Aki elmegy az édesverejtéket adó fákhoz
Belülről égnék el,
mert átkozott vagyok, mint az erdő,
hívogat, megátkozott a megátkozottat,
és hiába ismerem népem meséjét,
hiába tiltják a törvényeink.
Az Isten úgy ver meg,
hogy be kell menjek a sötét erdőbe,
és ott gyerekem kell foganjon,
még egy megátkozott,
és nem óvhatnak meg,
nem mondhatnak semmit, amit magam ne tudnék,
de ők nem értik az erdő hívását,
fogalmuk sincs a lángoló álmokról,
az áradó éjszakákról.
Meg kell halni mindenképpen, riadok.
Az éjszaka csöndjében susogó fák
nem tartanak meg, nincs hatalmukban megtartani,
de meleg ölükbe vesznek,
és meleg ölükben békém lesz,
az átkozottak és üldözöttek békéje.
Visszatérve felismerik majd a bűnömet.
Megérzik az édesverejték szagát,
látni fogják a testem nyugalmát,
úgy ítélnek majd, mintha tényleg ítélhetnének.
Pedig én akkor már nyugodtan alszom,
és legbelül csend lesz,
amit szégyellni és vágyni fog az egész népem:
új nők jönnek majd, és új megátkozottak,
és a fák susognak, ahogy tudom, hogy susognak,
és tiltás nem parancsolhat majd felettük,
mert belülről égnének el, ha mégis.
Aki hallja a cigányok énekét
Taníts meg úgy, de úgy lángolni,
mint a tűz körül táncolók,
az erdőben ölelkezők,
a fűzfák lombjában megbújók,
mert a lángolásból születnek
a legszebb cigányok.
Tanítsd a Ködkirály hiányát,
milyen a hites urad után vágyni,
és feltöltődni, mint a nagy viharok után,
mert úgy szeretnek a cigányok,
hallom a nótáikat, lángolásukat, keservüket.
De az én szívem csendes,
mint a táborotok nagy éhínség után,
nem szakad ki, nem ég el.
Az én szívem nem csordul túl,
nem az énekek dallamára dobban,
az én testem vágyakozás után eped,
tanítsd meg a férfit szeretni,
a duzzadó testre, az ölelés melegére,
engedd a mély levegőt,
a vágy izzadt szagát,
az erdő földjének tapintását,
taníts meg élni,
és örökké hű leszek.
Borító: Unsplash