszámíthatatlanságával. Persze ez mind csak egy humán nézőpontból olvasható összevisszaságnak, kalkulálhatatlanságnak, holott nagyon is jól kiszámítható, egyértelmű mozgással rendelkezik mindkettő. Mindez metaforája lehetne az olvasásnak is: a szöveg partitúra, amely belső koherenciaelvek alapján épül fel, az olvasásában ugyanakkor a meglepetés és a meghökkentés kieszközölője. Vagyis:
csak a többszöri, elidőző olvasás képes felismerni az inherens struktúrát.
Emellett nem csak ismeretelméleti aspektusokkal rendelkezik e lírai szerkezet, hanem a muréna trópusán keresztül nyelvfilozófia, szemiotikai és szemiológiai kérdéseket is érint: „De a muréna jel: megszökik / önmagától, és mint előreszúró mutatóujj, / rászegeződik a kiszemeltre […] a név is / ugyanígy hűtlen önmagához, a murénára mutat, / majd cikázva továbbáll, mígnem a jelentés / bekebelezi, prédájául prédájának.” Minthogyha éppen arról volna itt szó, hogy a nyelvi jelölés önkényessége az állat biológiai létezésmódjával, táplálékszerzésével (pontosabban a ragadozó és a préda hatalmi összefüggéseivel) kerülne párhuzamba, mintha a jelentés volna az, amely önhatalmúlag „bekebelezné” a jelölőt, túszul ejtve azt. Persze rögtön jelezném, hogy a vers egészét nézve ez a jelentéstulajdonításnak csak egy lehetősége, de talán éppen erre mutat rá a muréna: a lefogás pillanatában kisiklik a kezeink közül.

A kötet első fele (amely az egész több mint felét teszi ki Első rész címmel) egyfelől nyelvelméleti, filozófiai és művészetelméleti kérdéseket érintő szövegeket tartalmaz, melyek címe mindig Ingamozgás előtaggal kezdődik. Másfelől pedig a címtől leágazó utak egyikeként a politikumot, a politikai költészetet, nem (féltétlenül) aktualizáló, inkább univerzálisnak tűnő jelenségeket érintő textusokat foglal magába. Ezeknek az összefogó címe: A gonoszság története. A továbbiakban ezek közül hoznék még érdekesnek és fontosnak tűnő passzusokat.
Aktualizálható vonatkozásokon túl emberi állandóságokra figyelhetünk fel rögtön a kötet első szövegében,
mely erős állítással indít, természetből eredeztethető hatalmi viszonyokat és hierarchikus, elnyomó viselkedésmódokat vizsgál. A középkori, kora újkori társadalmakat felvonultató versek, mint ez az első is, voltaképpen a gonoszságot mint emberi adottságot veszik górcső alá, ezáltal
egyfajta folytonosság rajzolódik ki a kortárs viszonyok és az elmúlt korok között.
Ekképpen gondolkodnak e szövegek politikairól, ezáltal reagálnak (ha reagálnak) kortárs politikai viszonyokra. Struktúrákat, jelenségeket vizsgálnak, és ezeket feleltetik meg (ha megfeleltetik) a jelen társadalmak eszmei világával. Visszatérve tehát az első szövegre: a feudális rendszerek sajátosságairól olvashatunk, persze utalva kortárs reáliákra, de mégsem más szövegekből ismeretes, megmosolyogtatóan megejtő, egyszerű módon. „A hűbérúr önkénye, mint egy dupla bőrredő, / rázáródik a jobbágyokra. […] De ahogy a kondáslegény makkjára rászáll a légy, / és a fiú a bőrt hirtelen ráhúzza, / az metaforája valaminek úr és szolga, / hatalom és engedelmesség közt.” Sőt, egy másik izgalmas aspektus, hogy a hatalmi viszonyokat felülírva az állati entitás válik a demokrácia jelölőjévé: „a döglegyek potrohában a nemesek vére / összekeveredik a vazallusokéval.”

Ezeket a „gonoszságtörténeteket” választják el egymástól az „ingaszövegek”, amelyek leginkább filozófiai kérdésekhez keresnek lírai nyelvet. Egymásutániságuk nem minden esetben rajzol ki egyértelmű mintázatot, van, amikor két azonos csoportba tartozó vers jut egymás mellé – ez talán betudható a kaotikusság látszatát keltő kettős ingamozgás logikájából építkező ciklusszervezésnek. Olvashatunk az Ingamozgás / A fül bőségszarujában című szövegben például teológiai tétekkel rendelkező, mitológiai és vallási történetekre utaló versmondatokat („nehogy Szűz Mária / sorsára jusson, aki szűzhártyája helyett inkább / dobhártyáját feszítette ki az árbócra vitorlának, / hogy révbe hajózzon”), míg az Ingamozgás / Szigetszabály soraiban az állati érzékelés fenomenológiai aspektusai tűnnek fel („Hogy megismerje a dolgokat, a kisgyermek, / mint elefántborjú az ormányával, mindent / a szájába vesz. Világát magában így rendezi be. […] Az elefánt, látjuk, a szinesztézia helye. / A szaglás szerve egyúttal a tapintásé”).
Továbbá találunk verset a hermetikus költészetről, az önmagára záródó műalkotás kérdéseiről:
„A vers minden bizonnyal vak sündisznó, / mely az út közepén összegömbölyödve / kiteszi magát a közelgő veszélynek. / A megértés ennélfogva katasztrófa […] Oidipusz / sem volt más, csak egy vak sündisznó, / magára záródó jel, aki fenségest álmodott […] Nincs többé kiszolgáltatva a hatalomnak, / mától ő a hatalom, hisz nála a jel, nála a szimbólum.” (Ingamozgás / Oidipusz-sündisznó). Valamint ahogyan a „murénás” költemény esetében, az Ingamozgás / A polip mint szó behatol a nyelvbe mint tengerbe című szövegben lexikai, szemiotikai irányultságú kérdésekről is gondolkodhatunk, melyek természeti jelenségek közvetítésével állnak elő: „Tudjuk, a polipnak előfeltétele a tenger, / a víz összenyomhatatlansága az izmos / úszózsáknak.”
Az első ciklus „gonoszságtörténetei” közül is számos érdekfeszítő, az olvasói aktivitást próbára tevő szöveg emelhető ki. Például a Johan Huizinga holland kultúrtörténész által kutatott érát montázsszerűen megformáló, továbbá a középkori kínzások politikumát, Szent Apollónia mártíromságát, vagy a kokacserje, a kóla és a kizsákmányolás összefüggéseit taglaló versek. Mégis egyre térnék még ki részletesebben, mely A gonoszság története / Az ismert világ térképének újrarajzolása címet viseli. E szöveg a gonoszság egyik történeti megjelenését a felfedezések korához kapcsolja. Ezzel egyértelmű következtetéseket is von a tekintetben, hogy a nagyhatalmi expanziót nem pusztán az ember kíváncsisága, nem a tudomány „objektív” igazságkeresése hajtotta előre, hanem nagyon is politikai, hatalmi, ideológiai, gazdasági (és emberi, ennyiben biológiai) eredői voltak.
Olyan eredők ezek, amelyek az egész újkor (ideológia)történetét meghatározták, és talán nem tévedés: meghatározzák mind a mai napig.
Az első két versszakban szembesülünk a gonoszságot, a rossz emberi természetet, a kizsákmányolást és az erőszakot elfedő tudományos világnézet kiterjesztésének motivációjával: „Apám helyett apám volt a torony. / Bástyafokait a tengeri hegemónia mossa.” A harmadik versszak ezzel párhuzamosan a technológiai fölény birtokában megkezdett és véghez vitt expanziót jelenetezi: „November huszadikán egy rajnyi név / fölizzott, és átszáguldott a várakozáson. / Amíg a portugál zászló alatt megkerültük / a Jóreménység fokát, a Leonidák / türkizre festették a horizontot.” Ugyanakkor fontos állítása a versnek, hogy e világhatalmi pozíciókért folyó portugál expedíciót csupán egy „rajnyi név” vitte végbe. Ez a szerkezet többek között arra is utal, hogy a tudásbeli, mesterségbeli előny az erőszakkal párosulva más, akár jelentősebb embertömeggel rendelkező népek leigázásához is vezethet. Máskülönben pedig azáltal, hogy e kifejezés mintegy naturalizálja, az állatvilághoz kapcsolja a legénység tagjait, két dolgot is elkövet.
Egyfelől a bűnrészességet, a felelősséget kiírja a humán világ rendszeréből azáltal, hogy állatként hivatkozik rájuk,
másfelől a raj szemantikai tágasságára játszik rá, így az elözönlést a betegségek, vírusok és kórokozók terjesztéséhez illeszti. Kiváltképp izgalmas és rétegzett módon beszél a nagy felfedezések ideológiai alapozottságáról. Az utolsó versszak az áldozatok helyzetét relativizálja, pontosabban ironikus kifordítottságban beszél az adott cél és az ahhoz szükséges út összefüggéseiről. Voltaképpen a „szükséges veszteség” logikáját mutatja fel, ami gazdasági viszonyokra redukálja népek leigázását, kultúrájuk megsemmisítését, a globalizáció kezdetét: „Mit számít kegydíj, birtok, lovagi cím, / ha Mozambikban folyót nevezhetsz el a rézről? / Mit négyszáz hamuvá égett asszony és gyerek, / ha az árbócra kifeszíthetsz egy új, / jövedelmezőbb korszakot?”

A verseskötet másik, további harminc százalékát kitevő (Második rész című) ciklusa úgynevezett munkajegyzeteket tartalmaz. Ezek a munkajegyzetek sok esetben kifejezetten filozófiai, művészetelméleti, színházi és irodalmi jelenségekre, témákra reflektálnak. Az olyan kifejezések, mint például a jelenlét, az érzékelés, a perspektivikusság, a látvány és a hangzósság (csak hogy a néhány legfontosabbat említsem) a versek kulcsmomentumainak, kulcselemeinek tekinthetők. Mintha ezeknek a szövegeknek az esetében is arról volna szó, hogy
miként lehet irodalmi alkotások nyelvét a filozófia nyelvéhez közelíteni,
és az ebből adódó feszültséget, poétikai többletet magas minőségben kiaknázni. Závada egy másik, a Literára készült interjúban ezt a vélekedést tűnik alátámasztani: „Mind a költészet és a filozófia összekapcsolása, mind pedig a műkritika szerepének mint a műalkotással egyenrangú kreatív tevékenységnek a felfogása elég termékeny gondolatok.” Ennek megmutatásához néhány kiemelkedő szövegrészletet idézek a művészeti területek között lévő határ felszámolását foganatosítók közül. Ötletesnek és okosnak tűnik a látvány mediáltságát leíró, az építészet szavait használó Munkajegyzetek / A felvezetés értelme című vers: „Az augusztusi délután fordított forgáskúpja / áttetszőn, mégis áthatolhatatlanul domborodik, / öleli a látványt körbe, simul a forróság fülledt / tenyerébe […] felaprózódik a látvány, az asztal, a sétány, / a diadalív, az árkádok oszlopsorai, a galambok: / augusztusi délután egy pohár felszínén.”
Fontos kérdéseket fogalmaz meg hangzósságról, materialitásról és nyelvről a Hangoskönyv:
„Minden könyv hangoskönyv, csak eddig nem / hallottuk miről beszélnek. A rostok, a tinta, a papír / valódi szándéka most a cellulóz hangján szólal meg […] A fölolvasás eltérít. A könyv eredeti szándékát / figyelmen kívül hagyja. De hangzóvá tételének / számos más módja is van. A papír fújása, / zörgetése, gyűrése, lejátszása bakelitlejátszón, / bemikrofonozás.”
Végül a többek között a befogadás antropomorfikusságáról, a non-humán létezők esztétikai tapasztalatának lehetőségeiről értekező Munkajegyzetek / Végtelenített szalag című verstextus is a kimondottan jól sikerültek között található: „Ha a nézést nézzük, a befogadás is látvány […] és miért ne lenne joga az állatoknak is a műélvezethez? […] Vajon mennyit érzékelnek a térből, a mozgásból, / felismerik-e magukat a betlehemes kulisszái között / az állati tudatnak ezen a szintjén létezik-e / a tükörstádium? / Van-e időtudatuk? Összeáll-e a fejükben az / ok-okozatiság, logikus narratíva? Sejtik-e, hogy a performansz állandó / közös visszacsatolás nézők és játszók között, minthogyha mozgó alkatrészek volnánk, / hatalmas nyelvként forog köztünk egy végtelenített szalag.”
Az utolsó ciklus mindössze egy verset tartalmaz, éppen úgy, ahogyan a költő ezt megelőző, Gondoskodás című kötete.
Hasonlóan az abban olvasható szöveghez, e kötetzáró hosszúvers is voltaképpen több izgalmas, a kötetre vetíthető elméleti elgondolás mentén építkezik, számos nyelvfilozófiai, esztétikai, politikai és pszichológiai kérdést érint. Érdemes az Alma határai című szöveg felől tekinteni a kötet egészére, így kifejezetten szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató, és mindenekelőtt feladat is.
Álljon itt ebből a záróversből egy idézet, amely véleményem szerint e recenzió címével is összefüggésbe kerülhet, s mintegy kulcsot ad(hat) a kötet szövegeinek értelmezéséhez: „Mint egy félbehagyott gondolat, olyan volna, / ha összetörne ez a váza, alakjában a megértés/ hiányával, formájában a lezárás lehetőségével, / összeszedhetném egyenként szilánkjait, / és minden további nélkül vissza is ragaszthatnám / őket, kiegészíthetném a befejezhetetlen történetet, / ha a töredékesség önmagában nem volna tökéletes.”
Závada Péter: A muréna mozgása, Jelenkor, Budapest, 2023.
A fotókat Máté Péter / Jelenkor Kiadó készítette.