A szépség és az öregedés, a segítségnyújtás és a közösségi médiában megőrizhető integritás lehetőségei – többek között ezekről beszélgettünk Babarczy Eszterrel legújabb kötete, a néhány szabály a boldogsághoz kapcsán. A modern kori problémák és jelenségek mellett a kötet megrázó történeteinek valóságvonatkozásai is szóba kerültek.
KULTer.hu: Az előző kötetéről (A mérgezett nő) kialakult diskurzusban gyakran felmerült a tabudöntögetés szempontja, ugyanakkor (az én olvasatomban) a közelmúlt gyakori, „standard” tabukérdéseit is felvonultatták a kötet megrendítő szövegei. A néhány szabály a boldogsághoz sokkal mélyebben érintett, talán épp a kevésbé szokványos témák megjelenése és kifejtettsége miatt. Két részből áll ugyanis a kötet, az első főként az öregedést, a magányt, a vonzó női külső elvesztésének megélését járja körül, a második pedig alcíme szerint egy „rasszista történet”: egy cigány lány kitörésének eleve adott lehetetlenségét meséli el. Mennyiben volt ezúttal szempont vagy cél az elmondhatatlan elmondása, a tabutémák artikulálása?
Alapvető cél volt. Íróként is megőriztem valamit a tudományos attitűdből, hogy valami felderítetlent felderítsek, és fehér foltokat töltsek be a térképen. Ezenfelül pedig úgy gondolom, hogy az irodalom egyik csodálatos képessége az, hogy átélhetővé teszi még a kimondhatatlant is, ha jól végzi a dolgát.
A nagy fájdalmak és kétségbeesések gyakran már attól enyhülnek, ha ki tudjuk mondani őket,
és én azoknak a fájdalmaknak és kétségbeeséseknek a kimondására törekszem, amelyeknek még nincs hangja vagy nem elég erős a hangja. Igaz, hogy az előző kötet megjelenése éppen egybeesett a Me Too-mozgalom csúcsával, de azokat a szövegeket több esetben húsz vagy tizenöt évvel korábban írtam, amikor ezekről a dolgokról még nem annyira beszéltünk. Ezen túl az az irodalom, amit én írok, nagyon személyes indíttatású, úgy érzem, hogy a fehér foltok felfedezését a saját testem segítségével tudom végrehajtani, abban az értelemben, hogy nem a távoliról, hanem a közeliről írok, arról, amit tudok vagy ismerek.

KULTer.hu: A jövőben elképzelhetőnek tart olyan kötetet, ami nem elsősorban személyes indíttatású?
Igen, van egy könyvtervem (de még nem az, amin most dolgozom, az még személyes), ami egy klasszikusabb regény lenne, és filozófiai problémákkal foglalkozna.
KULTer.hu: Kimondottan ambivalensnek tűnik a szépség megítélése a mai világban, a kötet első része is mintha ezt a jelenséget „tapogatná le” több oldalról. Adottak egyrészt a retusált, filteres képek és videók, a plasztika, az arcápolási rutinok és a smink hype. Ezzel egyidőben viszont megjelenik az elfogadás, az identitás felvállalása, a social media szerkesztett tartalmainak kritikája, „az ötven az új harminc” szlogenje és így tovább. Mindezek közepette az első történet főhősének gondolkodása is labilisnak, kissé csapongónak tűnik. Vajon a szépség ilyen értelmű változása mellett nehezebb vagy könnyebb lehet ma egy nőnek az öregedés? Tudjuk-e valamennyire „nélkülözni” a szépséget, vagy „megérni” arra nőként, hogy megbékéljünk a fiatalság (és az azzal járó szépség) elvesztésével?
Szerintem óriási nyomást helyez a kulturális közeg a nőkre, hogy ne öregedjenek meg, vagy legalább szépen öregedjenek. Minden testpozitivizmus és anti-ageizmus ellenére a kultúránk nagyon erősen ifjúság- és szexfókuszú, azok a képek, amelyek eladnak valamit, fiatal testekkel tündökölnek, és a megjelenés alapvető témája az influenszereknek. Ebben a közegben szerintem jelentős humorérzék és erős önelfogadás kell ahhoz, hogy valakit ne zavarjon a saját teste hanyatlása, és az, amikor kiesik a „nő” kategóriából.
Még egy erős identitású nőtől sem várható el, hogy ne kelljen meggyászolnia ezt a folyamatot.
A történet főhőse szenved a szerepvesztéstől, attól, hogy szembe kell néznie a láthatatlanná válással. Csak lassan, a szomszéd öreg nénin keresztül fedezi fel, hogy lehetséges másként is öregedni.
KULTer.hu: És mi lehet a titka a „másként öregedésnek”?
Egy erős öntudat és éntudat, és egy olyan stabil identitás vezeti a szomszéd nőt, amely részben persze megnehezíti a vele való együttélést, ugyanakkor – a szöveg szerint – királynői tartást ad neki. Ez a mély belső bizonyosságon alapuló tartás az, ami miatt ő nem szenved a kapott identitások eltörlődésétől, hanem kivetíti a világra a saját identitását, a világot kényszeríti arra, hogy együttműködjön, nem ő idomul. Ez a nő nem beosztott értelmiségi, mint a főhős (aki fordító), hanem ha osztályhoz kéne sorolni, talán a munkásosztályi elnevezés volna rá illő, és a munkásosztály dacélményével fordul szembe a kortárs kultúra nyomásával.

KULTer.hu: Ha jól tudom, segített egy cigány családon, illetve két „fogadott” lányon hosszabb időn keresztül. Érdekelne, hogy a második történetben a valóságmag és az arra épülő fikció hogyan viszonyul egymáshoz. Valóban kudarcként élte meg az éveken át tartó odaadás, segítségnyújtás kimenetelét? Mi vezetett el a történet rendkívül pesszimista zárlatához, miszerint segíteni másokon egyrészt önzőség, másrészt teljesen hiábavaló?
A második történet alapja teljesen tényszerű, tehát minden, amit leírtam, ténylegesen megtörtént. Nyilván szelektál az író, és megformálja, amit ír, tehát átalakítja a valóságot, de
a téma érzékenységére való tekintettel nem akartam a fikciót keverni a valósággal, hanem ragaszkodtam a megtörténtekhez.
Ennyiben szociografikus szöveg. A konkrét történetről nem szeretnék nagyon sokat mondani azon túl, amit leírtam, de abból, amit leírtam, valóban kiderül, hogy naivitásként és tévedésként, sőt negatívan, fehér megmentő-komplexusként ítélem meg a saját ténykedésemet. És ennyiben megérdemeltnek a ténykedés kudarcát, miközben persze sajnálom, hogy nem sikerült jobban segítenem.
KULTer.hu: Ebben a részben sokat árnyalódnak ugyanakkor a történések azáltal, hogy a lány, Dalma szólama is megjelenik, váltakozva a főhősével, Emmáéval. Ezek alapján, ha nem is kap felmentést a lány, de látszik egy nagyfokú érzékenység, és a történteknek egy átfogóbb, többirányú megközelítése. Olvasói oldalról úgy gondolom, Dalma is áldozatnak tűnhet, és részben az őt befolyásoló közeg miatt alakulnak ennyire rosszul a dolgok. Lehet ebben igazság? Mennyiben értelmezhető „felmentésként” Dalma szólama?
Dalma egyértelműen áldozat is, a körülmények áldozata és a saját családja áldozata. De persze a család is áldozat. Ez mind nem jelenti azt, hogy ők nem hoznak döntéseket, és hogy ezeknek a döntéseknek nincsenek (gyakran negatív vagy egyenesen tragikus) következményei. A könyvben azért van két szólam, mert a történetet radikálisan másként látjuk akkor, ha Dalma felől nézzük, mint akkor, amikor Emma felől.
Dalma nem osztja mélyebben Emma középosztálybeli szempontjait, ő túlélni és „egyről kettőre jutni” akar.
Ezért számára a történet nem is kudarctörténet, ő konkrét megoldandó katasztrófákhoz kér és kap segítséget, és a történet csak azért válik negatívvá a végén, mert egy ponton Emma nem akar több segítséget adni. Dalmának lesz háza, fürdőszobája, a fürdőszobában mosógépe, tehát ő halad előre, csak éppen nem úgy, ahogyan Emma szeretné.
KULTer.hu: Fontos kulcsmondata lehet az első résznek a következő: „Mindenfélét képzelünk, fontoskodunk, de csak a szenvedés igazi.” (75.) Ez a következtetés az addigra már egy motivációs tréner előadását is megtapasztaló főhős gondolata. Ma nagy sikerük van ezeknek az előadóknak és az általuk sulykolt optimizmusnak, de milyen hatása lehet mondataiknak a depresszióval küzdők – például a főhős – életére?
Nem zárom ki, hogy az ilyen motivációs trénerek egyes embereket ki tudnak rántani a saját rutinjukból, ami jó hatással lehet arra, hogy mennyire elégedettek az életükkel, és ráveheti őket új dolgok kipróbálására. De az az optimizmus, ami ezekből a kulturális formákból árad, szerintem mérgező is, mert feltételezi, hogy ha valami nem stimmel az életedben, akkor meg tudod változtatni, csak rajtad múlik, pontosabban csak a megfelelő motiváción múlik. Sok dolog, amit tragikusan élünk meg, nem megváltoztatható, és
egy kultúrának eszközt kell kínálnia arra, hogy elgyászoljuk a veszteségeket, megéljük és feldolgozzuk a csalódásokat.
Jelenleg valaki, aki csalódott vagy bizonytalan, azt éli meg, hogy a kultúra kiveti magából, mert nem elég motivált. Ez biztos, hogy rossz hatással van arra, aki mentális problémákkal küzd vagy akár csak elbizonytalanodott magában. Erről az elgyászolási kényszerről is szól a kisregény, arról, hogy ha többet beszélhetnénk a veszteségeinkről, és nem mindig csak a sikereinkkel akarnánk villogni, akkor egy élhetőbb életet élnénk.

KULTer.hu: Többször visszatér az első kisregényben a „plakátélet” kifejezés, ami a közösségi médiában megmutatott „retusált” élet megfelelőjeként is érthető. Érdekes volt a főhős szemszögéből rálátni erre a problémára: mintha az érettebb generációt legalább annyira megingatná, elbizonytalanítaná ez a jelenség, mint a fiatalabbakat. Illetve a kritikus szemléletű embereket is, nemcsak azokat, akik fenntartások nélkül fogyasztják a tartalmakat vagy vonódnak be ebbe a világba. Milyen módon lehetne védekezni, önazonosnak maradni anélkül, hogy teljesen elzárnánk magunkat az efféle felületektől?
Szerintem a nyilvánosság nyomása ellen a legjobb gyógyszer a nyilvánosság megváltoztatása: ezért írtam a könyvet. Tehát ha beszélni kezdünk arról, amit a kultúránk tesz velünk, ahová beszorít, akkor állást foglalunk a kultúra parancsszavaival szemben és új kultúra magját ültetjük el.
Ha nevetni tudunk azon, ahogyan a reklámipar leírja számunkra a valóságot, akkor felszabadítjuk magunkat a reklámipari manipulációk alól.
Természetesen a reklámipar azért manipulál úgy, ahogy teszi – például szép testekkel –, mert erre vagyunk fogékonyak, biológiailag kódolt a szexualitásunknak az a része, amelyiket így mozgósítani lehet. Ha az ember ezzel a biológiai kódoltsággal szemben megteremtené a távolságot, ami persze valószínűtlen, hogy nagy méretekben bekövetkeznék, akkor a reklámipar sem használná a szexi testet eszközként. Ha szakítanánk a sikerorientáltsággal és a celebkultúrával, aminek szintén nincs nagy valószínűsége, akkor a sikeres celebek magánéletét kevésbé használná a média arra, hogy megragadja a figyelmünket. Tehát lehet kampányolni a body positivity mellett vagy az ageizmus ellen, ugyanakkor meg kell tanulnunk a saját reakcióinkat is némi fenntartással kezelni:
a szex és a társadalmi státusz hívó hangját egy kicsit lejjebb kell csavarnunk, hogy átlássunk azon, amit a saját kultúránk művel velünk.
Ennek a helye az elsődleges szocializáció lenne, de szerintem a legtöbb szülő túlhajszolt ahhoz, hogy sikeresen ellenszert adagoljon a gyerekeinek a média csábításaival szemben. A családi kereteken túl pedig az iskola tud még – kisebb mértékben – hatni, de azért az iskolai intelmeknél mindig fontosabb lesz egy fiatal számára a kortársai véleménye. Összességében tehát nincs túl sok eszközünk a saját legrosszabb tendenciáinkkal szemben, de legalább próbáljuk tudatosítani és humorérzékkel kezelni őket.
KULTer.hu: A két történet két különböző életfelfogás kudarcát mutatja fel: az első a magány és a szeretetre való képtelenség tarthatatlanságát, a második az önzetlenség értelmetlenségét, okafogyottságát. Mivel két egymással ellentétes életfilozófia is lerombolódik, adódik a kérdés: mi marad ezek után? Talán a két „szélsőség” között elképzelhető egy harmadik út?
Teljesen jogos ez a megfigyelés. Valóban, az első kisregényben az út kifelé a segítésben, egy új szerep megtalálásában rajzolódik ki, míg a másodikban ebben a szerepben kudarcot vall a főhős. De valóban azt akartam üzenni, hogy
miközben a segítség kiút, magának a segítőnek is segít.
Ha túlságosan csak magunkról szól a segítés, akkor könnyű beleesni egy olyan csapdába, ami miatt a megsegítetten végül nem tudunk segíteni, vagy csak pillanatnyi kríziseket tudunk áthidalni, és a történet abból a szempontból kudarccá válik, hogy a megsegített nem a mi elképzeléseink szerint fejlődik. Egyszerűen el akartam mondani egy kudarc történetét, hogy tanulni tudjunk belőle. A tanulság az, hogy az egyéni jóakarat nem mindig vezet sikerre, mert intézményes segítségre van szükség, vagy kidolgozott rendszerre, amely lépésenként végigmenedzsel egy változást. Vannak ilyen programok Magyarországon, és ezekhez képest az a kísérlet, amelyet a főhős folytat (és amelyet én folytattam) nem lesz – legalábbis középosztályi szemszögből – sikeres.
A borítófotó forrása a Jelenkor Kiadó.