Nem jön ide más
Hajnalban kezdett havazni. Estére úgy kellett alóla kiásni a falut, hogy mindenki el tudjon jutni a kultúrházig. A zenekart, ahogy mindig, a környező falvakból hívták össze. A trombitást Tökölről, a pozanost és a dobost Csépről, a harmonikást meg Mártonból. Az utolsó öreg falubeli zenész pár évvel korábban halt meg, a többieket már majdnem tizenöt éve kitelepítették.
A trombitás még Tökölről előretelefonált, hogy az időjárás miatt lassan haladnak, de sikerült fuvart szerezniük. Mikor hólétől áztatva végül betoppantak a szilveszteri bálba, alig páran vették csak észre, hogy a négyfős zenekarral egy ötödik és egy hatodik férfi is érkezett. Gyorsan elkezdődött a tánc, senki sem figyelt igazán az idegenekre. Mindenki járta a polkát, csak az egyik asztalnál támasztotta egy fiatal lány a lambériázott falat. Megint nem jött senki.
Drescher Éva már jó pár éve nézte innen, ahogy a lányokat forgatják a férfiak, át a polkán, a walzeren, aztán a lassú táncon, legtöbbjüket egészen a templomajtóig. Amelyik barátnőjét húsvétkor felkérték, az szilveszterkor már feleségként jött bálozni, és összekapaszkodva ült a férjével, másik asztalnál, más házasokkal. Neki ott nem jutott hely.
A trombita és a pozan beharsogta a hosszú termet, a dobütések minden más hangot elnyomtak. A zenészek felhúzták a tempót, sokszor úgy tűnt, hogy a párok eldőlnek. Egymásnak ütköztek, felkiáltottak vagy összenevettek. Szédültek és kipirult az arcuk, egyre nehezebben tartották az ütemet, de a zene végül abbamaradt és elhangzott a csüccs. Húsz perc szünet következett. A táncosok gyorsan szétszéledtek, levegőért, borért, pálinkáért indultak, vagy a székekre rogyva, átizzadt ingben rágyújtottak.
Éva tánc nélkül is szédült. A teremből a füst és az izzadtságszag kiszorította a maradék levegőt, és az sem segített, hogy a tánc alatt két vagy három pálinkáspoharat is kiürített. Egyre ment neki, hogy férfi vagy nő italát lopja: aki helyette táncol, az ne is igyon.
A két idegen magában ült egy távoli asztalnál, átfagyott kezüket dörzsölték egy-egy pohár mellett, és a báli társaságból nem csak azért lógtak ki, mert senki nem látta még őket a faluban. A sofőr és rakodója nem bálhoz voltak öltözve, csak a trombitás marasztalta őket egy pohár italra, ha már a teherautóval átvágtak velük a havazáson. Éva a füstben és felfordulásban csak később vette észre, hogy valaki feléje néz. A lány maga mögé pillantott, ki az ablakon. Mert az nem lehet, hogy ne ott, mögötte történjen valami érdekes.
Lassan megszólal a harmonika, újabb mozgolódás. Szünet után mindig lassúval kezdik. Ahogy az egész falu a tánctérre vonul, a sofőr feláll a helyéről, vele a rakodója, menni készülnek. De a bajszos sofőr egyhelyben áll. Éva csak nézi, nézi a valótlanul közeledő valóságot, a magas, bajszos férfit. Milyen ismerős ez az arc.
Fejek fordulnak, egymásnak pisszeg a falu. Itt táncol velünk a Drescherék lánya. A férfiak tekintete, mintha keresnének rajta valamit, úgy futkározik, bokától szoknyáig, szoknyától a vékony fehér blúzáig.
A táncosa erősen fogja Évát, az inggallérnak enyhe benzinszaga van, keveredik az arcszesszel. Gyorsabb tánc következik. Ha figyelne is a többiekre, Éva akkor sem láthatná, hogy nem csak őt nézik. Két-három férfiarc eltorzul.
Aztán még egy és még egy tánc, Éva már számolni sem tudja, mennyi. Szédülésig forog, szédülésig forgatja ez az idegen férfi. Összekoccannak, egymáshoz érnek, nevetnek, és forgás és forgás, közben elmosódva látja az arcokat, a rosszalló nőket, a döbbent férfiakat, az egész falut. Nem lehet. Nem lehet, hogy ennyire egyszerű lenne, hogy csak várnia kellett, és most tényleg itt van neki ez a férfi, ez a sofőr, akit ráadásul senki nem ismer.
Még nincs szünet, de kéri, hogy menjenek ki, kicsit megszédült. Azt találja ki, hogy amíg bent vannak, nem néz újra a férfi arcára. Majd csak kint. A kabátjukat sem veszik fel, áttörnek a táncolókon, az asztalok között, ki a hosszú épület tornácára és tovább az ösvényeken, amit a falu a hóba vájt, de azóta újra megpuhított a hóesés. Szó nélkül gyújtanak rá. A hideg sem segít. Eddig is eszénél volt, tényleg itt ez a névtelen férfi, és most együtt szívják a füstöt itt a hóesésben. A zene két dal között elhallgat, egy kis időre csend lesz. De az első szót nem ők mondják ki.
„Aztán hogy van az apád, Szalai Pista? Sántít-e még a jobb lábára?”
A gurgulázó, elázott emberhang felsérti a csendet. Brösztl Ferenc nem ordít, de választ sem vár. Hárman jöttek utánuk a bálból. Éva újra a bajszos sofőr arcára néz. A Szalai bácsi, az öreg, sánta boltos Tökölről. Csak annak a fia lehet.
„Nézd csak, a kitelepítőbiztos fia nem is válaszol nekünk. Hát tudod te, hogy ki írta össze a nagybátyádat, meg a gyerekeit, te Drescher Éva?!”
A Brösztl fiú arca lilába fordul, ahogy ordít, átordít a folytatódó mulatság hangjain. Walzer szól. Umm-ta-ta, umm-ta-ta. A dob nagyokat üt az egyre. Umm-ta-ta, umm-ta-ta.
„Na engedd el a Drescherék lányát és tűnj innen! A teherautódat meg itt hagyod.”
Szalai Pista nem mozdul. Brösztl Ferenc félrelöki Évát. A walzer egyre gyorsul és hangosabb, a tagbaszakadt rakodó már későn jön ki a kocsmaajtón. Umm-ta-ta, umm-ta-ta.
A dobütések süketítőek, elnyomják a tompa döfést, a trombita rikoltása elnyeli a Szalai fiú első ordítását. A másodikat. Aztán a harmadikat is. Umm-ta-ta, umm-ta-ta.
A férfiak szétszéledtek, a rakodó hátára vette az eszméletlen sofőrt, és gyalog elindult vele a havazásban, végig a gáton, át Tökölre. A Szalai fiú vérére ráesett a hó, percek múlva nem is látszott a töltésen semmi. Az újévben kijött ugyan a faluba a rendőrség, de a teherautónak nyoma sem volt. A falu pedig hallgatott.
Borító: Unsplash