Mennyi szenvedést bír ki az ember, és meddig nyugtat minket, ha reménykedhetünk abban, hogy lesz jobb is? Hu Bo első és egyetlen nagyjátékfilmje le sem tagadhatná a gyökereit, ám így is érvényesen szól metafizikai magányról, kilátástalanságról és arról, hogy mindig meg lehet találni azt a csírányi reményt.
Bármilyen művészeti ággal foglalkozó kritika örök kérdése, hogy miként emelhetjük be az alkotó személyét és életét az értelmezésbe úgy, hogy ez ne vezessen nagyon veszélyes tévutakhoz. Persze az elmúlt évek közéleti vitái még égetőbbé tették ezt a dilemmát, de általánosságban is elmondható, hogy az elemzés során nehéz úgy számításba venni egy alkotó életét, pályáját, hogy abból ne egy csupán ok-okozati összefüggések keresésére szűkülő értelmezés jöjjön létre.
Jelen filmhez közelítve, mit kezdünk azzal a ténnyel, hogy a rendező, Hu Bo nem sokkal a mű befejezése után öngyilkos lett?
Az egészen biztos, hogy az An Elephant Sitting Stillből nagyon erős kilátástalanság árad, ugyanakkor a film világában még volt némi remény. Voltak kapcsolódások, néhány örömteli momentum, és még az a bizonyos elefánt is elhagyta egy pillanatra kényelmi zónáját.
Történetről ebben az esetben nem igazán lehet beszélni, négy fontosabb karakter egyetlen napját követjük végig.
Ők hol találkoznak, hol szinte sorszerűen kerülik el egymást, miközben szerelmi csalódások, gyilkosságok és rablások szegélyezik útjaikat.
Wei Bu (Peng Jü-csang) a film legtragikusabb karaktereként azt reprezentálja, hogy már a fiatalok számára sincs remény, Huang Ling (Vang Jü-ven) furcsa kapcsolatot tart fenn az egyik tanárával, Wang Jin (Congxi Li) már élete végét várja, hiszen családja nem foglalkozik vele, Yu Cheng (Zhang Yu) pedig titkos viszonyokba bonyolódik, és egyébként sem áll tőle távol a bűn. Négyőjüket az köti össze, hogy hallottak egy elefántról, aki Manzhouliban él, és immunis mindarra a szörnyűségre, ami körülveszi. Egyetlen reményük, hogy megkeresik őt, és rájönnek a titkára.
Hu Bo filmjének legszembetűnőbb vonása, hogy milyen okosan használja a teret, eléri, hogy a főbb karakterek találkozásai sorsszerűnek, mégis teljesen véletlennek tűnjenek. A helyszínként szolgáló város így egy önálló, kiismerhetetlen szereplő lesz, aki hol eltávolítja, hol közelíti egymáshoz a karaktereket. Ennek eléréséhez kulcsfontosságúak a filmre nagyon jellemző (és elvitathatatlanul Tarr Bélát idéző) kameramozgások, amelyek labirintusszerűen járják be a teret. Az egyes szobabelsők és utcák így minden alkalommal ismerősek, de új részleteket is felfedezhetünk a visszatéréskor.
Érdemes arra is figyelni, hogy melyik jelenetben hová helyezi a vizuális hangsúlyokat a rendező.
Sokszor nem is látjuk az igazán tragikus eseményeket, vagy akár azt sem, aki épp beszél. A hatásból kell következtetünk, és át kell éreznünk, hogy sokszor épp a bűn megfoghatatlansága az igazi tragédia. Ebben a világban már a gyilkosság sem mutat túl a mindennapi rutinon, így oda sem kell néznünk, elég, ha a végeredménnyel szembesülünk.
A hosszú snittek emellett a film realizmusigényével is kapcsolatban állnak. Bo helyenként el-eljátszik a szakralitással, de végül szinte mindig visszatér a rögvalóságba, hiszen filmje közel sem csak egyéni sorstragédiákról mesél.
A bűnök szép lassan egymásba fonódnak, és olyan béklyót képeznek, amelyet csak teljes kivonulással hagyhatunk magunk mögött.
A hosszú perceken keresztül köröző – máskor pedig épp egy helyben maradó – kamera a helyzet feloldhatatlanságát mutatja be. „Az iskolát hamarosan bezárják, te pedig átkerülsz egy még rosszabb helyre” – mondja egy ponton az iskola igazgatója Wei Bunak, akit mintha igazán meg sem érintene ez a mondat, pedig az egész film esszenciája válik tetten érhetővé abban, ahogy a bürokrácia ezt képes ennyire plasztikusan közölni.
A bűn portréja önmagában is pedzegeti a társadalmi vetületeket, de a rendező a szenvedést sem hagyja kontextus nélkül. A mozi egyik legerősebb jelenetében Yu Cheng önti ki a szívét a barátnőjének, aki értetlenül fogadja a kifakadást. „Minden csupa mocsok, és csak jön fel, nem lehet eltakarítani” – mondja a férfi, mire a nő nekiszegezi a kérdést, hogy de nem ugyanezt érzi mindenki?
Akkor talán az lenne a megoldás, ha mi is elefántokká változnánk, azaz immunisak lennénk a világra?
Bo nagyon okosan építi a központi metaforát, már az első jelenetek egyikében hallunk a titokzatos állatról, majd újra és újra előkerül, leginkább olyan beszélgetésekben, amelyekben a szereplők épp elmagyarázzák valakinek a szenvedélyüket.
Evidens, hogy ez a négy ember miért vonzódik a mítoszhoz, úgy érzik, hogy ebben a világban már ők is csak így élhetnek túl.
De közben ennek a vágynak a tragikus elérhetetlenségét is látjuk – mi, emberek nem tudunk így működni. Vagy lehet, hogy maga az elefánt sem, hiszen a sok értelmezési lehetőséget felkínáló utolsó jelenetben mégiscsak halljuk a hangját. Eltöltünk majdnem négy órát Bo univerzumában, és mire teljesen elveszítenénk a reményt, a sötét erdőt megvilágítja a távolsági busz fénye, néhány utas elkezd önfeledten labdázni, majd megszólal a mitikus lény.
Az An Elephant Sitting Still minden kétséget kizáróan embert próbáló alkotás, de azokban a pillanatokban, amikor meg tudja ragadni a néző figyelmét, szinte példátlan esztétikummal ábrázolja a jól ismert érzéseket.
A filmet Magyarországon két alkalommal lehet megnézni a Cinema Niche forgalmazásában, szeptember 9-én a budapesti Corvin moziban és szeptember 22-én Pécsett, az Apolló Moziban.
An Elephant Sitting Still, 2018. Írta és rendezte: Hu Bo. Szereplők: Peng Yuchang, Wang Yuwen, Li Congxi, Zhang Yu. Forgalmazza: Cinema Niche.
Az An Elephant Sitting Still a Magyar Filmadatbázison.
