Greta Gerwig korábbi alkotásai kritikai, leginkább feminista szempontból vizsgálódtak, ezért megalapozott volt a kíváncsiság, hogy vajon milyen film lett a heteronormatív konformizmus jelképének számító játékbaba alapján készült Barbie.
A mű mint mozgókép a posztmodern kor két jellemző jelenségének, a látványosságnak és az önreflexiónak a szűk értelemben vett mozifilm helyettesítésére tett kísérleteként értelmezhető. Fogyasztási áruként pedig kortárs popfilozófiával jól megtömött, köntörfalazás nélküli kortesbeszéd és szórakoztató ötletkavalkád lett. A Barbie jól egyensúlyozva
igyekszik a nőkkel kapcsolatos társadalmi diskurzus elmúlt tíz-húsz évének érveit fölsorolni,
és filmként lényegében „erről szól”. Az egyensúlyozás szerencsére a sületlenségekre nem terjed ki. Így például a mansplaining csak szerencsésen eltalált, azaz nagy mennyiségű gúnyba mártva tűnik föl. A nőjogi szempontból tartalmas évtizedek meglátásai a legkülönfélébb alakokban kerülnek elő, illetve a filmvégi didaktikus nagymonológban.
Az alkotásnak nem csak a racionális oldalát határozzák meg a popkultúráig eljutott feminista felismerések, hanem legerősebb érzelmi hatásai is ehhez kapcsolódnak. Például
két, kiemelkedőn megindító pillanata is a nőket és lányokat ért hátrányok bemutatásához kapcsolódik,
az egyik ezek közül egy archív montázs, amely önmagában is elmenne kísérleti filmnek. E montázs öntudatos vizualitása igazi ellenpontja a perbeszédek és szónoklatok pátoszát és megalkotottságát idéző, a dramaturgiai csúcsponton elhangzó érvelő szövegnek. Annak, amelyet a közönség spontán tapssal köszöntött a sajtóvetítésen.
Pusztán filmnyelvi alapon közelítve azonban felmerül a kérdés, hogy bizonyos részeiben a képek világától valami ennyire távoli nem számít-e a vizualitás kudarcának? És ezzel el is érkezünk a Barbie értelmezésének nagy nehézségéhez. Benne
a tartalom és a formai megvalósítás is sokféle, sőt egyenesen széttartó.
De mind tartalmában, mind megvalósításában akadnak olyan rég hiányolt értékek, amelyeket – még akár médiumukat tévesztetten is – öröm végre látni-hallani. Mivel viszont ezek filmmé nem igazán képesek összeállni, ezért látványosságok, néznivalók, gegek, örökzöld vállalati önreflexiók, hommage-ok, és a gyermekműsorokra jellemző, teátrális stílusú színészi előadások kellenek ahhoz, hogy sok-sok mankóként a végefőcímig támogassák ezt a „történetnek” leginkább híján lévő történetet. Félreértés ne essék, a Barbie bizonyosan sokakat szórakoztat majd, a direkt kommunikáció hívei pedig talán mindenkinél jobban szeretni fogják, hogy „keveset hagy a képzeletre”.
A klasszikus hollywoodi stílus a karakterek köré és a sztori által építkezik. Annak bizonyítását, hogy a Barbie esetében ez mennyire nem így van, kezdhetjük a már említett, nehézkes cselekmény bemutatásával. Barbie és Ken (szigorúan ebben a sorrendben) kényszerből elmennek az emberek világába Barbielandből, miután
Barbie-nak gondolatai támadnak a halálról és kezd felborulni bulikból és tökéletességből álló világa.
Miután szembesülnek a „Valósággal”, előbb Ken alakítja fiúkollégiummá Barbielandet, majd Barbie alakítja azt vissza. De mindez lényegtelen. Nem csak azért, mert a film leginkább mesterkélt dialógusokat és kifejező szerepükben kétesen megalapozott zenés táncbetéteket összefűző, tudatosan elviccelt fércnek tűnik csupán, hanem azért is, mert magát sem veszi komolyan. Kezdetben olyannyira nincsenek tétek, hogy Barbie-t szinte szó szerint rá kell lökni a „kaland útjára”. Magának a történetnek átérezhető részlete sem igazán akad, amin a film még élcelődik is. Azzal kellene beérnünk, hogy Barbie attól fél, narancsbőrös lesz, és néha gondolkodik a halálon, de végül ezen kockázatok ellenére mégis vállalja „a nehéz életet” (ez körülbelül így el is hangzik). Igen,
Barbie beleáll a keserű hétköznapokba.
Gyönyörű, fiatal, gazdag, fehér, egészséges, kedvelt, sikeres emberként.
Érdemes azt is megnézni, mennyire lehet azonosulni a szereplőkkel. Ken személyisége semmit nem fejlődik, Barbie változása hangsúlytalan, vagy akár még kétséges is. Viszont hozzá legalább valamennyire lehet kapcsolódni az őt ért zaklatások, illetve a nők közösen átélt élettapasztalatai miatt.
Ken ellenben olyannyira alulírt, hogy deklaráltan ő maga sem tudja, miért viszi végbe barbielandi puccsát.
A két főszereplő baba – azaz nem-ember – szerepében Margot Robbie és Ryan Gosling játszik, és példásan helyt is állnak. Mindkettőjük átütő fizikai formában van, látványosságszámba menően gyönyörűek, a játékszereket ötletes színészi eszközökkel, általában túlzóan és színpadiasan jelenítik meg, ám ez a legkevésbé sem zavaró. Kettejük játéka viszi a hátán a produkciót, miután az lerázza magáról a könnyed szatíra láncait – úgy fél órával a kezdés után.
A többiek nem igazán rúgnak labdába mellettük, kivéve a szerepében szintén lubickoló Kate McKinnont.
Will Ferrellt azonban egyszer már biztosan láttuk és elfelejtettük a mostani karaktereként, ahogy John Cenát is.
Szemet szúró érdekesség még, hogy talán valamilyen marketinges boszorkányság miatt, de Gerwig egyszerre castingolta a Szexoktatás főszereplőinek felét, azaz Ncuti Gatwát, Connor Swindells és a Margot Robbie-ra közmondásosan hasonlító Emma Mackey-t. Michael Cera alakítja Allant, de a vetítés óta nem jöttem rá, hogy ő miért is szerepelt egyáltalán. Illetve a film – rengeteg más mellett – megidézi ugyan Busby Berkeley táncosokból készített emberkompozícióit, és végre ugyan férfikar által előadva, de a valódi musicalek belső dinamikája nélkül a zenés betétszámok idegen testként lógnak ki a műből.
Gerwig korábban megismert műgondja a mise en scène területén a leginkább felismerhető és a legáldásosabb. A látványvilág ötletes, művészi áttűnést is kapunk, sőt arra is volt figyelme, hogy Gosling borostáját hány milliméterre hagyják a férfiasságának éppen aktuális szintje szerint. A Mattel piaci diadalának és bukásainak megpendítésével ötletesen lakta be a játékgyár most elindított filmes univerzumát is, és a képregényes grafikák alkalmazása szintén jól működött.
A rendező kreativitásának ingergazdag áradata temérdek néznivalójával szinte megfullaszt,
ugyanakkor tartalmi oldalon még a számára nyilvánvalóan oly lényeges intellektuális diskurzusban is találni váratlan hiányosságokat. Bár egy műalkotáson nem feltétlenül helyes számon kérni, hogy miről nem szól, de mivel a Barbie pont ezt teszi, ezen talán érdemes elmélázni egy kicsit. A film szélsőségesen heteronormatív marad, és ha talán mégis vannak ezt árnyalni igyekvő törekvései, azok csak azt bizonyítják, hogy nem érti a fogalom lényegét.
A legnagyobb hiba viszont mégiscsak az, hogy miközben
a film papíron hangos és harcos feminista, de a mozi valódi nyelvén, a képekben, ennek gyakorlatilag szöges ellentéte.
Margot Robbie és Ryan Gosling, valamint a többi Barbie és Ken láthatóan szomjazással, éhezéssel és egyéb kínzásokkal szenvedett meg azért, hogy minden kocka a helyére kerüljön a hasukon. Közöttük a mutatóba elhelyezett egy-egy telt változatuk leginkább a fügefalevél feladatát látja el, így szerelve le a közfelháborodást. Barbieland női vezetői az állami ünnepségekből látszatra bárgyú pizsamapartit és teadélutánt csinálnak.
Miközben America Ferrera karaktere arról szónokol, hogy milyen nehéz nőnek lenni és egyszerre ezer fronton helytállni, ezzel azt is példázza, hogy neki tulajdonképpen még ez sem lehetetlen. Azaz
a Barbie úgy papol az emberarcúságról, hogy közben az elérhetetlen ikon ábrázatát mutatja.
Összességében a Barbie-t annak érdemes megnéznie, aki könnyen átadja magát a pillanatnyi spektákulumnak, nem vár koherens történetet, szereti, ha szép emberektől egyértelmű és szépen megfogalmazott társadalmi üzeneteket hall szépen előadva, vagy ha múlhatatlanul jópofa viccként értékeli az elhelyezett reklámokat. A Barbie ugyanakkor könnyen értelmezhető argumentációként, és Gerwig sok nőgyűlölő prókátorral ellentétben ebben a vitában végig tisztességes és ízléses marad, ha értjük az iróniáját.
Barbie (2023). Rendezte: Greta Gerwig. Írta: Greta Gerwig, Noah Baumbach. Szereplők: Margot Robbie, Ryan Gosling, Kate McKinnon, Simu Liu, John Cena, Michael Cera, Will Ferrell. Forgalmazó: InterCom
A Barbie a Magyar Filmadatbázison.