Egy testhorrornak nem feltétlen lenne jogos felróni, hogy szimplán csak gyomorforgató, ha nem tűzné ki felsőbbrendű célként, hogy a tudatot cincálja darabjaira, és egy olyan egyedinek hitt társadalmi üzenetet juttasson be bőr alá, amit csak idén három, ennél jobb alkotás feldolgozott már.
A szabályok megszegése, korlátaink felrúgása öröktől való vágyunk, állandó belső és külső konfliktusok forrása. Azt hihetnénk, azért van ez a kitartó harc a szabadságért, mert az ember magasabb állapotokba vágyik, ám a tapasztalat azt mutatja, ha a korlátok feloldása valóban megvalósul,
a személy a várt fejlődés helyett inkább ijesztő gyorsasággal állati formába züllik vissza.
Ironikus példa erre a gazdagok világa, gondoljunk például az ókori görögök tehetősebbjeire, akik helótákat irtva tartottak hadgyakorlatokat. A Fehér Lótusz, A menü vagy A szomorúság háromszöge is bizonyíthatja, hogy a szegényeket kizsákmányoló gazdagok témája még napjainkra sem veszített az aktualitásából. De ez nem jelenti azt, hogy egy ezzel foglalkozó film eleve értékes lesz. Brandon Cronenberg teljesen elereszti a gyeplőt a gusztustalanul gazdag gátlástalanok életét ábrázoló horrorban, amiről teljességgel ugyan nem állítható, hogy nem tud újat mutatni, de azért jót tesz a filmnek, ha sikerül kellőképpen tágra zárt szemekkel néznünk.
Vajon, ha a vágóhíd bejárata fölé kiírjuk, hogy interaktív kiállítás, busás belépőt szedünk és a vérben úszó belek között lavírozó, frakkos felszolgálókkal kínáljuk a pezsgőt, attól művészet lesz-e a halomra ölés, művész-e a böllér és műértő-e a húsevő? Vagy csak nem tudjuk levenni róla a szemünket, ám
mivel a primer élvezeteknek áldozni lealacsonyító, inkább úgy döntünk, a látványt emeljük be a magaskultúrába?
Az alkotói válsággal küzdő James feleségével ellátogat a Li Tolqa nevű sziget luxusszállodájába, remélve, hogy itt majd újra megcsókolja az a múzsa, aki hat évvel ezelőtti egykönyves félsikere óta felé sem nézett. Nem úgy a szálloda másik vendége, a gyönyörű fangirl,
Gabi, aki a férfi művészi egoját (és más részeit is) alaposan megérinti, majd ahogy az lenni szokott, bele is viszi a rosszba.
Egy elhajlott közös nap végén James ittasan vezetve elüt egy gyalogost, de a nő tanácsára sietve otthagyják a helyszínt. Pár órával később már a rendőrség áll az ajtajában, és azzal kell szembesülnie, hogy az igen sajátos, törzsi primitivitásról árulkodó helyi „szemet szemért” törvények szerint az elhunyt elsőszülött fiának ki kell végeznie a gyilkost.
Ám mivel ebben az esetben az egy tehetős turista, a diplomáciai békesség érdekében
megóvják az elkövetőt azzal, hogy (a sci-fi részleteivel nemigen bajlódva) a belőle készült klónt áldozzák fel helyette.
James rákényszerül, hogy végignézze, amint brutálisan megkéselik őt magát, majd hamar tudomására jut, hogy nincs egyedül az élménnyel, egy egész csapatnyi „zombi” él a szigeten, akiket hasonló bűnök miatt már elítéltek ilyen módon. Köztük van a betegesen vonzó Gabi is, aki bevezeti Jamest abba a világba, ahol minden bűn alól felmentést adhat egy feláras klón.
Cronenberg a következmények súlya alól kiszabadított, felduzzadó tudatban igyekszik körbenézni. Szó szerint is, Karim Hussain operatőr ugyanis körkörös kameramozgással szédíti bele a látványba gyanútlan nézőit, akik egy ideig a dekoncentráltság miatt lehengerelve érezhetik magukat a látottaktól. Bár
a film látszólag egy társadalmi problémát feszeget, a főszereplő karakterdrámája interperszonális gyötrelmeket vetít elénk.
Az említett tudat szétesik, majd darabjai egymás ellen fordulnak. A film hangsúlyosan tematizálja a férfidominanciát, főszereplőjét két nagyon erős, zsigeri szubmisszivitást kiváltó nő őrlésébe helyezve. Az Ego – a csábító nő elvárásainak igyekezve eleget tenni – ennek a dominanciának a foszlányait próbálja visszaszerezni esetlenül, miközben a Superego gyengécskén igyekszik a rég elveszett mederbe visszaterelni a személyiséget (bár bűnbánást látszólag egyik elmetöredéknek sincs érkezése gyakorolni).
Az egyre sokasodó klóntetemek adta korlátlanság azonban teljesen kiszakítja gátlásaiból az elmét,
így megismerkedünk az elszabaduló ösztönénnel is, amit Jamesnek Gabi kérésére el kell pusztítania.
Eddig a pontig talán betudtuk az extrém képi és hangtorzításokat művészi döntésnek, az abszurd cselekményt egyedi forgatókönyvnek, a túlzásokat pedig a szatíra eszközének. Ám nincs az a freudi rémálom, amely puszta öncélúságon kívül bármivel magyarázhatná azt a látványt, amint a bomló elméjű ember-Skarsgård péppé veri a habzó szájú kutya-Skarsgårdot, majd a gyomorforgató ön-gyilkosság után, komfort gyanánt az eddig őt láncon tartó Gabi megszoptatja a magzatpózba kuporodó férfit. A mindfuck olyan, konszenzus nélküli esete ez, ahol
az aktus annyira gyenge, hogy még erőszak jellege ellenére is kínos röhögésben tör ki az azt elszenvedő néző.
Akkor is, ha az aktuális társadalmi trendeket is kiszolgálja és a fétist is szépen adagolja a történet, aminek fő üzenete, hogy a nő mint bűnbe ejtő, anya és domina tulajdonképpen omnipotens, a férfi pedig csak egy, az ő kegyeiért sután esdeklő, zavarodott húscafat.
Pedig a gyönyörű tengerpart és a luxushelyszín, amely kontrasztként világít rá a gazdagok ocsmányságára, – épp, mint a Fehér Lótuszban – itt is működik, ahogy
a szatírát is nehéz nem szeretni, hiszen a többség hangját szólaltatja meg.
A törzsi törvények szerint működő bennszülöttek turistákkal való konfliktusa pedig kifejezetten érdekes szál, amit ha nem enged el a film, valódi értékkel is szolgálhatott volna. Így azonban megmarad egy gyenge magyarázatnak az öldöklésre. Nem mellesleg a csodás, ‘60-as évek szépségideáljait idéző Mia Goth meggyőző játékára nem lehet panasz, ahogyan a mindig profi Alexander Skarsgårdra sem, akit ha már egyszer kifizetett, még jó, hogy több szerepre is ellő a rendező, ki hibáztatná.
De nem lehet mindent a művészi szabadsággal magyarázni, mert az a művészet és a szabadság szó jelentéstartalmát is roncsolja. Korábban akadt, hogy elég volt a közönség első sorára vizelni ahhoz, hogy művészetet kiáltsunk, de ez ma már kevés,
a néző átlát, át kell, hogy lásson a hatásvadászaton.
Persze meg lehet adni magunkat a pillanatnyi élménynek, és ha csak ezt tűzte volna ki célul, a Végtelen víztükör esetében sem lehetne okunk panaszra, de mire megszáradnak a cseppek az arcunkon, rá kell jönnünk, hogy átvertek minket.
Végtelen víztükör (Infinity Pool), 2023. Írta és rendezte: Brandon Cronenberg. Szereplők: Alexander Skarsgård, Cleopatra Coleman, Mia Goth, Thomas Kretschmann, Jalil Lespert. Forgalmazó: Pannonia Entertainment Ltd.
A Végtelen víztükör a Magyar Filmadatbázison.
