A hazai és a nemzetközi kortárs zenei élet elismert zeneszerzője, aki már középiskolás korában nagy lelkesedéssel fordult a harmónia- és a formatan világához, akitől ezidáig már két szimfonikus művet is rendelt a kínai állam, s akinek a motivációt a nyilvánossággal, azaz a közönséggel való kommunikáció adja – Balogh Mátéval beszélgettünk.
KULTer.hu: Kutatóként, oktatóként – a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem adjunktusaként –, valamint zeneszerzőként egyaránt tevékenykedik. Kutatóként milyen kérdések foglalkoztatják, valamint hogyan mutatná be a zenei kutatómunkáját egy laikus számára?
Bár a mindennapi rutinomnak nem része valamiféle szisztematikus tudományos kutatómunka, a klasszikus zene különböző elméletei, és mindenekelőtt a harmónia- és a formatan középiskolás korom óta kiemelten érdekel. A pécsi konziban a nagy sikerű Klasszikus összhangzattan című tankönyv szerzője, Győrffy István volt a mesterem, aki – nagyon meggyőzően – úgy tekintett a különböző kortárs zenei művekre, mint a nyugati zenetörténeti hagyomány lehetséges okozataira. A zenei gondolkodásom e mentén alakult ki, és most is úgy tartom, hogy
a gregorián repertoár, Monteverdi, Haydn, Schubert, Sztravinszkij és Ligeti ugyanannak a nagy tendenciának különböző állomásai:
egymásból következnek. Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy ha valaki nem hallott Mozartot, akkor nem fogja érteni Bartókot, hanem azt, hogy ha Bartók nem foglalkozott volna Mozarttal, egészen más zenét írt volna, horribile dictu nem írt volna zenét. Mindezt tovább gondolva akár fordítva is mondhatjuk: mennyivel máshogy hallgat az ember Mozartot, ha már hallott Bartókot! A klasszikus zene különböző megnyilvánulásainak tanulmányozása tehát nem feltétlenül választható el a zeneszerzői munkától: annak mintegy előfeltétele. Szerencsés módon a mindennapi tanítás miatt a régi zenedarabok analizálása állandóan jelen van az életemben. Bár ez számomra is meglepő, idén már kilencedik éve tanítok a Zeneakadémián elméleti tárgyakat: zeneelméletet, formatant, analízist, partitúraolvasást. Azt hiszem, eddigi oktatói munkámban leginkább a tanított anyag előadói és zeneszerzői hasznára koncentráltam. Rendkívül fontosnak tartom az elméleti órák gyakorlati hasznát hangsúlyozni. Közös énekléssel – adott esetben kamarazenéléssel – illusztrálni, vagy megvizsgálni a tanult akkordokat, formatani összefüggéseket.
Meggyőződésem, hogy a zeneelmélet nem lehet önmagért való: az interpretációt és a kreativitást kell segítenie.
Ha az előadók és zeneszerzők megismerik a klasszikus zene harmóniai-funkciós rendjét és a különböző korok komponistáinak zeneszerzői céljait, kifejezőbb és értőbb muzsikusokká válnak. A hallás utáni tapasztalataikat szellemi és hangi-manuális előnyökké alakíthatják át.
Az elmúlt évek tanulságait leszűrve, tavaly készítettem egy bécsi klasszikus formatani példatárat, ami Gárdonyi Zoltán Elemző formatan című formatankönyvének kistestvére. Jelenleg pedig egy Bach-fugahatározón dolgozom, a Búvár Zsebkönyvek sorozat mintáját követve. J. S. Bach valamennyi fugáját szeretném kategorizálni, persze ez a munka bele fog telni jó néhány évbe. Talán fontos megemlíteni, hogy
a zeneszerzői és az elmélészi tevékenység valahogy mindig összetartozott.
Az első összhangzattankönyv szerzője a kiváló francia barokk komponista Jean-Philippe Rameau volt, de Mozart is saját maga vezetett jegyzeteket arról, hogy hogyan tanított harmóniatant egy bizonyos Thomas Attwoodnak. Arnold Schönberg minden bizonnyal minden idők egyik legnagyobb hatású zeneelmélet-tanára volt, és köztudott, hogy Ligeti György is írt két könyvet a bécsi klasszikus zene harmóniarendjéről. A sor persze hosszasan folytatható.
KULTer.hu: 2023. október 4-én volt szerzői estje a Magyar Zene Házában, melyet úgy hirdettek, hogy „újszerű és szellemes kórusművek a Zene Házában”. Hogyan érkezett az életébe a kórusművek világa?
A kórusénekléssel már kisiskolás koromban kapcsolatba kerültem. A dunaújvárosi Móricz Zsigmond Ének-Zenei Általános Iskola fiúkórusában és vegyeskarában is megfordultam. Később Pécsett és Budapesten is énekeltem mindenféle kórusokban.
Ennek ellenére zeneszerzői pályám elején kevés kórusdarabot komponáltam.
Egyetlen „korai” kórusművem, amit ma is vállalok, a Csokonai azonos című versére készült Az esztendő négy szakasza elnevezésű munka, amit a Nemzeti Énekkar mutatott be annak idején, Antal Mátyás kiváló vezetésével. Az elmúlt években viszont rengeteg olyan – főleg amatőr kóruszenei – élmény ért, ami nagyon inspirálóan hatott rám, és ha romantikusan akarnék fogalmazni: megváltoztatta az életemet. A Veszprém EKF 2023 program keretében megrendezésre került Dalvölgy elnevezésű amatőr kórusfesztiválon például több száz kórusénekes szólaltatta meg Negatio Petri című kantátámat. Ilyen velem még soha nem történt ezelőtt! Egy pillanatra népművelőnek éreztem magam! (Nevet.) Bár sokszor beszéltem róla más helyeken is, fontos megint kiemelnem, hogy tavaly volt szerencsém részt vállalni az országos Kodály Zoltán Kórusverseny zsűrimunkájában.
Nagyszerű volt meghallgatni az ország minden pontjáról érkező amatőr kórusok széles repertoárját
és szembesülni a megható lelkesedésükkel. Ott hallottam először a Pax et Bonum Kamarakórust is énekelni, Kiss Boldizsár vezetésével. Dél-amerikai barokk programmal készültek. Őszinte zenei gesztusaik, érzékeny kamarazenélésük és – ami talán a legfontosabb – széleskörű nyitottságuk arra vitt rá, hogy őket kérjem fel az MZH-s szerzői estemre, ahol végül magyarul, angolul, németül, zuluul és halandzsa nyelven is énekeltek, sőt kántáltak, szavaltak, kiabáltak, suttogtak és szolmizáltak. Egyébként e műveim is mind egy-egy kórustörténeti mozzanatra utalnak: ógörög himnuszok, bordalok, népdal-feldolgozások, spirituálék és bányász szavalókórusok kortárs reflexiói.
KULTer.hu: Hogyan képzelhetjük el Balogh Máté zeneszerzőt, amikor alkot? Van-e speciális technikája, módszere annak, ha megrendelésre készít darabokat, illetve kész tud-e lenni valaha egy-egy mű, még akkor is, ha „kész kell lennie”?
Valamiért rendre úgy alakul, hogy a műveim kiindulópontjai nagyon konkrét, pontosan megnevezhető dolgok: irodalmi, képzőművészeti vagy zenei alkotások, akusztikus jelenségek. A legutóbbi darabomat például a kiváló tubás és zeneszerző, Szentpáli Rolandnak komponáltam, Ostdeutsche Autofantasie (Keletnémet autófantázia) címmel.
A művet a Trabant 601, az IFA W50 és a Wartburg 353 ritmikus motorzaja inspirálta.
A Trabant kipufogásának ritmusa teljesen véletlenszerű, míg az IFÁ-é repetitív. Fogalmam sincs, ez hogyan lehetséges, de élményszerűnek tűnik egymás utáni tételekben szerepeltetni őket. Ezek az akusztikus folyamatok gyerekkorom óta nagyon érdekeltek, és Szentpáli felkérésével darabbá tudtam őket formálni. Hogy egy másik példát is mondjak, az a mű, amin jelenleg dolgozom irodalmi inspirációból fakad: Cserna-Szabó András Zerkó című nagyszerű regénye akusztikus mellékletének szánom. Zerkó a Római Birodalom végnapjainak berber törpéje. A regény olvasása közben kedvem támadt a törpe kalandjainak zenei térképét egy szimfonikus művön belül megrajzolni. Az egész persze fikció: milyen lehetett egy berber szamárhajcsár furulyajátéka, egy vad vandál rituálé, a bizánci ókeresztény kóruséneklés, vagy a hun-barbár regös zene, és ami persze még fontosabb: hogyan tudnak ezek ma artikulálódni, mit jelentenek nekünk ezek a zenei mozgásformák, hogyan hatnak egy mai koncerthelyzetben.
Békési Pál Bélyeggyűjtemény című könyve 100 olyan „híres regény” rövid leiratát tartalmazza, amelyeket valaha meg akart írni, de végül sosem írt meg. Ezt meg tudom érteni! Én könyvtárakat tudnék megtölteni a darabötleteimmel. (Nevet.) Sőt, minden bizonnyal nem is fogom tudni minden ötletemet megírni. Úgy vagyok tehát, hogy tele vagyok inspirációkkal, egy fekete füzetben vázlatosan vezetem is őket, és aztán megsürgeti – pontosabban létrehívja – a zeneszerzői munkát, ha keletkezik egy ablak, a koncert, ahol meg lehet mutatni ezt az egészet a nyilvánosságnak.
Be kell tehát vallanom, hogy valójában a nyilvánossággal való kommunikáció hajt.
Addig nem érzem igazán szükségét valami létrehozásának, amíg nem látom, hogy az meg fog szólalni, el fog jutni az emberekhez. Egyelőre persze nem is lenne időm létrehozni a nem-megszólaló műveimet. Ebben tehát nagyon más vagyok, mint Schubert, akinek a legnagyobb műve – a zenetörténet alighanem egyik legfontosabb darabja, – a C-dúr Vonóskvintett 22 évvel a szerző halála után szólalt meg először. Lehetne mondani, hogy szerencsésebb vagyok, mint ő, de inkább azt mondom: irigylem azt a hitét, ami által annak ellenére is sok időt töltött a mű megkomponálásával, hogy nem remélhette a bemutatóját.
KULTer.hu: Eddigi életművében több érdekes mozzanatot találtam, az egyik nagyon felkeltette a figyelmemet: a Kínai Népköztársaság több ízben rendelt Öntől darabot. Hogyan érkezik ilyesfajta megkeresés? Jelentett-e speciális kihívást az alkotás ebben az esetben?
A kínai nyelv és zene, illetve a klasszikus kínai filozófia nagyon közel áll hozzám. 2016-ban részt vettem egy zeneszerzőknek meghirdetett kínai zenei tanulmányúton, egy hónapot voltam ott, bejártuk egész Kínát, sőt Belső-Mongóliát és Tibetet is. Mondanom sem kell, ez életre szóló élmény volt. Ezt követően
két szimfonikus művet is rendelt tőlem a kínai állam, egyet Pekingben, egyet pedig Sanghajban mutattak be.
Később a sanghaji zeneakadémián többször is tartottam előadásokat mindenféle témában, ennek a pandémia sajnos véget vetett, talán majd most megint megpróbálom felvenni a fonalat. A mandarin nyelvtanulás pedig valamiféle hobbim lett, bár meg kell mondanom, nagyon nehéz dolog. Még ennyi év után is csak 1300 jelet ismerek. Messze még a vége: a mandarin nyelv 48 ezer jelből áll, ebből egy művelt kínai kb. 8-10 ezret ismer. A „kínai ügy” számomra tehát valahogy meghatározó lett. Több olyan kínai témájú művem is van, ami teljesen független a kínai megkeresésektől. A Konfuciusz szövegeire elkészült Si King-dalok például szopránra és fabékákra íródott, és többször elhangzott itthon is. Keresztesi József költővel pedig írtunk egy magyar nyelvű gyerekoperát, Az apó és a hegy címmel, ami egy kínai népmesére épül.
KULTer.hu: Sablonos formula részemről, de annál igazabb, hogy fiatal kora ellenére számos díjjal ismerték el munkásságát – többek között két Artisjus-díj (2016, 2023), Junior Prima-díj (2018), Erkel Ferenc-díj (2022) –, valamint számtalan versenyeredménnyel büszkélkedhet, melyet tételesen felsorolni meglehetősen sokáig tartana. Továbbá olyan szakmai szervezetek tagja, mint az Artisjus Komolyzenei Véleményező Bizottság vagy a Magyar Zeneszerzők Egyesülete – utóbbinak a 2021-es évtől kezdődően elnöke is. Felmerül bennem a kérdés, hogy mit jelent a siker az Ön számára, illetve mit jelent(het) a kortárs zene horizontján?
Azt hiszem, ha egy művész konzekvensen és professzionálisan dolgozik, és munkájával meg is jelenik a nyilvánosságban, akkor az egy idő után díjakat fog kapni. Van persze olyan, hogy nem így történik, de akkor az legalábbis meglepő. Valahogy itt Magyarországon ez különösen így van. Úgy alakult, hogy a nyilvánosságnak fontos, hogy Gyabronka József nem csak Gyabronka József színész, hanem Jászai Mari-díjas is, eleve így mutatják be egy interjúnál, vagy tüntetik fel a plakáton, elválaszthatatlan titulusa lett, egyfajta pecsét. Pedig Gyabronka József remek színész! (Nevet.) Konzis koromban a Krétakör tagjaként ő is ellátogatott az iskolámba, és egy Hamlet-előadásban eljátszotta, ahogy vízbe fúl Ophelia. Először úgy tűnt, mintha kellemetlen köhögőgörcs jött volna rá, nem tudta elmondani a frázisait. Majdhogynem mentőt akart hívni a közönség! Végül meg is fulladt, persze csak a színpadon. Nem mondom, minden díjat megérdemel, de a díjaknak valójában semmi közük ahhoz, hogy elhittem, hogy megfullad. Ha nem lenne Jászai Mari-díja, attól még a legnagyszerűbb színésznek tartanám én is és a széles nyilvánosság is. Ismerünk valakit, aki nem gondolja Gyabronka Józsefet remek színésznek? És ismerünk olyat, aki azért tartja remek színésznek, mert Jászai Mari-díjas? Nem.
Van itt tehát egy ellentmondás: a társadalom pecsétnek használja a díjakat, valójában pedig a díjak a művésznek szólnak.
Hiszen nem akarom tagadni, hogy nagyon jól esik, ha díjat kapok. Sőt, néha el is szégyellem magam. Az Erkel-díjam átvételekor egy pillanatra a „nemzet nagy költőjének” éreztem magam (nevet), de ez szerencsére csak öt másodpercig tartott, és azóta is lelkiismeret-furdalásom van az érzés miatt. A zeneszerzőversenyek viszont más tészta, hiszen oda saját magam szoktam pályázni. Ezek legtöbbször remek lehetőségek arra, hogy – díjazás esetén – nagy, vagy különleges apparátusú művek szólaljanak meg, esetleg különleges helyszíneken. Sokszor maguk a kiírások is nagyon inspirálóak! Úgy tekintek ezekre, mint pályázatokra. Legutóbb például egy lengyel-cseh-szlovák-magyar, zöld témájú zeneszerző-pályázaton nyertem egy olyan fúvószenekarra és sörösüvegekre-kukafedőkre elképzelt műtervvel, ami különleges szabadtéri helyszíneken lesz előadva a négy fővárosban. A pozsonyi előadás például egy buszállomás tetején lesz. Itt tehát mi a siker? Az a siker, hogy nemcsak a darabötleteimet tartalmazó fekete füzet bővül, hanem a mű is elkészül, amit a megvalósuló koncerteken keresztül a nyilvánosság felé tudok kommunikálni.
A borítófotót Nagyillés Szilárd készítette.
