Björk lemezei mindig is egymástól jól elkülöníthető, egyedi zenei és képi világgal rendelkeztek. Ha csak a legutóbbiakat nézzük, diszkográfiája legsötétebb darabjában, a Vulnicura középpontjában fájdalmas válása állt, míg az azt követő Utopia az új szerelem albuma, egy felhők közti légies fantáziavilág. A Fossora azonban visszatér a földre, sőt, szinte beledöngöli magát egy földalatti odúba és mély gyökereket ereszt.
A lemez az elmúlt évek egyik legmeghatározóbb alapélményére épít: a karanténidőszakra. Olyan sok időt töltöttünk egyetlen helyen, hogy szinte már gyökereket növesztettünk, és bár a bezárkózás lehetőséget adott a reflektálásra, az izoláció következtében mintha egyre égetőbb szükség lenne a valós kapcsolatokra. Ebben az értelemben valóban „karanténlemezről” van szó, a témái azonban sokkal messzebbre visznek.
A Fossora gyökerei nem egy terebélyes, bölcs és sztoikus fáéhoz, hanem a gombákéhoz hasonlóak.
Apró, színes, játékos és rendkívül sokoldalú élőlényekéhez, amik a nyirkos sötétben is gazdag táplálékra lelnek, és szerteágazó, egész kolóniákat létrehozó micélium gyökérrendszert növesztenek a föld alatt. Ezen a hálózaton keresztül képesek kommunikálni egymással és más növényekkel egyaránt, emellett elengedhetetlen szerepük van a bomlási és regenerációs folyamatokban is.
Ennek megfelelően az album nemcsak szorgalmazza a kapcsolódást és növekedést, de az élet ciklikusságával is sokat foglalkozik, ez a földalatti világ ugyanis egyszerre szolgál életadó és temetési helyszínként. Björk anyjához fűződő kapcsolata, és az ő 2018-ban bekövetkező halála például kiemelt szerepet kap, azonban a gyász és a veszteség helyett sokkal inkább a feldolgozás, a fejlődés és a szeretet határozza meg romantikus (Ovule), családi (Her Mother’s House) és univerzális (Atopos) szinten is.
Múltjában ás, személyes és zenei értelemben egyaránt, így talán az sem véletlen, hogy az album megjelenésével szinte egyidőben jött ki a Sonic Symbolism podcastje, amiben visszatekint eddigi diszkográfiájára, és mesél az egyes anyagok mögötti koncepcióról, témáról, hangulatról, tempóról. A Fossora szintén visszanyúl a korábbi lemezekhez, egyszerre fedezhetjük fel benne a Vespertine, a Medúlla, a Biophilia és az Utopia bizonyos vonásait, sőt akár amellett is érvelhetnénk, hogy némi Post vagy Debut is keveredik benne.
Ugyanakkor a zenei hangzásvilágot a koncepcióhoz illően a basszus határozza meg. Az Utopiához hasonlóan itt is megjelennek a fúvós hangszerek, de a furulya helyett ezúttal a domináns basszusklarinét mellett harsona, oboa és gabber ütemek uralkodnak, némi hardcore techno hatást kölcsönözve az anyagnak.
Azon már nem lepődünk meg, hogy a dalok nem követik a hagyományos popstruktúrát, vagy hogy szokatlan ritmusokkal dolgoznak. Ugyanakkor
az itt felsorakoztatott különböző ritmusok és dallamok ahelyett, hogy egymást erősítenék, folyamatosan versenyeznek egymással.
Nem egymásból, egymásra építkeznek, a gyakori és hirtelen váltások, rosszul elhelyezett vagy egyenesen felesleges interlude-ok pedig mind gyengítik a lemez kohézióját, és nehezítik a befogadást. Az indusztriális, mechanikus hangzás olykor teljesen elszabadul, különösen igaz ez azokra a számokra, amiken Kasimyn, a Gabber Modus Operandi duó egyik tagja is közreműködött (Atopos, Trolla-Gabba, Fossora). Minden egyes felrobbanást követően az album lelassul, introvertálttá válik, mintha teljesen kifulladt volna a szuszból, hogy később újra felrobbanjon az energiától, és e két véglet között próbál egyensúlyozni több-kevesebb sikerrel.
A lemez rögtön az erőteljes, hat basszusklarinétot felvonultató Atoposszal indít, aminek a hangulata leginkább egy headbangelő rave bulinak felel meg. Az inspirációt Roland Barthes Beszédtöredékek a szerelemről című kötete szolgáltatta, ahol
az atoposz a beskatulyázhatatlan, az eredetiség lelőhelye azonban nem a másik, nem is az én, hanem maga a kapcsolat.
A dal a kapcsolódásról, az akadályozó gátak ledöntéséről szól, és arra sürget, hogy ne szélsőséges polaritásokban, bináris szemléletmóddal forduljunk a világ felé.
Az Ovule már sokkal kevesebb izgalmat nyújt zeneileg, egyhangú, felfutás és feloldozás nélküli, így a hangsúly a dalszövegre helyeződik, amiben a szerelem definícióját kapjuk meg. Három szférát különít el: felettünk helyezkedik el az ideálisnak megálmodott szerelem, alattunk a jungi árnyékszféra, középen pedig a mindennapi valóság. Ahhoz, hogy a kapcsolat működőképes és harmonikus maradjon, a három szféra között kell egyensúlyozni mindkét félnek, az egyes szférákon belül pedig kommunikációra és kapcsolódásra van szükség. A gyerekként elképzelt ideális szerelem mítosza lerombolódik, mert az igazi szerelem csak a valódi szférában található meg.
Egyszerre sötét és játékos kísérleti hangjáték következik, ami a földben terjeszkedő gombák hangját próbálja megjeleníteni. Ezt az első interlude-ot, a mindössze két perces, Medúlla-szerű instrumentális Myceliát követi az anyjához szóló dalpáros, melyek a közös téma ellenére két eltérő (egy biológiai és egy érzelmi) megközelítést választanak.
A himnuszszerű Sorrowful Soil női eulógiaként olvasható,
ami egy szándékos megfordítása a hagyományos, mindössze száraz életrajzi adatokat közlő patriarchális izlandi gyászjelentéseknek. A matriarchális megközelítés ezzel szemben jelen esetben nagyjából úgy hangzik, hogy az elhunytnak 400 tojása volt, de csak 3 fogant meg és nihilista volt. Az előadásmód, ahogy az lenni szokott, ismételten nagyon szépre sikerült és hatásosan is épül, a you did your best és a you did well sorok ismétlése pedig egy nagyon erős zárlatot ad.
Ám míg a Sorrowful Soilt a veszteség érzése járja át, addig az Ancestress anyja életét ünnepli; őszinteségét, szellemét, diszlexiáját. Az utóbbiról szóló részletek – az idioszinkratikus ritmusérzéke, hogy szavakat talál ki és szótagokat ad hozzá, hogy így hozza létre saját nyelvét – a dalszöveg legizgalmasabb részei, a diszlexia itt tehát nem betegségként vagy fogyatékosságként, hanem egy másik nézőpontként jelenik meg.
Egyértelműen ez a szám a Fossora érzelmi és zenei csúcspontja,
szinte organikusan épül a vonósok, harangok és gongok kíséretében, ami frissítőleg hat a korábbi dalok némileg monoton, merev, mindent eluraló ütemeihez képest. A matrimorthoz tartozó videóklip szintén figyelmet érdemel; szimbólumokkal, tánccal és jelmezekkel teletűzdelt alternatív temetési rituálé, ami a klausztrofób templomokkal szemben a természetbe helyezi át a végső búcsú helyszínét. Az itt megjelenő természet ráadásul rendkívül személyessé is válik, a klipet ugyanabban a völgyben forgatták, ahol Björk anyja gyógynövényeket gyűjtött.
Az izlandi természethez, az országhoz fűződő viszony és izlandi identitása mindig hangsúlyos volt Björk munkáiban, ez a kötelék pedig legerősebben a Fagurt Er í Fjörðum című számban jelenik meg, ami eredetileg az izlandi költő, Látra-Björg 18. századi verse, mely később népdallá vált. Az első versszak Izland szépségét, termékenységét dicséri, a másodikban viszont a tél pusztító erejét énekli meg. Eltűnik az az idilli, naiv, romlatlan természetkép, amit legtöbben a gyerekkori szabadsággal, felfedezéssel szoktunk társítani, ez a táj felnőtt és veszélyes. Viszont puritánsága és rövidsége miatt a dal inkább csak a hagyomány továbbörökítésének gesztusaként értelmezhető.
Ezután viszont az album lejtmenetnek indul, kezdve a Vulnicura-érából visszamaradt Victimhood önmarcangoló vallomásosságával és gyógyulási narratívájával. Ez a dal hivatott immár véglegesen
lezárni válása történetét; befelé fókuszál, hogy közvetlenül nézzen szembe a fájdalommal és ezáltal képes legyen túllépni rajta.
Magát korholja amiért a válás után túl sokáig tetszelgett mártírként, a dal végére viszont készen áll kilépni ebből a szerepből. Mindezt a kaotikusan egymásra rétegződő rézfúvós dallamok fenyegető, nyugtalanító atmoszférája csak még hangsúlyosabbá teszi, ami még illene is a témához, a metronomikus ütemek monotonitása viszont kifejezetten fárasztóvá válik a közel hét perc alatt, és ezek végül nemcsak a legsötétebb, de egyben a leggyengébb számmá is teszik a Victimhoodot.
Az Allowon ezzel szemben visszatér a fuvola, az idillikus, önfeledt boldogság, reményteljesség, és itt már újra a gyönyörökről szól a természet. Nem véletlen a hasonlóság az Utopia hangzásával és témájával, hiszen eredetileg oda íródott, csak végül nem került fel rá. Bár némi felüdülést és könnyedséget hoz a Victimhood után, de nem talál táptalajra a Fossorán. Instrumentálisan sehogy nem kapcsolódik az album többi részéhez, és bizonyára egy sokkal erősebb dalt kaptunk volna egy újrahangszerelést követően.
Ilyen formában viszont sem az Allow, sem a Victimhood nem illik a lemezre,
és esetükben nagyon is szembeötlő, hogy egy szám nem képes kontextustól függetlenül ugyanolyan jól működni. Mindkettő kihagyható lehetett volna, hogy rögtön a Fungal Cityre ugorjunk, ami végre visszatér az album gyökereihez. Optimista, játékos szám a szerelem transzformáló erejéről némi erotikus felhanggal, és a klarinétok, vonósok, cintányérok egyre duzzadó, a végére szinte vibráló energiájával.
Ezt az energiát próbálja meg tovább görgetni a Trölla-Gabba, amivel már másodjára idéződik meg a Medúlla-szerű experimentális hangzás, de inkább céltalan, kidolgozatlan ötletnek érződik, mintsem befejezett dalnak, még akkor is, ha csak egy interlude-ról van szó. Ezzel szemben a Freefall minimalista stílusban, a mindennapi szerelem szférájából indít és fokozatosan építkezve ölt galaktikus formát az outroban.
Ezzel el is érünk
az ünnepi hangulatú Fossorához, amivel visszatalálunk a gabber ütemekhez és a központi motívumhoz, a gombákhoz,
amik a mélybe hatolva elrohasztják a régi fájdalmakat és elősegítik az újjászületést. Már az érdekes, hogy egyáltalán címadó számmal találkozunk, hiszen Björk diszkográfiájában ez először az Utopián fordult elő, korábban az albumcímek mindig önálló entitások voltak, ami szépen összeolvasható volt a borítók tarot kártya jellegével. Egy titkot, valami rejtettet jelöltek, így sajnálatos, hogy ez a hagyomány egy egyszerű címadó számra redukálódott, még akkor is, ha a szó maga igazán különleges. A dal mindenesetre teljesíti kötelességét, maga fogalmazza meg a lemez koncepcióját, de hiába az utolsó nagy energialöket, a sok balfogást követően ezen a ponton már sajnos egyre nehezebb lelkesedni.
A Her Mother’s House-nak szerencsére mégis sikerül jól zárnia. Egy visszafogott, elcsendesülő dal az anyaságról, a feltétel nélküli szeretetről, az otthon elhagyásának fájdalmáról, ugyanakkor a felette érzett büszkeségről, amit Björk a 19 éves lányával együtt énekel. Érzelmes búcsú és kezdet egyszerre, a felnőttkoré, amibe a generációkon átívelő ciklikusság, a lány és az anya egymásba tükröződése is beleszövődik.
Látható tehát, hogy a Fossorát több szinten is átszövi a gombafonal és kétségkívül egy nagyon személyes anyag néhány igazán szép, erős pillanattal, ugyanakkor
mégsem ás olyan mélyre, mint amilyen lehetősége lehetett volna.
Björk korábbi lemezeit ugyanis pont az tette annyira izgalmassá, hogy mindig teljesen belemerült egy-egy ötletbe, szinte már a végletekig fokozta, a Fossora viszont meglepően felszínes, és fókuszát tekintve szétszórt marad. Mert ha megválnánk az előző albumokról visszamaradt számoktól és a gyakran tölteléknek érződő interlude-októl, akkor a gerincét képező anyagból legfeljebb egy kislemeznyi maradna vissza. Így viszont sokkal könnyebb a koncepcióját szeretni, mint magát a végeredményt.
Björk: Fossora, One Little Independent, 2022.
A borítófotó és a képek Björk Facebook-oldaláról származnak.
