2023. szeptember 1-je az országos tanévnyitó mellett egyszerre jelölte a Karinthy Színház alapító társigazgatójának, Karinthy Mártonnak a születésnapját, a 2023-24-es évad megnyitóját, valamint az új évad első bemutatójának, vagyis a Hamlet premierjének estéjét.
Az 1982-től Karinthy Frigyes Hőköm Színház című kötetére utalva Hököm Színpadként, 1988-tól pedig Karinthy Színházként működő budai játszóhely aprócska nagyszínpadának szobaméretű Helsingörében Hamlet végre maga mögött tudta hagyni a sztereotipikus dán királyfi szerepkörét.
A színlap szerint ez a Hamlet műfajában „klasszikus dilemma”,
átiratban természetesen, melyet ugyanezen lap egyik oldalán a rendező, az enyhén púderes-babaházas látványvilágot, expresszív-ritmikus mozdulatokat és a nem feltétlen lineáris, ám annál szuggesztívebb történetmesélést favorizáló Ilja Bocsarnikovsz, a lap másik oldalán pedig Kozma András jegyez.
Akárkié is legyen a szerepkettőzésekre és -sokszorozásokra épített, kiszólásos, ízlésesen modern, Poloniust azonban csupán halálhírében tartalmazó szöveg (Claudius főtanácsadójának sorait az adaptáció szerzője Polonius gyermekeinek, Oféliának és Laertesnek szájába adja), e vérfrissítés igazán ráfért már az unásig dédelgetett shakespeare-i frázisokra. Rejtély azonban, hogy a színlap miért hangsúlyozza, hogy ez a Hamlet bizony CRAZY & COOL, mert ugyan valóban őrült és menő az egész, ám
a lényeg és a varázslat nem ebben az előfeltételezett és előírt vagányságban keresendő.
Senki ne várjon tehát színpadtechnikailag és esztétikailag újdonságot jelentő nagyjeleneteket, fűszerezi viszont az előadást a Peter Gundry-féle The Vampire Masquerade, a Guarda Che Luna tangósított változata, meg némi Rolling Stones is, szépen illeszkedve a Hamlet megannyi finom árnyalatához.
A Karinthy színpada kopottas vakolatú, stukkó-szegélyes szobabelsőt rejteget a szín elejére drótkötélen kihúzott, natúrszín zsákvászon függöny mögött.
A későbbiekben kellékként néhány esetlen pillanatot okozó függöny előtt biológiaszertár-csontváz díszeleg,
mely ugyan a szekrényt maga mögött hagyta, de ebben a formájában csupán szimbolikus értékkel bír, az előadás végén ugyanis egy másik, immár ültetett csontváz fog föltűnni (a kettőnek különböző színnel vannak kipótolva a porckorongjai). Fekete zubbonyos, pilótaszemüveges, kámzsát viselő, majd hamar Gertrúddá (Dobra Mara) és Claudiussá (Bokor Barna) vetkőző őrök kíséretében jő Hamlet, az ekkor még igencsak jólfésült úri gyermek.
A Hamletet alakító Karácsony Gergely (aki csupán nevében azonos Budapest jelenlegi főpolgármesterével) egyébként az egyetlen egyszerepes színésze az előadásnak, négy társa közt oszlik meg tehát a dráma összes többi figurája. E „felosztás” bizonyos esetekben kifejezetten trükkös és üdvös, az Ofélia-Laertes testvárpárt például Kovács Vecei Fanni, a Claudius-öreg Hamlet testvéreket Bokor Barna játssza.
Bokor bámulatos mimikai átalakuláson megy át, valahányszor újabb szerepet ölt magára,
legyen az az élő-halott testvérpár valamelyike, színész, őr vagy sírásó. Rosencrantz és Guildenstern pedig nem halott, csupán össze lettek vonva Guildencrantz-cá, akinek szerepébe Molnár Gergely bújik. Az egyszerű fehér ruhát vagy öltönynadrágot és inget viselő színészekre jelenetről jelenetre kerülnek az éppen soron következő karakterre jellemző kiegészítők és ruhadarabok, melyek zsebeiben a közelgő halált jelző fekete konfettik bújnak.
Hamlet halott apja szellemét látja, aki egyszer láthatatlan, másszor, bár csupán hallucináció, mégis hatalmas, jégtéglába fagyasztott tőrt rejtegető bundában tűnik föl. Habár a színészek leterheltsége mellett hasonló inkonzisztens elemek jellemzik a produkció egészét, ezek sem a megértést, sem a látottak élvezhetőségét nem csorbítják. Hamletünk mindezek közepette dühös, de pokolian. Az első felvonásban gyorsan pergő cselekmény a második felvonásra lelassul, és helyenként csak azért nem ül le, mert Karácsony nem hagyja.
Elementáris erővel hiteti el velünk, hogy ő épp egy őrültet játszó figurát alakít,
akinek egyszer finoman rezgő, majd egyre nagyobb amplitúdóval kilendülő kényszermozdulatai a külvilágnak játszott bomlás különböző stációit mutatják. Lelkének viharát bádoglavórból fröcskölt vízben oldja föl a rendezés, melyből Hamlet Oféliára is locsol, mikor szerelmét elutasítandó, kolostorba küldi.
Az előadás kellékhasználatában egyébiránt üdítően meglepő, a második felvonás elején a színt festéskor a bútorok óvását szolgáló fólia takarja, melyen Hamlet fekete festéket kavargatva lépdel, mégsem festékfoltok, hanem a nejlon borítja majd a Hamlettel játszadozókat (no meg azt a három embernagyságú bábot, amelyek a kis létszámú színészgárda „pótlására” szolgálnak). E folyamatosan változó, szimbólumterhes kelléközön eredménye pontosan az a fojtogató levegőjű színpadkép, az
a kistérségbe plántált világmindenség, amely a Hamlet szeretet és őszinteség nélküli atmoszférájának tökéletes vizuális lenyomata.
Ugyan az előadás és a rengeteg kellék helyenként megkövetelné a nagyobb, kevésbé intim és a könyörtelen közelségben helyet foglaló néző számára nem minden apró hibát felfedő teret, a sírásójelenetben az egyik sarok fölött felbukkanó, majd az erkélyen átmászó Hamlet effajta „térnyerése” szépen egyensúlyba hozza a térből adódó színpadi hiányosságokat.
Külön érdekesség továbbá, amire az általa teljesen bemozgott tér már önmagában reflektál, hogy ez a Hamlet végre nem az oly sokszor látott, önnön egoista királyfiságában búslakodó, az előállt helyzettel tenni mit sem tudó, ezért jobb híján a mélabús őrültjátszást választó karakter.
A válságában megrekedt nagyvárosi értelmiségi helyett egy tudatosan destruktív, mindenre kész és egyben végletesen humoros fiatal srác.
Az előadás olykor igencsak diszharmonikus arányait összefogó és kiegyenlítő, tevékeny Hamlet méltó párjaként Ofélia sem egy érinthetetlen jégkirálynő, kinek szűzi tisztasága nem (egykori) udvarlóját, hanem bizony már a nézőt kergeti őrületbe. A Karinthy Színház Oféliája életvidám, szeretnivaló, szerelmes és tinilányosan cserfes, akiből persze a drámai titkok sem hiányoznak.
A Hamlet-Ofélia páros mellett az előadás
a Hamlet eredeti szövegére olykor nonverbálisan, csupán gesztusértékűen reflektáló mozzanatai e feldolgozás igazi csemegéi
lehetnek az értő közönség számára. Ebben a verzióban például nincs ugyan kijelentve, hogy „Valami bűzlik Dániában!”, elég, ha ezt az újdonsült nagybácsi-apját és nagynéni-anyját körbeszaglászó Hamlet képe idézi föl bennünk. A nyugalom megzavarását elkerülendő a „Mi ez a dekadens izé?” idézet-cím sem egy, az előadásra irányuló, kérdés formájában megfogalmazott kritika, hanem a Hamlet előadásában kifigurázott, az egérfogó-jelenetet felvezető nonverbális mozdulatsor, mellyel szemben Claudius láthatóan tanácstalan marad.
E nüanszaiban sziporkázó, összképében pedig tökéletesen csonka, ám talán kissé hosszúra nyújtott előadásról elmondható tehát, hogy bár az idő minden kétséget kizáróan kizökkent, mégsem kárhozat, hogy e Hamlet született helyre tolni azt.
William Shakespeare: Hamlet. Rendező: Ilja Bocsarnikovsz. Játsszák: Bokor Barna, Dobra Mara, Karácsony Gergely, Kovács Vecei Fanni, Virágh Panna, Molnár Gergely. Karinthy Színház, Budapest, 2023. szeptember 1.
Borítófotó: Forgács Bea
