Házi pálinkától és ottományi házi bortól kellemesen zsibbadtan indulok el gyalog a Depeche Mode koncertjére, a Puskás Arénába. Az eső pár perccel korábban állt el, a levegő párás, de legalább nem forró, az ég monokróm szürkéje a brit csapat jellegzetes klipjeinek világát juttatja eszembe, miközben rövidnadrágom zsebébe gyűröm bele könnyű esőkabátomat. Habár ülőhelyem van, azok felett pedig fedett a stadion, de jobb biztosra menni.
Baktatok az összefüggő felhőréteg alatt, mint a napágyat cipelő Dave Gahan az Enjoy the Silence klipjében. A metrómegálló környékén mindenhol Depeche Mode-pólóba öltözött emberek vonulnak, alapoznak, vidáman beszélgetnek. Érdeklődve nézegetem, kin melyik koncertkörutat megörökítő póló van – nincs győztes, bár bele sem gondolok, hogy a srácok (megfogyva bár, de törve nem) az ötödik évtizedet kezdték el együtt. Utamat dínóverzumos és háborúpártiak-plakátok szegélyezik, de még mielőtt elkezdenék párhuzamokat találni közöttük, figyelmem a rendszámokra terelődik. A környéken parkolók közt bánátiakat, felvidékieket fedezek fel, és miközben már a Dózsa György úton haladok, az jut eszembe, hogy a Depeche Mode-rajongás (még ha csak egy koncert erejéig) képes összehozni a Duna-menti népek utópisztikusan békés és boldog együttélését.
Nyolc napja ugyaninnen kellett belépnem a Guns N’ Roses koncertjére, így könnyed magabiztossággal sétálok át a biztonsági ellenőrzésen. A stadion körüli széles placcon egyesek a mörcspultot, mások a büfét, illetve a toitoiokat támadták be, ám én céltudatosan haladok ülőhelyem felé, hiszen az előzenekar, a Hope ezekben a percekben kezd zenélni. A berlini banda épp a budapesti fellépésen mutatkozott be, utánunk még hat helyszínen „melegíti be” a közönséget a DM előtt. Az idézőjel ebben az esetben teljességgel indokolt, ugyanis
a Hope egyáltalán nem olyan zenét játszik, amivel hangulatba lehet hozni a folyamatosan gyülekező tömeget a nagy fellépő előtt.
Christine Börsch-Supan énekesnő és három tettestársa (gitár, dob, szinti) eredetileg Mamsell Zazou néven kezdtek zenélni 2009-ben, valahol az indie, post-rock és a noise határvidékén. Olyan benyomásom volt, mintha a nyolcvanas évek füstös berlini klubjaiban szocializálódott, experimentális, alternatív zenét játszó zenekart látnék, amely a Puskás hatalmas színpadán funkciótlanul, idegen testként, egy neoavantgárd performanszként van jelen. A mindössze harminc perces koncert sokkal jobban passzolt volna az A38-hoz vagy az Akvárium Kishalljához, ott többen értékelték volna azt is, amikor a gitárt vonóval szólaltatták meg. Mellettem egy idősebb pár csöndesen értetlenkedett is egy sort, de a közönség nagy része inkább tartogatta az erejét a fő fellépőre.
Már a Hope alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a színpaddal szembeni ülőhelyem a Puskás méreteiből adódóan túl messze van a színpadtól, így kevés esélye volt, hogy megismétlődjön a 2018-as, azóta is emlegetett, felejthetetlen koncertélményem.
Jogos kérdés, persze, hogy honnan ideális megtekinteni egy stadionkoncertet.
A tavalyi RHCP-ön kiemelt állóhelyünk volt, mindent jól láttunk, ám a hangosítás hiányosságai miatt maradt bennem hiányérzet (az volt az első koncert a 2019 végén átadott Puskásban). A már említett GNR-koncert sima állóhelyéről csak pipiskedve láttam ki az előttem állók feje fölött, zavart is, hogy főleg a kivetítőn kell kövessem a színpadi eseményeket. Ezen az estén hiába a jó szög és a színpad hiánytalan látványa, ekkora távolságból még Dave Gahan atomreaktorként sugárzó színpadi jelenléte sem elég erős ahhoz, hogy úgy istenigazából berántson. Még napközben (vagy a koncert előtti napon?) olvastam Térey ’93-as koncertbeszámolóját – no, annál az MTK-stadionbeli fellépésnél ez jobb lesz, biztattam magam.
A hangosítás valóban sokkal jobb lehetett, mint harminc éve, nekem ugyan túl hangosan szólt minden, de ha meg halkabb, akkor az lett volna a bajom. A színpad hátsó részének közepét egy hatalmas M betű foglalta el (ha már a Memento Mori-koncertkörúton van a banda), ezt az est folyamán változatos módokon építették be a látványelemek közé. Szó sem volt a Guns N’ Roses öreguras kivetítőhasználatáról, ahol folyamatosan a kamerák képét kapjuk vissza, már az első dalok alatt (a friss album egyik dalával, a My Cosmos Is Mine-nal indítottak, ahol a hangzás még nem állt jól össze) pár másodperces vágások futottak a kivetítőkön.
Minden dalnak megvolt az előre kitalált vizuális megjelenítése, akár még színkódja is,
mint például a Just Can’t Get Enough rózsaszíne és zöldessárgája vagy a koncertzáró Personal Jesus piros-fehére. A ’18-as koncerthez hasonlóan önálló videók is futottak a nagy kivetítőn, a műfajt például az It’s No Good alatt látható tengerparton mászkáló szamarak, az Everything Counts fehér kesztyűi, az Enjoy the Silence koponyái és a Ghosts Again klipje képviselte. Szóval nem lehetett a ledfalakra se hagyatkozni, se panaszkodni. A magasabban, a színpadtól még távolabbi karéjokban ülők messzelátókkal jártak volna a legjobban, de kétlem, hogy hoztak volna magukkal.
Pedig a hatvan fölött járó Dave Gahan és Martin Gore, kiegészülve Christian Eigner dobossal és Peter Gordeno billentyűssel (ők a ’18-as koncerten is itt voltak) most is egy kopásmentes, friss alkatrészekkel felpimpelt (négy dal szólt az új albumról) koncertszörnyet szabadítottak ránk. Minden beszámoló megemlíti, hogy
Andy Fletcher tavalyi halála óta először indult turnéra a Depeche Mode,
ám – szerencsés módon – nem az ő meggyászolására fűzték fel a koncepciót. A World in my Eyes állított emléket a banda oszlopos tagjának, a nagy kivetítőn a fiatal Fletch arcképe jelent meg (természetesen fekete-fehérben), mely előbb egy szemüveget kapott, majd lehunyta a szemeit, hogy végül jobb kezével eltakarja jobb szemét. Elegáns, egyszerű és szép búcsú a billentyűstől. Gore természetesen a koncert derekán megkapta a szokásos két dalát, és miután eljátszotta az A Question of Lust-ot, jöhetett a Strangelove mely a turné egyik legritkábban játszott szerzeménye, de talán a mindig extrán lelkes magyar közönségnek volt szánva.
A színpadhoz tartozott egy L-alakú kifutó is, melyet nem csak a kicsattanó formában lévő, összes, védjegyévé vált mozgását bemutató Gahan használt ki. A visszataps után először a Condemnation akusztikus verziója csendült fel, amit Martinnal a kifutó végében, a fénylő mobilok sűrűjében vállt vállnak vetve énekeltek el, majd
a végén egy boldog öleléssel zárták az eredeti setlistben nem is szereplő dalt.
Számomra a buli a hatodik számnál, az In Your Room-nál indult be, majd – ha nem is végig egyenlő intenzitással izzott – a Never Let Me Down Again csodálatos, ütemesen mozgó kézerdejében kulminált. Az estét a kihagyhatatlan Personal Jesus zárta, és bár én a személyes megváltás hatókörén kívül estem, jelnek tekintem, hogy nem kellett elővennem az esőkabátom, és azóta egyre inkább foglalkoztat a jövő márciusi DM-koncert.
Depeche Mode-koncert, Memento Mori World Tour, Budapest, Puskás Aréna, 2023. július 28.
Fotók: Artlasso
