A rezervátum visszafoglalása című első kötetéhez hasonlóan felismerhető szerzői hanggal, merész témában alkotott ezúttal is Puskás Panni. Megmenteni bárkit című regénye női sorsokat állít fókuszba, melyben a főszereplők életük értelmét keresik. Miközben halad előre a cselekmény, a narrációból kibomlanak hazai és nemzetközi szempontból is aktuális társadalompolitikai kritikák, valamint filozófiai jellegű fejtegetések is. Például arról, hogy mi a valódi szabadság és mit jelent gyorsan változó, kaotikus világunkban a társadalmi felelősségvállalás.
Kétségtelen, hogy ez a könyv kitűnik a többi közül, ha a könyvesboltban keresgélünk. Színes, vibráló összhatású borítóján az élénk zöld keveredik a rózsaszínnel, lilával, magentával és virágokkal. Olyan érzetet kelt a látványa, mintha egy régi, kifeszített vászonfestményre ragasztották volna rá cetlikkel a címet, vagy rózsaszín szövegkiemelővel erősítették volna meg azt utólag. A kötetet olvasva ez az összkép némileg értelmet nyer, hiszen a magenta utalhat a regényben említett punk szubkultúrával asszociált lázadásra, de jelképezheti az egyes karakterek alkohol, drogok és orvosi célú morfiumfogyasztása által megélt hallucinációs képeket, pszichotikus állapotokat. A könyv rétegeltségéhez és mélységéhez viszonyítva a borítókép kompozíciója súlytalannak, diszharmonikusnak hat. A kötet címe figyelemfelkeltő és sejtelmes, így az olvasás kezdetén feltehetjük magunkban a kérdést, hogy vajon a szereplők közül ki ment meg kit, kinek van szüksége megmentésre (vagy ki akarja önmagát biztonságban tudni mások megmentése által)? Mitől kell megmenekülni egyáltalán?
A fenti kérdésekre egy lendületesen és logikusan építkező szerkezetben haladva kapunk válaszokat.
A regény strukturálisan három csoportba tagolható, mozaikszerűen építkező szövegekből áll,
amelyek végső soron összekapcsolódnak, kölcsönhatásban léteznek. A szöveghármasokban különböző filozófiai kérdések összegződnek, például az igazságtalanságról, a szabadságról, a függőségről, az emlékezésről, az újrakezdésről, az élet értelméről. A karakterek monologizálnak, az ő szemüvegükön keresztül láttat mindent a szerző. Jelezheti ez az izoláltságukat, magányosságukat, a környezetükkel folyatott egészséges kommunikáció áramlásának akadályait. Izgalmas megoldás, hogy hosszú ideig egyik karakternek sincs neve (az elsőként szóhoz jutó szereplőhöz társul később a Gréta név). Ezáltal is érzékelhető, hogy a regény olyan karaktereket mutat meg, akik közöttünk élnek, akik olyanok, mint mi.
Alapvetően három nő áll a cselekmény centrumában: az elsőként megszólaló alak egy budapesti alkohol- és drogfüggő lány, aki egy multinacionális cégnél dolgozik. Mindennapjait a szerhasználat, a céltalanság és a magány tölti ki. Társadalmi kapcsolatai beszűkültek, a pszichológusnál töltött időt hasztalannak tekinti.
Erős társadalomkritikát fogalmaz meg a regény bizonyos pontjain
(előkerül például Putyin, a melegjogok, az IRA, az ISIS), és titkon forradalmakról, tüntetésekről fantáziál, olykor autókat rongál meg. Függőségei felszámolása, rendezetlen ügyei megoldása helyett belső feszültségét a társadalmi és közéleti helyzetekre vetíti, mert a szabadság megélésére vágyik, az viszont csak látszat marad. Amikor Velencébe repül, a következőt fogalmazza meg: „ahogy emelkedünk, úgy érzem magam egyre nagyobb biztonságban, lassan elhagyjuk ezt a nyomorult országot, ezt a sok komformista balfaszt […] akik természetüknél fogva kirekesztők, homofóbok és rasszisták, akik, ha szegény embert látnak, elfordítják a fejüket […] akik szivárványszínű keretet tesznek a Facebook-profilképük mellé, és szelfiznek a tüntetéseken.” (116.)
Puskás nagyszerűen érzékelteti a talajt vesztett lány zaklatottságát, zavartságát, pszichedelikus tripjeit: nem használ mondatvégi írásjeleket, csupán a fejezet végét zárja le egy ponttal. Ez az eljárás olykor fárasztónak bizonyulhat az olvasó számára, de felismerhetővé teszi a szereplőt: jól érzékelteti a strukturálatlan, ad hoc mindennapokat, az impulzív cselekvéseket, irracionális félelmeket. A szerző a későbbiekben is él ezzel a szövegalkotási módszerrel, amikor a lány már felhagy függőségeivel és ennek hatására az elbeszélései strukturáltabbá, tagoltabbá válnak.
A másodikként megszólaló karakter egy magyar származású lány, aki Szicíliába költözött. Egy festőnővel, Mariával él együtt, aki fokozatosan veszíti el a látását.
Egy introvertált, érzéseit magába fojtó karakter jelenik meg előttünk,
aki rendkívül szolidáris a Szicília partjainál csónakokban tengődő menekültekkel. Nem csupán azért foglalkozik velük, mert együttérző, hanem mert talán saját, belső világától is menekülni szeretne – ennek testi tünete az állandó, szúró fájdalom a gyomorban. A menekültcsoportok kirekesztettségével, otthontalanságával tud azonosulni, és paradox módon a jelen életéből való szabadulási vágyat jelképezhetik a számára. Az ő karaktere esetében válik hangsúlyossá a méltányosság és igazságosság kérdése: „Akivel igazságtalanság történik, annak nincs jó helye a valóságban. Annak a képzeletben sokkal jobb helye van. Maria azt mondja, ha így gondolom, akkor használjam a fantáziámat, és találjak ki nekik egy ennél sokkal jobb történetet.” (58.)
Szép és fontos motívumként húzódik végig a regényen a Caravaggio siracusai festményéről ismert Santa Lucia alakja, számos egyéb, itáliai képzőművészeti utalás mellett, például: Caravaggio Medusa, Botticelli Tavasz és Vénusz születése. A legenda szerint Santa Lucia önszántából vágta ki a szemét és küldte el vőlegényének, jelezvén, hogy nem szeretne házasodni, tiszta akar maradni. A sértett vőlegény vádaskodásait követően egy hóhér torkon szúrta a nőt. Később csodás gyógyuláson esett át, tekintete ragyogóbb volt, mint azelőtt. Santa Lucia a vakok, a szembetegségben szenvedők és az utcalányok védőszentje lett.
A kötet második karaktere szerelmét, Mariát olykor Santa Luciaként szólítja meg, jelezve a festőnő vakságának stációit:
„Lucia arca nehéz, szilárd és merev. Mindent elveszített, csak a szenvedés maradt. Saját szenvedése, annak fennköltsége, a morális győzelem.” (58.)
A harmadik női karakter egy anya, aki saját élettörténetét írja meg lányának levelek formájában (Levelek Grétának, 1–13. fejezetek), melyeket azonban sosem küld el neki (kivéve az utolsó találkozásuk alkalmával, amikor egy borítékban az összeset átnyújtja). Ezekben a levelekben kibontakozik előttünk egy megtört nő sorsa, aki kamaszként beleszeret egy drog- és alkoholfüggő punk fiúba, majd teljesen alárendeli magát ennek a kapcsolatnak. Társfüggőség jellemzi, melynek következtében sorozatosan helytelen döntéseket hoz. Lányait nem tudja jól szeretni és nevelni (nincs mintája, fiatalon segítség nélkül marad). Megértést, feloldozást vár és kér Grétától, akivel csakúgy, mint másik lányával, nincs már aktív kapcsolatban.
Mindhárom női karakter felismerhetővé és jellegzetessé válik az olvasó előtt,
de az anya szövegrészei különösen hitelesre sikerültek. Váltakozó lelkiállapotai, gyötrődése, önfelmentése, lelkifurdalása érzékletesen jelenik meg leveleiben (a megválaszolatlan üzenetek aláírásának fokozatai: szerető édesanyád, csalódott édesanyád, egykori édesanyád). Kisebbik lányát, Grétát közelebb akarta tudni magához, míg elsőszülöttjét távolinak és félelmetesnek írta le: „habitusa nemcsak zárkózottságot és szerénységet takart, hanem soha ki nem mondott éles szavakat, lelketlen intellektust és morális felsőbbrendűséget is. Kicsi korától fogva bántott, ahogy figyelt engem, a gesztusai lelkiismeret-furdalást ébresztettek bennem. Ha vele voltam, mindig úgy éreztem, hogy rossz anya, sőt rossz ember vagyok.” (154.)
Első gyermeke akaratlanul is folyton arra a traumára emlékezteti, hogy idejekorán vált anyává egy alkalmatlan társ mellett,
ami kockázatos és magányos vállalkozás. Az édesanya leveleiben visszatérő szimbólum a cselló, amin korábban aktívan játszott, mielőtt szüleitől és addigi életétől elszakadt. Azonban ahogy haladunk előre az élettörténetében, azt látjuk, hogy egyre kevesebbet veszi elő, alig gondol rá, végül egy poros sarokban álldogál az egykor szeretett hangszer.
A kötet második felében fény derül arra, hogy nem egymástól különálló, nehéz sorsú nőket ismertünk meg, hanem egyazon család régen elszakadt női tagjait: egy anyát és két lányát. Elvezethetnek e felismeréshez a különálló fejezetekben elmesélt, mégis megegyező emlékképek (kislányok legózása, boldogtalan olaszországi nyaralás, az anya frusztrációja), melyek fokozatosan emelik a feszültséget. A ponton, ahol végérvényesen összeáll a kép, felerősödnek a transzgenerációs örökségek, a mérgező családi mintázatok meghaladásának kérdései. Van-e elég lelkierejük a karaktereknek az újrakezdéshez vagy ahhoz, hogy egymáshoz közeledjenek? Képesek-e megmenteni önmagukat?
Végül egyéni módon találnak menekülési útvonalakat: Gréta az, aki teljesen új életet kezd, az erre irányuló szándékát az Életjel című fejezet mutatja be (segít a drogdíler barátjának, Tunának is a változásban). Az anya egy hitgyülekezetben talál némi megnyugvást (ekkor már erősen moralizálóan hatnak szavai a Grétának írt leveleiben), a nővér pedig a gyomorrákja következtében kilép ebből az árnyékvilágból.
A kötet érzelmi komplexitásban legerősebb fejezete a Ketten a tengeren címet viseli,
amelyben a két testvér rövid időre még találkozik egymással Olaszországban. Ebben a fejezetben ugyan mindketten egyszerre vannak jelen, mégis karakterek szerint tagolt a szöveg – megmarad az egyéni beszédmód és narratíva, hiszen nehezen tudnak testvérként egymáshoz kapcsolódni. „Ha ketten vagyunk a mezőn, vagy akár a tengeren, az egyikünket felveszik, a másikunkat ott hagyják. De melyikünk az egyik?” (190.)
A közösen épített, menekültek mentésére szánt tutaj és a tenger képei előrevetítik további sorsuk alakulását.
A nővér haldoklása, majd halála megrázza Grétát, hatására újraértékeli kapcsolatát az anyjával (a jövőben nem találkoznak és nem beszélnek), és új életet kezd: „Kérem a nővéremet, hogy még ne menjen el, ő pedig ott marad, megvárja, amíg elalszom, sőt követ az álmaimba, de reggel nem hallom már a hangját. Szerinte mostantól menni fog minden nélküle is. Másnap reggel felkelek, és tényleg megy.” (212.)
A kötetben szerepel néhány férfi karakter (apa, kollégák, olaszországi ismerősök), de érdemben csak a záró fejezetben kap szót Gréta balesetből lábadozó barátja, Tuna, aki felvázolja saját szemszögéből a közös, új kezdetet. Grétát és önmagát introvertált emberként, „zárvatermőként” írja le, és ezzel a metaforával él a lány anyjának jellemzésénél is: „Gréta anyja vitán felül nyitvatermő. Lucfenyő például, ami karácsonykor, amikor fel akarod állítani, összeszurkálja a két kezed.” (224.)
A zárásban felvillantott újrakezdés képei és a humorosság, ha csak egy picit is, de kellemes feloldást nyújtanak az olvasó számára.
A szerző okosan, csontig hatolóan, mégis kellő érzékenységgel és empátiával fogalmaz. Nyersesége és bátorsága felrázó erővel hatnak. Sorai odaszögezik a tekintetet a papírlapokhoz, nehéz letenni a könyvet és szünetet tartani a fejezetek között. Az aktuális társadalompolitikai és filozófiai felvetéseken túl kendőzetlenül beszél a destruktív szülői és párkapcsolati helyzetekről, az anya–lánya viszony komplexitásáról és fájdalmas pontjairól. Bátran teszi fel a kérdést, hogy mi az életünk értelme, mit kell tennünk és vállalnunk ahhoz, hogy értékekkel töltsük meg azt.
Puskás Panni: Megmenteni bárkit, Magvető, Budapest, 2023.
A borítófotót Ruzsovics Dorina készítette.
