Harrison Ford még utoljára felveszi az ikonikus kalapot és rendet csinál a rettegett ostorral. Steven Spielberg ezúttal már kimaradt a kalandból, a helyére beugró James Mangold azonban profin levezényelte a hattyúdalt. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lettünk volna meg a film nélkül.
„Ma már nem kíváncsiak a magunkfajtákra” – mondja a Mads Mikkelsen által alakított Dr. Völler a film egy pontján Indiana Jonesnak, a sorozat lezárásának egyik fő kérdése pedig épp az, hogy ez a kijelentés mennyiben igaz arra a filmtípusra, amit a régész kalandjai képviselnek. Bár az Indiana Jones kulturális jelentősége megkérdőjelezhetetlen – mint Spielberg első klasszikus sorozata és mint a televíziós szórakoztatás találkozása a blockbusterekkel –,
a kalandfilm zsánere, és úgy egyáltalán ez a fajta, tisztán eszképista szórakoztatás kiveszni látszik a mozikból.
Ebből a szempontból feltétlenül tiszteletre méltó Mangoldék vállalása, hiszen bár az új Indiana Jones tobzódik a nosztalgiában és reflexióban, ezt leszámítva klasszikus kalandot kapunk, ami még a tempóban sem tesz gesztusokat a nézői igények felé.
Indiana Jones még a második világháború alatt kerül összetűzésbe a nácikkal. A konfliktus egy antiküthéra nevű tárgy miatt alakul ki, ami Arkhimédészhez kötődik. Ő a hiedelem szerint nemcsak az időjárási változásokat tudta megjósolni a szerkezettel, hanem az idővonal hasadásait is látta;
a tárgy birtokában tehát megváltozhatatóvá válik a történelem.
A szerkezet egyik fele végül Indy-hez és társához, Basilhez (Toby Jones) kerül, utóbbi pedig az ereklye megszállottjává válik, tönkretéve ezzel saját és családja életét. Nem véletlen, hogy lánya, Helena (Phoebe Waller-Bridge) évtizedekkel később azzal keresi meg keresztapját, a legendás régészprofesszort, hogy egy utolsó kaland keretében kaparintsák meg a tárcsa másik felét.
Kevés olyan remek pillanat van az új Indiana Jones-filmben, mint amikor a főhőst először látjuk a jelenben, saját környezetében. Egy apró, szegényes lakásban él, életének legizgalmasabb pillanata pedig az, amikor reggel rászól a szomszéd fiatalokra, hogy halkítsák le a zenét.
Harrison Ford fáradt teste a maga valójában jelenik meg a vásznon, miközben még utoljára magára erőlteti az ismert ruhadarabokat.
Ha van a filmes demitizálásnak megfelelő módja, az mindenképpen itt kezdődik, ami azért meglepő, de egyben örömteli, mert James Mangold műve máskor meg sem közelíti ezt a fajta érzékenységet.
Az ugyanakkor ebből a rövid szekvenciából is világosan látszik, hogy a rendezőt elsősorban az idő múlása érdekelte ezzel a történettel kapcsolatban, ráadásul ez sokféle módon és szinten jelenik meg a filmben. Hogy mást ne említsünk, a cselekmény központi konfliktusa is az idő megragadhatóságának és megállíthatóságának problematikája mentén szerveződik. Az antiküthéra ugyanis nemcsak a korábbi korok megidézésére ad lehetőséget, hanem arra is, hogy ott maradva új életet kezdjünk.
De vajon nem ugyanazt az élményt kínálja a kortárs Hollywood gyermekkori klasszikusaink felélesztésével?
Ezeknek a műveknek a működési mechanizmusa épp arra épül, hogy a néző még csak nem is azt szeretné, hogy maga a termék legyen ugyanolyan, mint évtizedekkel korábban, hanem hogy ő maga kerüljön vissza ugyanabba az állapotba, amelyben 20-30 évvel azelőtt volt. A legújabb Indy-kaland egy mélyen emberi vágyat állít a narratívába középpontjába: legbelül mind hiszünk a korábbi idill helyreállításának lehetőségében, a hibák kijavításában, a második esélyben.
Ugyanakkor az idő nemcsak ilyen absztrakt módon telik. Biztos mindenki emlékszik az első Indiana Jones-filmek azon jeleneteire, amikor a csinos diáklányok le sem tudják venni a szemüket a sármos professzorról, sőt Indy irodája előtt hosszú sorok állnak, csak hogy egy kérdést feltehessenek neki.
Az utolsó rész idején azonban már közel sem ilyen jelentős az érdeklődés a régészet iránt.
Unott arcok az órán, a kötelező olvasmányt senki nem olvasta el, a kérdésekre pedig csak Indy keresztlánya válaszol. A főhős által nyújtott tudás, az ő világa már idézőjelbe tett érdekességként jelenik meg csupán, ami nem tud magyarázatot adni a megváltozott politikai környezet dilemmáira.
Mangoldék azonban meg akarják állítani a természetes folyamatokat, így a mozi megidézi az első epizódok klasszikus kincskeresős logikáját: ennek fő elemei az alternatív történelemóra a tárgy jelentőségéről, a nyomok, amik félrevezetnek vagy nem azt jelentik, amire eredetileg gondoltunk, illetve a végső megoldás, ami nem is olyan bonyolult, mint elsőre tűnt. Ezen a ponton már nincs értelme tovább kerülgetni a lényeget, mégpedig, hogy
az Indiana Jones és a sors tárcsája rettenetesen ritmustalan film, a több mint két és fél órás játékidő semmilyen szinten nem indokolt.
Túlnyújtott akciók, sehová sem vezető mellékszálak (Antonio Banderas és a halászhajó) váltják egymást, a végső megoldás viszont nagyon hirtelennek hat (a pátoszt így sem nélkülözte a lezárás, de egyáltalán nem lett volna gond, ha a film az utolsó csavar előtt véget ér).
A karakterek terén hasonlóan vegyes a kép. A korábban említett Antonio Banderas vagy épp Boyd Holbrook (az egyik náci segédet játssza) filmbéli relevanciája a nullához közelít, de Mads Mikkelsen is inkább rutinból van jelen és hozza a megszokott hollywoodi gonoszát. A 2010-es évek egyik legünnepeltebb szerzői sorozatának (Fleabag) alkotó-főszereplője, Phoebe Waller-Bridge viszont eredményesen teszi le a névjegyét a mainstream filmes világban.
Új idők új szelei fújnak, így már a vadkapitalista Helena az, aki iszik, szerencsejátékozik és kihasználja az embereket.
Számára éppúgy a gyengédség és a törődés megélése jelenti a nehézséget, mint keresztapjának a ‘80-as években. Felsejlik ugyan a staféta továbbadásának lehetősége, de a lány épp azért nem bizonyíthatja hős mivoltát, mert az alkotók ugyanazokat a szerepelvárásokat fogalmazzák meg vele szemben, mint elődje kapcsán.
A film végén, közvetlenül a stáblista előtt apró képkivágatban látjuk a fedora kalapot.
Ennyi maradt Indiana Jonesből, csak egy jelkép, ami nem élhet tovább a jelenben.
Ugyanakkor azt mindenképpen el kell ismerni, hogy James Mangold nem gyalázta meg a mítoszt. De hozzá sem tudott tenni, így akár hagyhatta is volna pihenni fáradt hősét.
Indiana Jones és a sors tárcsája (Indiana Jones and The Dial of Destiny), 2023. Rendezte: James Mangold. Írta: Jez Butterworth, John-Henry Butterworth, David Koepp, James Mangold. Szereplők: Harrison Ford, Phoebe Waller-Bridge, Antonio Banderas, Karen Allen, John Rhys-Davies, Shaunette Renée Wilson, Toby Jones, Boyd Holbrook, Mads Mikkelsen. Forgalmazó: Fórum Hungary.
Az Indiana Jones és a sors tárcsája a Magyar Filmadatbázison.
