2023-ban igazán nem panaszkodhatnak a hazai deathcore rajongók, ugyanis a műfaj két nagyágyúja is masszív felhozatalú turnéval látogat Budapestre. Októberben az ausztrál Thy Art is Murder és kísérőzenekarai, a Spite, a Fit for an Autopsy és a Whitechapel léptek fel a Barba Negrában. Energiában pedig nem volt hiány, hangokból már annál inkább. Beszámoló a Thy Art is Murder Godlike-turnéjának budapesti állomásáról.
A deathcore az egyik utolsó olyan nagyobb metal alműfaj, ami egyfajta mozgalommá vált. A kétezres évek elején kirügyező, majd az évtized közepén és végén virágzó alzsáner természetesen az elődeinek tekinthető stílusokhoz hasonlóan vívta meg a saját csatáit az elfogadottságért folytatott harcban. A kezdeti nyersebb, vadabb zsánerverzió egyaránt előhívta a hardcore/metalcore és a death metál rajongók megvetését. Míg előbbieknek túlzottan death metálos volt, addig utóbbiaknak – minő meglepetés – túlzottan hardcore jellegű. Paradox módon közben mégis egészen
népes rajongótáborra tett szert, hiszen az extrém hangzás ellenére is fogyaszthatóbbá tette mindkét műfaj sajátosságait a kívülállók számára.
Az évek múltával persze a deathcore is sokat változott, fejlődött, és mára már épp olyan szerves része a metalkánonnak, mint a klasszikus alműfajok. Ebben az evolúcióban pedig nem kis szerepe volt a turné négy bandája közül háromnak is.
A Whitechapel a deathcore második, kiforrottabbá váló hullámával került a felszínre, és vált elég korán meghatározó tényezővé. Működésük során pedig
nem szégyelltek kísérletezni és folyamatosan tágítani a műfaji kereteket.
A kíméletlen darálások mellett nagy hangsúlyt fektetnek a nyaktörő groove-okra, az utóbbi albumaikon pedig már nem ódzkodnak a tiszta énekhang rendszeres használatától sem, ami pedig korábban kisebb blaszfémiának számított a fanatikus extrémzene rajongóinak körében. A 2022-es Kin című lemezükön már a rádiórockos hatások is erőteljesebben jelentek meg, sokakat szemöldökráncolásra késztetve.
A Fit for an Autopsy a Whitechapelhöz hasonlóan a műfaj érettebb közegében alakult, és már elég korán ellenálltak a sablonossá válás démonainak.
A producerként is ismert Will Putney vezetésével működő zenekar kevésbé kalandozik el a kommerszebb zenei irányokba,
jobban szeretnek inkább progosabb, komplexebb területek felé tapogatózni, miközben ők is kifejezetten szeretik a groove-okat. Kiváltképp a Gojira hatása érhető tetten zenéjükben. A tavalyi metal KULTlemezek listán első helyezett Oh What the Future Holds című lemezüket nem is igazán lehet már belepasszírozni az átlag deathcore skatulyába, és persze miért is kellene? A kíméletlenül súlyos, mégis befogadható, bólogatásra ösztönző, dallamokat is rejtő lemez a határfeszegető deathcore/modern death metal egyik csúcsteljesítménye, ami még sokáig szolgálhat jó példaként a követőknek.
Az est főzenekarának számító Thy Art is Murder kevésbé kezdte el feszegetni a műfaji korlátokat, ám a zsáner egyik legnépszerűbb alakjának számítanak az utóbbi években.
Zenéjük a deathcore érett korszakának betetőzése,
amiben a hangsúly a kíméletlen sebességre, a brutalitásra és a harcias dalszövegekre helyeződik. Ugyanakkor az aprítás mellett lazítást nyújthatnak a hébe-hóba előforduló gitárdallamok és szólók. A banda legutóbb éppen az új lemezük megjelenésekor és a turné indulásakor került a sajtó figyelmének középpontjába. Szinte a Godlike megjelenésével egyidőben rakták ki a zenekarból CJ McMahon énekest transzfób kommentjei miatt. A zenei streaming oldalakra érkező lemezverziót így kicsit el is csúsztatták, hogy gyorsan még a dalokról is eltüntessék CJ hangsávjait. A rajongótábor legelhivatottabb rétegében pedig azonnal megindult a közösségi média hadjárat a banda ellen. Nem éppen kellemes hangulatban vághattak neki tehát a lemezbemutató turnénak, ami az új vokalistára, Tyler Millerre is extra nyomást helyez. Millert egyébként a honfitárs és műfajtestvér Aversions Crowntól igazolták át, a kellő rutin és torok tehát biztosan megvan a folytatáshoz.
A Barba Negra vörös színpadára érkező deathcore ünnepet a turné negyedik, legfiatalabb zenekara, a kaliforniai Spite nyitotta. Az egyelőre két nagylemezzel rendelkező banda már a deathcore legfrissebb hullámában tűnt fel, amire jellemző, hogy szervesebben építik be zenéjükbe a nu-metal és downtempo/slam hatásokat is. A furcsa gitárhangokat, a lassú, de kíméletlenül odacsapó breakdownokat, és a könyörtelen döngöléseket a Spite is magáévá tette. A közönség felé a zenei finomságok helyett csak a rombolást sikerült átadniuk. Azonban ez egyáltalán nem a banda hibája volt.
A hangzásból jóformán csak a búgó mélyek és a dobok jöttek át, a gitár valahol eltűnt az éterben.
De még a frontember, Darius Tehrani szövegelését és utasításait sem teljesen sikerült értelmezni, akárhogy is figyeltem – pedig az est legkommunikatívabb vokalistája volt. Kár a fellépésükért, mert az viszont látszott, hogy nagyon figyelemre és sikerre éhesen tették a dolgukat a srácok. Ezzel még az első sorokban állókat is sikerült nem kevés mozgásra ösztönözni, és a hátsóbb sorokban is ment a bólogatás. Mert az azért átjött, hogy van energia a Spite-ban, még ha kevésbé is volt eredeti, vagy jelen körülmények között érthető a koncertjük.
A hangzásbeli problémák nem sok jóval kecsegtettek így az utánuk következő Fit for an Autopsy esetében sem. Pedig ahogy arról szó volt, náluk kifejezetten előtérbe kerülnek a komplexebb, dallamosabb gitárok is. A hangzás azonban továbbra sem állt a zenekar pártján, még ha valamit javult is az összkép. A dallamokból már el lehetett csípni ezt-azt, de továbbra is az erőteljesebb basszusok jöttek át inkább. A hétszámos műsoruk gerincét természetesen a tavalyi lemez slágergyanús dalai képezték, mint a Higher Level of Hate, a Savages vagy a zárótételként érkező, himnikus Far From Heaven. De előkerült a nevéhez méltóan súlyos Black Mammoth és az egészen friss Hellions is. Egy ilyen rövidke előzenekari program esetében
elkerülhetetlen, hogy legyenek fájóan hiányzó dalok, de a közönség részéről nagy panaszra nem lehetett ok.
Hiszen a Fit for an Autopsy minden oldalát megmutathatta, az aprítósabb, a dallamosabb és a derékból hajbókolósat is. Joe Badolato vokalista igazán elemében volt, és énekteljesítménye is jóval érthetőbb volt, mint az előző zenekarnál. Badolato extrém karmesterként navigálta a közönséget, akik pedig még a dupla circle pitet is megvalósították a jellegzetes, krisztusi pózokat produkáló frontember kedvéért. Remélhetőleg hamarosan újra főzenekarként is ellátogatnak hozzánk, egy kegyesebb hangzás kíséretében, mert a Fit for an Autopsy a kortárs metal egyik legfigyelemreméltóbb és legizgalmasabb együttese.
Az este időbeosztását szinte takkra tartó zenekarok sorában harmadikként következett a Whitechapel, akik a Fit for an Autopsy-nál némileg több játékidőt kaptak. Náluk a legutóbbi két lemez dalai vitték el a dallista több mint felét, és általában jellemző volt, hogy igyekeztek a vadabb, groove-osabb dolgaikra koncentrálni. A sort az I Will Find You némileg rádiórockos slágerével nyitották, ami még így is a Kin című lemezük egyik kiemelkedő, emlékezetes és klippel rendelkező dala. Utóbbi lemezről még a szintén klipes A Bloodsoaked Symphony került elő, ami már szervesebben illeszkedett a setlist hangulatába. Pláne úgy, hogy utána pedig a „try not to headbang” kihívások egyik kedvence, The Saw is the Law következett, amit valóban nehéz kibírni bárminemű mozgás nélkül. Még a korai lemezekről is előkerült két dal a koncert vége felé (Prostatic Fluid Asphyxiation, This Is Exile), amelyek a közönségből is heves üdvrivalgást váltottak ki. A könyörtelen,
gyors darálások és a súlyos groove-ok valóban magával ragadó elegyet alkottak, amiből simán bírt volna még többet a tömeg.
A hangzás a Whitechapel esetében már élvezhetőre javult, bár a három gitárt nem mindig lehetett egyformán jól kihallani. A démoni torkú Phil Bozeman ezúttal a durvább dalcsokor miatt kevesebbet csillogtatta tiszta énekhangját, viszont amit összehörgött és sikoltozott, azt magas színvonalon hozta. Bár elmondása szerint és láthatóan is kissé maga alatt volt, így kevésbé kommunikatív vagy aktív módon, valamelyest rutinból hozta le a műsort. A dalösszeállítást tekintve egyedül a groove-szörnyeteg I, Dementia hiányzott nagyon az összképből, meg egy kicsit a hasonló jellegű Brimstone. De így is egy közel átfogó, a ’Chapel majdnem minden oldalát megmutató élményben lehetett része a közönségnek.
Egy kicsivel több várakozási idő és ausztrál popintrók után a Thy Art is Murder vette birtokba a Barba Negra deszkáit.
A közönség látszólag a közelmúlt botrányaival mit sem törődve fogadta az ausztrál halálbrigádot.
Esetükben már a látvány is kiegészült néhány kellékkel. A fordított keresztet formázó mikrofonállvány mögött a dobok is magasítva kerültek a színpadra, és a pirotechnikának köszönhetően időnként lángcsóvákkal övezve játszott a zenekar. A kontraszt csak az őket megelőző bandák puritánabb színpadképével összehasonlítva volt meglepő, de teátrálisnak vagy túltoltnak így sem volt nevezhető. Tyler Miller elődjéhez hasonlóan taktikai mellényben állt színpadra, ezzel is erősítve a harcias, militáns összképet. Miller, ahogy arról már szó volt, kellő rutinnal és elszántsággal, rengeteg mozgással és energiával szántotta fel a színpadot. Az érkezését övező körülményekkel is foglalkozott egy rövid ideig, de fanyar hangulatnak és további bő lére eresztett kommunikációnak nyoma sem volt. Talán a banda is úgy volt vele, hogy beszéljen inkább helyettük az új lemez dalaira alapozott setlist, és a
Thy Art is Murder amúgy is zúzósabbra és gyorsabbra gyúrt dalai szívósan próbára is tették a dobhártyák tűrőképességét.
A rájuk jellemző őrült sebességet és darálást csak ritkán szakították meg a középtempósabb vagy gitárdallamokat is rejtő részek, itt a pusztításé volt a főszerep. Az olyan dalokkal viszont nehéz is mellé lőni, mint a Slaves Beyond Death, a 21st Century Death Squad Anthem vagy az új lemezes Join Me In Armageddon. A Godlike című lemez persze dominálta a dalválogatást, ami egy lemezbemutatótól el is várható – és nem is baj, hiszen a műfajon belül egy nagyon is jó lemezt készítettek. Énekescsere ide vagy oda. Ugyanakkor a banda „slágerei” sem maradtak ki, tehát mindenki elégedett lehetett, CJ McMahon hívein kívül.
A Thy Art is Murder tehát elhozta a haverjait, és egy jó kis deathcore minifesztivált rittyentett a Barba Negrában. A hangzás hiányosságai szereztek ugyan némi kellemetlenséget, mint ahogy az érthető okokból szűkebbre szabott dallisták is okozhattak csalódást, de az összkép mégis pozitív maradt. A zenekarok, még ha esetenként rutinból is, de nagyon profi zúzdát produkáltak. Talán még megcsömörleni sem volt nehéz a súlyos groove-októl és kétlábdobos darálásoktól. A novemberi Lorna Shore-koncert pedig amolyan folytatása is lehet majd az estének, már ha a modern death metál és a deathcore kétrészes ünnepének tekintjük a fellépéseket. Addig talán rendbe is jönnek a hallójárataink.
Thy Art is Murder: Godlike Tour, Barba Negra, Budapest, 2023. október 12.
Fotók: Vida Dániel
