Miközben az esszére készülök, azon tűnődöm, mit is írjak meg. Azt részletezzem-e, hogy milyen sokáig készült a kötetem, pontosabban milyen régi benne a legrégebbi vers; vagyis hogy mióta írok verseket. Kifejtsem-e a Sötét évszakig vezető 20 évet az elbizonytalanodásokkal, a nekiiramodásokkal? Érdekes-e, hogy azt hiszem, általában akkor írok, ha szerelmes vagyok, vagy ha gyötrődöm, ami az esetemben nagyjából ugyanaz.
Felgöngyölítsem-e, hogy kik és mennyire bátorítottak írásra, publikálásra, hogy a megjelenések hogyan akadoztak és miért (itt kézenfekvő lenne elmesélni a sztorit, hogy a 19 évesen első közlésre küldött verseimet rögtön elfogadták, aztán 4 év múlva hozták le egy folyóiratban). Vagy mondjuk szóljon-e ez az esszé arról, hogy miért tartott vissza a publikálástól és az írás komolyan vételétől az, hogy magyar szakos voltam, hogy versíráskor (mint talán mindenki) az érzelmeimmel dolgoztam (azokat nehezen veszem komolyan) és az, hogy egy sokat író, mindent kijavító ember mellett (nemigen) alkottam. Aztán hogyan fordított a sors és/vagy az önismeret olyanok felé, akik bátorítottak, komolyan vettek és támogattak, főleg abban, hogy komolyan vegyem magam.
Vagy írjak-e inkább egy életrajzi szálról, arról, hogy az anyám, akivel tudatos döntés és megdolgozott elhatározás után évek óta nem tartom a kapcsolatot (társadalmi tabu, tudom, tudom; a témában ajánlom Bethany Webster Anyaseb című könyvét), miként olvasta magára az egész kötetet? (Pedig szó szerint meg sem jelenik benne az anya, aki pedig nyilván nem azonos vele, csak élmények irodalmi reprezentációja. S ezt nem azért nem tudja, mert nem irodalmár, vagy mert nem olvas szépirodalmat, hanem azért, mert az ő fejében mindig és minden róla szólt, neki vagy róla mondott valamit. Hiába nekem fájt vagy velem történt. Hogy ez az anya – persze nem az életrajzi, hiszen megint írok – ordítva-sírva hívta fel a saját anyját, hogy amit leírtam, az neki micsoda szégyen és az nem úgy, és ilyet nem lehet, meg hogy felhívja a kiadót és a könyvet vissza…, és majd keres egy ügyvédet is. De ez az anya most sem engem hívott. Hála istennek.)
Minél inkább forgatom magamban ezeket a gondolatokat a referenciális körülményekről a szaggatott anyai énidőmben, annál inkább arra hajlok, hogy mivel engem mindig is elsősorban a szöveg érdekelt, lehetőleg az életrajz kontextusa nélkül, hadd olvassam a kötetemet így, jólesően, hermeneuta szemmel. Hadd legyen most alkalmam újra irodalmárkodásra önismeret (és önismertetés) helyett, amiből bőven kijutott mostanában. A májusi budapesti kötetbemutatóra készülve újraolvastam a Sötét évszakot, s akkor feltűnt valamiféle idegenség vagy az idegenkezűség érzése.
Többször csodálkoztam rá sorokra, de főleg a szövegek egymásutániságában, egymásmellettiségében tárultak föl újdonságok.
Megnyílt tehát egy tér köztem és a szövegek közt. Végre úgy látszott, „elmozdulhatok nézésem mögül” (T. D.). Arra jutottam, hogy ezeket az olvasói élményeimet szeretném rögzíteni! (Ahogy ezt leírom, máris indulnak a mellékgondolatok, az elbizonytalanító hangok: persze maximum csak annyira idegen szemmel, amennyire az ember a kedvenc regényét olvassa minden évben újra; vagy olyasformán, mint amikor egy új ötlete támad a disszertációjában elemzett szöveg kapcsán, s mikor be akarja illeszteni a már megírt elemzésbe, felfedezi, hogy az bizony már benne van.) Aztán, mikor elemezni próbálok, rádöbbenek, hogy mennyire nem merek leírni egyetlen állítást sem. Ha tényleg meg is lenne a távolság köztem és a verseim között, akkor sem írhatnék le egyetlen mondatot sem anélkül, hogy ne érezném nagyzolónak, vagy ne módosítanám már fejben csupán azért, mert én mondom a saját szövegemről, s odaképzelem az olvasókat, akik máris felvonják a szemöldöküket. Szóval kizökkenek ebből a viszonyból, amint írni próbálok. Úgy látszik, csak a fejem biztonságában marad meg az elemzői játék.
Mihez kezdjek tehát ezzel a tízezer karakternyi szabadsággal?
Úgy is készültem erre az esszére, hogy elolvastam jópárat a rovatból, hogy lássam, mások miről írtak. Érezhető, hogy mindenkinek van fontos mondanivalója, megosztandója, ami személyes, mégis közös. De mi az én témám, ha nem a szövegelemzés? Mi foglalkoztat mostanában, amiről tényleg tudok valamit, és élem is? Tapasztalom. Alig járok társaságba, alig van időm ezt-azt elolvasni, mert anya lettem.
Ez az! Hiába kerülgetem magamban is. Ami most a teret és az időt szabja, ami a fejemet megtölti, az a (nagyon soktényezős) helyzet, hogy anya vagyok. Az előbb tévesen tettem hangsúlyossá a szövegelemző identitásom, hiszen
jelenleg a szövegekhez, így az irodalomhoz való viszonyom is az anyaságomon át vezet.
(Itt megint jön az elbizonytalanodás, erről írjak-e, hiszen ez hot topic manapság. Kállay Eszter, Kali Ágnes, s biztosan még mások is tudatosan és/vagy teljes természetességgel leírják, amit ezzel kapcsolatosan megélnek. Na, de bumm. Ez vagyok. Még a terhességem utolsó harmadában kezdtem visszamondani baráti találkozókat mondván, most úgyis csak egy dologról tudok beszélni, arról viszont nagyon sokat. A szülésről, terhességről. És tényleg így volt. Az utolsó három hónapot szinte csak ebben éltem. Rengeteget olvastam Ina May Gaskint, Ingeborg Stadelmannt, Noll Andreát. Minden nap megnéztem legalább egy Hoztam e világra-videót. Hogy mit tanultam mindezekből és a szülésemből, azt nem most fogom leírni, mert ahogy talán sejteni, ezzel kapcsolatban van mondani- és megdolgoznivalóm. Azaz előbb-utóbb versek lesznek belőle. Muszáj például megragadhatóvá és megoszthatóvá tennem azt, hogy hogyan működik emlékhelyként a test, de kevéssé vannak szavaim hozzá.
Verseim lesznek. Jelenleg terveim és jegyzeteim vannak.
Sokszor már annak is örülök, ha egy ötletet fel tudok jegyezni. És most nem panaszkodom, hanem megdöbbenéssel veszem tudomásul, hogy az anyaság micsoda önelvesztést és önmegtalálást jelent egyszerre. Félelmetes kiszolgáltatottságot és mindenhatóságot. (Éppen kezdek jól állni ezzel az esszével, végre a vágányomra találtam, és tudok fókuszáltan írni, de az énidőmből csupán 24 perc maradt, ezen a ponton bekúszik a szorongás az írásba. Innentől már csak mondatfoszlányokat jegyzetelek, és egy szerdáról hétfőre folytatom majd.)
A kiszolgáltatottságról: be kellett látnom, hogy bár a háztartást szinte teljes egészében a férjem viszi, mióta a fiunk megszületett, hogy mikor tudok hajat mosni, pláne, hogy mikor tudok eljutni fodrászhoz, ne adj isten orvoshoz, az a körülöttem lévők időbeosztásán és kapacitásán múlik. Azaz leszerveznem egy-egy időpontot extra körülményes. Nehezebb, mint amikor a szüleimtől el kellett kéretőznöm, ha menni akartam valahova. Ennyit például a kötetbemutatókról, irodalmi beszélgetésekről, koncertekről és a moziba járásról. Olvasásról, alkotásról… Ugyanakkor tényleg ki vagyok szolgálva. Eleinte etetve, itatva is voltam. Nem kis kontrollvesztés, miközben a csecsemőt meg teljesen én szolgálom.
Az önelvesztés mindezekkel szorosan összefügg: nemcsak az érdeklődésem változott meg gyökeresen; a terhességem végén egyáltalán nem tudtam szépirodalmat olvasni vagy írni. Azóta meg nehézkesen jut idő az olvasásra. Az volt a fejemben, hogy az első pár hónap eszik-alszik időszakában majd elolvasom azokat a könyveket, amelyeket korábban félretettem erre a célra, de őszintén szólva fogalmam sincs, mivel teltek el azok a napok. Hosszú órákat ültem szoptatva, s közben vagy a kólikáról vagy a mozgásfejlődésről, esetleg a hordozásról olvastam. Két hónapig jól aludt a fiam, akkor éjjel kettőkor felkeltem 40 perceket fejni az anyatejleadóba.
Ki is készítettem a fürdőbe hol a laptopomat, hol csak egy jegyzetfüzetet, de a két hónap alatt egyetlen egyszer jegyeztem fel valamit.
Fél éve pedig az számít jó éjszakának, ha csak 3 óránként kelünk; ez esetemben nem kedvez a gondolatrohamoknak.
De mennyit tanulok magamról, miközben elveszítem és visszaszerzem! Hogy hogyan élem meg a kapcsolódást, a feloldódást, a szimbiózist, az elkülönülést, a kívül rekedést. Csupa-csupa fontos élmény és irodalmi anyag. Halmozom, próbálom betakarítani, csak legyen időm bedunsztolni, mielőtt tönkremennek a hétköznapjaim terményei. (Legalább némi költői kép legyen, ha már…)
A szorgos író ember mindenhol anyagot gyűjt. (Ezzel biztatom magam.) Nem csak a belső folyamataimat vizsgálom és élem meg figyelemmel, az adódó témákat igyekszem nem elszalasztani, még a zenebölcsiben is nyitott szemmel és füllel vagyok jelen. A falon lógó vászonszatyron csíptem el egy Nényei-idézetet: „A szerelem és az irodalom élet-halál kérdése.” Milyen szép keret lenne, hiszen pont a szerelem és az irodalom kapcsolatától indultam az esszém elején! El is gondolkozom, hogyan illesszem be ide ezt az idézetet, de a másik összefüggés, az élet és az irodalom, illetve a halál és az irodalom mintha kizárná egymást a fejemben. Se igazán élve, se halva nem lehet irodalmat írni vagy olvasni. (A szerelem meg mindkettő ellenében állandó.) Mégis az irodalom (és egyáltalán a művészet) az egyetlen eszköz, amivel élet és halál kérdései megközelíthetők, befogadhatók és megoszthatók. Mégis,
mind a megközelítés, mind a befogadás, mind a megosztás valahogy a partvonalról történik.
Akkor, amikor kivonjuk magunkat a létezés alól, amikor távolabb lépünk. Amikor nem éljük a pillanatot, hanem a belefeledkezés lehetőségét szemléljük. Amikor nem vagyunk benne a gyászban, hanem feldolgozzuk. Amikor nem szülünk és nem születünk. A boldogság szüneteiben. Az életünk szüneteiben. (Hopsz, az enyémből megint csak 4 perc maradt.) Milyen ellentmondásos helyzet ez.
El kell fogadnom, hogy az irodalom egy időre a szakaszos és kiszámíthatatlanul érkező énidőm réseibe és a hátralépések ritka pillanataiba szorult vissza. Ez már a világos évszak.
A fotók forrása a szerző archívuma.
