Ezúttal Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét hoztam neked, amely 1937-ben jelent meg. Mindig is meghatározó olvasmányom volt, de hogy mennyire, arra csak most eszméltem rá. Képzeld, a mostani újraolvasás közben végig az volt az érzésem, hogy ezek a gondolatok és szófordulatok annyira, de annyira ismerősek, mintha csak előző nap hallottam volna őket valakitől. (Lehet, hogy emiatt éreztem a legtöbbet már-már közhelynek?) Aztán rájöttem, hogy nem máshonnan, nem mástól, hanem a szövegből ismerem ezeket a mondatokat. Úgy tűnik, hogy sokkal mélyebben belém ivódtak, mint ahogyan emlékeztem.
Ennek ellenére – vagy éppen ezért – mámorosan száguldottam végig a könyvön. Majd miután befejeztem, és elkezdtem magamban megfogalmazni neked, hogy miért is szerettem ennyire, mitől volt bennem olvasás közben ez az állandó otthonosságérzés, azt vettem észre, hogy az erényei helyett csak a hibáit sorolom.
Ilyen igazságtalan tud lenni egy olvasó: ami élvezetet okoz neki, azt gátlástalanul magáévá teszi, majd egyből finnyáskodni kezd a maradék felett.
Vajon lehet-e egyszerre temetni és dicsérni is egy szöveget?
Nézzük meg, nekem sikerül-e! Rögzítem a benyomásaimat, és te majd eldöntöd, melyik irányba billen inkább a mérleg nyelve.
Ezzel a rövid bekezdéssel indul a regény: „A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.” Majd az egyes szám harmadik személyű elbeszélésből megtudhatjuk, hogy a friss házasok, Erzsi és Mihály, éppen a nászútjukat töltik Olaszországban. A regények általában ezzel szoktak végződni, a szerelmesek viszontagságos úton, de egymáséi lesznek, aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak. (Vagy ez a mesékre igaz inkább?) Az Utas…-ban szép lassan kiderül, hogy a szerelmesek nem is szerelmesek, egymásba biztosan nem, bár most, hogy leírtam a biztosant, egyből el is bizonytalanodtam… Azt azonban határozottan merem állítani, hogy a nászutasok jellemzően nem szoktak szakítani a mézesheteik alatt. Itt mégis ez történik,
Mihály elszökik Erzsi, és legfőképpen a saját jelene elől.
Hiába szólt az egész felnőtt élete arról, hogy lezárja a kamaszkorát, végül mégiscsak a múltba, a nosztalgiába menekül. Ezért, persze, halálosan megveti saját magát, mígnem ideg-összeroppanása lesz. De pardon, megint előreszaladtam, most még csak a nászútjuk elején járunk!
A könyv egy-egy szereplő nézőpontjából mutatja be időrendben az eseményeket, így a szöveg előrehaladtával egyre jobban megismerhetjük őket. Ennek ellenére sokszor támadhat az az érzésünk, hogy valójában nem is róluk, hanem az elbeszélőről tudunk meg egyre több mindent, aki be akarja nekünk bizonyítani, hogy mennyi mindent tud az olasz kultúráról el akarja mesélni nekünk ezt a történetet.
Mihályról kiderül, hogy vallástörténésznek készült, végül mégsem az lett, hanem a családi vállalkozásban kezdett el dolgozni. A házasságától és Erzsitől azt reméli, hogy végleg a normális emberek táborába léphet, ezáltal lezárhatja a múltját, és a háta mögött tudhatja az Ulpius-házat. (Erről majd később!)
Erzsi számára Mihály éppen az ellentéte mindannak, amit normálisnak, vagyis unalmasnak tartanak az emberek.
A nő úgy érzi, Mihállyal felszabadíthatja lázadó énjét, a férjétől is elválik miatta, hátrahagyva egy anyagilag és érzelmileg biztosabb házasságot.
Elindulnak Itáliába, már túl járnak Velencén, amikor véletlenül felbukkan Szepetneki János, és közli Mihállyal, hogy megtalálta Ervint, akiből szerzetes lett. Erzsi semmit sem ért az egészből, csak azt érzékeli, hogy Mihály nagyon hűvösen beszél Szepetnekivel. Azon az estén Mihály elmeséli, vagyis megkísérli elmesélni a kamaszkorát Erzsinek.
Ez elméletileg egy párbeszéd kettejük között, gyakorlatilag Mihály hosszú monológja,
amelyet a felesége csupán egy-egy kérdéssel tud megszakítani. A szöveg itt egyes szám első személybe vált, és láthatóan lubickolni kezd ebben az elbeszélői pozícióban, jól áll neki, sokkal gördülékenyebbé és hitelesebbé válik. (Ne feledd, hogy 1937-et írunk!)
Ezeken az oldalakon ismerjük meg Ulpius Tamást, és tudjuk meg azt, hogy miként mentette meg Mihályt, aki előtt éppen megnyílt az örvény, vagyis egy szédüléses pánikroham lett úrrá rajta. Elhívta magukhoz, bemutatta neki a húgát, Ulpius Évát és a titokzatos Ulpius-házat, amely szöges ellentéte volt mindannak, amit Mihály addig ismert. Attól fogva elválaszthatatlanok lettek egymástól, bár a hierarchia megbillent kissé, amikor a trió kibővült Szepetneki Jánossal és Ervinnel. (Szeretem, hogy ebben a regényben egyes szereplőknek csak keresztnevük van!)
Mihály a vallomása közben szembesül azzal, hogy bizonyos dolgokat képtelen elmondani a feleségének.
Nem azért, mert bármit is el akarna titkolni előle, hanem azért, mert ő maga sem tud mindent. Például hogyan és miért halt meg Ulpius Tamás? Hiába hát Mihály gyónása Erzsinek, senki nem nyer feloldozást.
Talán ebben a részben lehet az Utas… mind a mai napig tartó töretlen sikerének a titka. Ki ne szeretne kamaszként egy különleges baráti társasághoz tartozni? Másnak lenni, mint az átlagos és unalmas iskolatársai? Különbnek érezni magát mindenkinél? Olyan dolgokat kipróbálni, amilyeneket senki más nem mer megtenni?
A történet azzal folytatódik, hogy Mihály valósággal elszökik Erzsi elől, amikor az egyik állomáson lemarad a vonatról.
Élvezi, hogy egyedül utazhat Olaszországban, ahová kamaszként vágyott,
ahová együtt készültek az Ulpius testvérekkel, amelyről együtt olyan sokat olvastak és tanultak. Aztán az egyik kisvárosban Mihály rosszul lesz, az idegei felmondják a szolgálatot. Sokáig lábadozik, egy angol orvos próbálja meggyógyítani. Hősünk ekkor ismerkedik meg Millicenttel, egy amerikai művészettörténész-hallgatóval, aki éppen a tanulmányútját tölti Európában. Mihály később csatlakozik hozzá, együtt látogatnak meg különböző nevezetességeket. Ám kiderül, hogy az orvos ismer egy szerzetest (micsoda véletlen!), akiről Mihály sejteni véli, hogy Ervin lehet az, ezért felkerekedik, hogy megkeresse egykori barátját egy kis falucskában.
A találkozásuk és az éjszakai beszélgetésük is fontos jelenete a könyvnek, amelyben Mihály szembesül Ervin új életével és átváltozásával. Mihály próbál ugyan a régi Ervinhez szólni, de be kell látnia, hogy már csak az új Ervin létezik, aki miután szerzetes lett, lemondott a múltjáról és korábbi szokásairól.
Mihály ismét meggyónja az életét, és ha végleges feloldozást nem is, egy kis vigaszt és megnyugvást mindenféleképpen nyer.
Ezután Ervin tanácsára Rómába utazik.
„– De mit csináljak Rómában?
– Mindegy, mit csinálsz. Látogasd meg talán a kereszténység négy nagy bazilikáját. Menj ki a katakombákba. Amit akarsz. Rómában nem lehet unatkozni. És főképp ne csinálj semmit. Bízd magad a véletlenre. Add át magad teljesen, ne legyen programod… Megteszed?
– Igen, Ervin, ha te mondod.
– Akkor indulj mindjárt. Ma nem olyan üldözött az arcod, mint tegnap volt. Használd fel indulásnak ezt a szerencsés napot. Menj. Isten veled.
Feleletet nem várva megölelte Mihályt, és paposan arcához tartotta jobb és bal arcát, és elsietett. Mihály egy darabig állt, csodálkozott, azután összeszedte zarándokbatyuját, és megindult lefelé a hegyről.”
(Amíg kikerestem ezt a részletet a könyvből, ismét rádöbbentem, milyen sután öregedett a nyelve! Ez zavart leginkább olvasás közben, a túlírt, dagályos és modoros mondatok. Egyre határozottabb bennem a vélekedés, hogy sokkal jobb gondolkozni erről a regényről, mint olvasni.)
Viszont nagyon szeretem a szövegben, hogy érzékletesen világít rá, milyen sokféleképpen lehet utazni.
Millicent a professzora utasításait követve, mint egy bevásárlólistán pipálja ki a feltétlenül megnézendő turisztikai látnivalókat. Mihály fel is veti neki: „Nem mindegy, hogy az ember tíz képpel többet lát vagy kevesebbet?” Millicent persze nem érti, hogy lehet valaki ennyire érzéketlen a kultúra iránt. Ehhez az attitűdhöz képest Mihály hozzáállása az utazóé, amely teret enged a nézdegélésnek és a felfedezésnek.
A következő fejezetben Erzsi mellé szegődünk, és megtudhatjuk, hogyan élte át Mihály elkeveredését. Miután az egész országban kerestette, végül egy kis fasiszta talált rá (érdekes, amikor a korszellemre rezonál az elbeszélő!), Mihály pedig néhány sorban leírta, hogy ne keressék. Ezek után érthető, hogy Erzsi nem szeretne visszautazni Budapestre, inkább Párizsba megy, hogy újra kitalálja magát.
Emlékszem, régebben mennyire bosszantott, hogy a regény vele foglalkozik, és nem mondjuk Ulpius Évával,
akit sokkal, de sokkal érdekesebb karakternek tartottam. Az újraolvasás során viszont rádöbbennem, hogy Erzsi mennyire fontos szereplője ennek a történetnek, és hogy Mihályhoz hasonlóan benne is milyen hatalmas drámai változások mennek végbe. Neki is szembesülnie kell korábbi tetteivel és viselkedésével, és talán még azt is elmondhatjuk, hogy Mihállyal ellentétben ő mégiscsak képes lesz megérteni, hol siklott ki az élete.
Vissza Mihályhoz Rómába, aki újságolvasás közben egy vallástörténész ismerősének a nevére bukkan. Így kerül a képbe Waldheim professzor, aki éjjel dolgozik és fut, nappal alszik, és Mihály számára megdöbbentő módon a tudományát leginkább arra használja, hogy minél több nővel lehessen együtt. Igazi Casanova, nem a minőségre, hanem a mennyiségre megy rá! Mindenesetre általa Mihály újra belekóstolhat egy kicsit a vallástörténészek életébe is.
Aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a szöveg bújócskázásba kezdett velünk.
Először, ugye, elhitette az olvasóval, hogy Mihálynak azért lett Róma az úti célja, hogy ismét a tudományokkal foglalkozhasson, és ezáltal billenjen helyre az élete. Ezért egyre kevésbé értjük, hogy az elbeszélő miért kezd bele újra Erzsi, később pedig Pataki Zoltán történetébe, sőt, még Mihály testvérétől is érkezik egy levél. De lassan minden értelmet nyer, amint kibontakozik egy cselszövés Mihály ellen. (Persze hogy Szepetneki keze van a dologban!) A regény még tesz egy kísérletet, valljuk be, egy nagyon szerethető kísérletet arra, hogy Erzsit és Mihályt újra összehozza. Egy pillanatra elhisszük, hogy véget ért a bújócska: azért kellett Mihálynak Rómába utaznia, hogy Erzsi utána mehessen, és a furcsán megszakadt nászútjuk, ezáltal a házasságuk folytatódhasson. Ám folytatás és happy end helyett csak egy cinkosan eltöltött római este leírását kapjuk, és tanakodhatunk tovább, hogy mégis mi lesz ennek a könyvnek a vége.
Végül mégis kiderül, hogy Mihály Rómába menetelének legfőbb célja Ulpius Éva, pontosabban Tamás történetének felderítése. Mihály egy közvetítőn keresztül találkozik Évával, akitől megtudja, hogyan halt meg valójában Ulpius Tamás. Hősünk ekkor megkéri Évát, hogy neki is ugyanúgy segítsen, ahogy a testvérének tette. Éva megígéri neki, hogy számíthat rá, meg is beszélnek egy találkozót, ami azonban meghiúsul. (Nem fogod kitalálni, de újabb fondorlatos véletlenek sorozata miatt, jó, ne legyünk igazságtalanok, ezek jobban elő lettek készítve, mint a korábbiak!)
Mihály a szállására visszatérve már csak egy üzenetet talál Évától:
„Mihály, mikor ezt olvasod, már útban vagyok Bombay felé. Nem jövök el hozzád. Te nem fogsz meghalni. Te nem vagy Tamás. Tamás halála csak Tamást illeti meg, mindenki keresse a saját halálát. Isten veled, Éva.”
A regény azzal zárul, hogy Mihályt felkutatja az apja, és hazaviszi. A szöveg utolsó mondatai sokáig velünk maradnak: „Apja elaludt, és Mihály kibámult az ablakon, a hold fényében próbálta kivenni a toszkán hegyek körvonalait. Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”
Ha nagyon erősen hunyorítunk, akár olvashatjuk ezt egy pozitív lezárásként,
mert egy pillanatig még azt is el tudjuk hinni, hogy ez a valami akár jó is lehet. Mégsem tudunk nem gondolni Szerb Antal halálára, arra, hogy a világ csupán néhány év alatt teljesen kifordult a sarkaiból, és hogy eltűnt az a gondtalan kor, amelyben Mihályok és Erzsik sóhajtozhattak és kereshették a helyüket az életben.
Kevés regény tudott és tud ennyire intenzív módon magába szippantani. Nemcsak kamaszként és fiatal felnőttként, hanem évekkel később, most is úgy érzem, hogy az éppen aktuális életemről és egzisztenciális dilemmáimról szól. Folyton rávesz, hogy átértékeljem a saját életemet. Kívánhatnánk-e többet olvasóként egy könyvtől? Aligha…
A borítófotót a szerző készítette.
