Kali Ágnes emlékezetes debütkötete, az Ópia után idén jelentkezett új könyvvel. A Megvakult angyalok hasonlóan izgalmas korpusznak ígérkezik jól működő újításokkal, felismerhető hanggal. A költővel a megjelenés apropóján beszélgettünk.
KULTer.hu: Hogy érzed magad mostanság? Már több hónapja megjelent a köteted. A budapesti bemutató a születésnapoddal volt egybekötve. Miért érezted fontosnak összekapcsolni ezeket?
Változásokkal, várakozásokkal teli időszakban vagyok. A kötet megjelenésekor derült ki, hogy kisbabát várok, ijesztően összekapcsolódott a Megvakult angyalok születése a várandósságba lépéssel. Ciklusokban gondolkodom, az elmúlás pillanata egyben a születés pillanata, ez a legfontosabb mankóm, ehhez viszonyítva tudom legtisztábban vizsgálni magam és világot, ami nem körülöttem, hanem – benne én – velem együtt történik. Az Ópia első bemutatójánál is fontos volt, hogy ha lehet, akkor a születésnapomkor legyen. Egyrészt az ünnep miatt. A létezést ünnepelnünk kell, közösen, közösségben. Másrészt a felelősség miatt. Én ezt tudom a közösbe adni. Ha már létezem. Ezeket a verseket, ezeket a köteteket. Másokért, a közösért, a létezésemért cserébe.
KULTer.hu: Bizonyára érkeztek már szakmai és olvasói visszajelzések is. Mennyire követed ezeket, és mit jelentenek számodra?
Türelmetlenül, mint egy izgága kamasz várom a visszajelzéseket. Nem is a megerősítésért, hanem a visszajelzésért, hogy sikerült-e, amit akartam. De ez sem pontos. Mert sokszor a visszajelzésből derül ki, hogy mi mindent akarhattam még.
Nem hiszek abban, hogy az alkotás az alkotóé. Az egyéni kiteljesedés túlértékelt. Abban hiszek, az érdekel, ami az alkotón túl lenni tud.
A kollektív fejlődésben, tapasztalatban. Hogy másokkal együtt beszél-e, s ha beszélni tud, mit mond. Ennek fényében haladhatok csak tovább.
KULTer.hu: Több recenzióban olvasni a Megvakult angyalokról mint a magánmítosz továbbírásáról, ugyanakkor szerintem jól látható az elmozdulás a szubjektívebb traumalíra kereteiből egyfajta közösségi beszéd és változatosabb vonatkozási pontok felé. Te hogy látod, hogy érzed ezt?
Addig építettem a magánmitológiámat, amíg eljutottam arra a pontra, ahol világossá vált, hogy a legkevésbé sem tartozik a fontos dolgok közé. Ezt a pontot igyekeztem megragadni a kötetben. A magánmítosz bármilyen biztos alapokon is álljon, legtöbbször blöff, üres esztétizálás. Nagy ívben elkerüli a lényeget. Mit kezdjünk a nagy izgalmasságunkkal? Mert sokat nem tudunk.
A gyönyörködés és gyönyörködtetés ideje lejárt, nem vezet sehová.
Nem érdekelnek az egy helyben toporgó dolgok.
KULTer.hu: A bilingvis vonulat ebben a kötetedben is megmaradt, miért fontos ez neked?
Napi szinten két-három nyelvet használok folyamatosan. Rendszeresen dolgozom román nyelvű színházakban, román alkotókkal, román barátaim vannak, románul és angolul olvasok irodalmat, szakirodalmat.
Erdélyi vagyok, romániai magyar, az identitásom része a többnyelvűség. És ez óriási ajándék.
Többször megfigyeltem, hogy milyen árnyalatokat, milyen szabadságot ad ez, mennyire megóv a röghöz kötöttségtől, inspirál, elfogadásra kényszerít, új perspektívát ajánl, alázatra, tiszteletre, kíváncsiságra tanít. Ha az ember több nyelven él, több nyelvet használ napi szinten, a saját anyanyelvével is más, mélyebb viszonyba kerül, izgalmasan bontakoznak ki annak rétegei. Az a tapasztalatom, hogy a többnyelvűség magabiztosságot ad az embernek. Határozottabban mer létezni a világban. Határozottabban mer gondolkodni, több ereje van megoldásokat keresni, mint búslakodni, elveszni a kilátástalanságban. Ráférne Magyarországra is, hogy néha más nyelven is megszólaljon.
KULTer.hu: A Megvakult angyalok mintha szigorúbban szerkesztett korpusz volna. Miben volt más ennek a könyvnek a születése az előzőhöz képest, és milyen a viszonyod hat év távlatából az Ópiához?
Ha ugyanazt és ugyanúgy írnám hat év távlatából, de akár egyik napról a másikra, akkor nem látnám értelmét megszólalni. A legjobb tulajdonsága minden létezőnek, hogy alakul, fejlődik. Változik. Ha nem, akkor nem igaz. Fölösleges és teljes mértékben érdektelen.
KULTer.hu: Hat év egészen sok idő. Az Ópia egyébként jó visszhangú pályakezdés volt. Hogyhogy „csak” most lett új köteted? Azt hiszem, többek nevében beszélek, amikor azt mondom, vártuk már.
Fel kellett nőnöm. Meg kellett értenem mi, miért idegesít. Tanulnom kellett, észrevennem a strukturális összefüggéseket. Színházat kellett csinálnom, végkimerülésig, sokszor kéthavonta új projektet, új városban, új emberekkel, évadonkét ötöt-hatot. Hibáznom kellett, elszúrnom lehetőségeket, megtanulnom, hogy az erőm és az energiám véges. Megtanulni, hogy nem szabad mindenre igent mondani, sőt, ha hiszünk valamiben, kutyakötelességünk nemet mondani. Hogy manapság több dologra válasz a nem, mint az igen.
Túl kellett nőnöm a nekem kijelölt szerepeken.
El kellett herdálnom az időmet éjszakában ragadásokkal, tudatmódosulásokkal, hazug szerelmekkel és igaz találkozásokkal. Rádöbbenni, hogy mennyi mindennel bántom magam. Megbocsátani magamnak az önbántást, az elherdált időt, megragadni a tapasztalatot, kikerülni a pillanatról pillanatra létezésből, az impulzusoktól zsibongó életvitelből, megragadni és őrizni annak múló, veszélyes és élhetetlen igazságát. Le kellett vonnom a következtetéseket. Meg kellett értenem az Ópiát, és meg kellett érkeznem a Megvakult angyalokhoz.
KULTer.hu: Izgalmas, hogy miként szervesül egyfajta eklektikus, szinkretista mitopoétika a Megvakult angyalokban. Hogyan viszonyulsz ezekhez a mitikus és szakrális alakokhoz vagy egyáltalán a vallás(ok)hoz, a hithez?
Szeretem a mítoszokban, hogy élni tanítanak, a szimbólumokban, hogy nyelvet alkotva, jelrendszerben tudunk általuk egymáshoz és a világhoz kapcsolódni. Hogy szabadságot adnak, értelmezési lehetőségeket tárnak elénk. Pajzsok, amik megvédenek, ékszerek, amik megcsillannak, kardok, amikkel leigázhatatlanokká válunk. Tudás. Ezzel szemben az intézményesített, felülről szerveződő egyházak és egyházi közösségek sokszor pont a szabadságunktól és a gondolkodás lehetőségétől fosztanak meg. Ezt mélyen elítélem és megvetem. Bár ellentmondásosnak tűnhet, de hiszek abban, és ezt alkalmazom a kötetben is, hogy
a mítoszok és a szimbólumok erejével harcolok a ránk testált, poros, buta uralom ellen.
KULTer.hu: A patriarchális rend elleni küzdelem mennyire jellemez téged magánemberként? Mi a tapasztalatod az irodalmi és mindennapi életben? Illetve, látsz-e bármiféle változást? A „rothadó test elásása” (Tegnapig trófea) felvillan ugyan, mégis a hangadás és a művészi reflexió gesztusa egyfajta javító szándékot feltételez, semmint eltörlőt.
Nem vagyok reklámszakember, hogy olyan dolgokról írjak, amiket nem képviselek a mindennapi életben. Van belőlük elég, az irodalomban is, gondolok itt mind a reflektálatlan és társadalmilag nem elkötelezett közéleti írókra, akik saját magukon hatódnak meg, akiket a kommerciális trendek és a megalkuvó fogyaszthatóság motivál, mind azokra, akikkel elhitették, hogy bizonyos kompromisszumokat muszáj meghozni a boldogulásért. Nem muszáj. Nem éri meg. Ha ez megéri, akkor a cél a neoliberális önbeteljesítésen kívül sohasem jutott tovább.
KULTer.hu: A nőiség spiritualitása is rendre előkerül a szövegekben. Ezt azonban nem pusztán tropikus szinten kezeled. Mi a viszonyod ehhez?
Az ellenállás eszközeként használom. Kísérlet egy alternatív valóság elképzelésére, a patriarchális rendszer felszámolására. Ajánlat azoknak, akik új utakat keresnek, mert a világ, amiben élni kényszerülnek kilöki és kitaszítja őket magából. Ebben a hisztériázó Zeuszokkal teli világban jól jönnek és fontosak az Istennők, főleg azok, akikről keveset tudunk.
A fotókat Horváth Mihály készítette.
