Idén nyolcadik alkalommal rendezték meg a Budapest Showcase Hub (BUSH) elnevezésű városi minifesztivált és zeneipari dzsemborit. Ennek csütörtöki napjára, azon belül is a Rumbach Zsinagógába és a Gödörbe látogattam el, hogy öt, a stíluskereteket leginkább feszegető zenekar koncertjét hallgathassam meg. Elvárásdöntögető beszámoló egy majdnem sikeres tervről.
Az úgynevezett showcase fesztiváloknak alapeleme a kísérletezés és – a BUSH esetében a közép-kelet-európai regionális – újdonságok megismerése, azok megismertetése a szakmával és a közönséggel. A lengyel Artificialice bemutatkozójának zárómondatát komolyan véve („And it’s not worth having expectations.”) olyan zenekarokat akartam megnézni, amiknek a hallgatásához valóban nem éri meg kész elvárásokkal érkezni.
Szerencse, hogy az eredetileg elképzelt ötösfogatban két szlovén zenekar is szerepelt. Így az MRFY betegség miatti kiesése után még mindig ott volt a Rumbach Zsinagóga első fellépője, a birds of unknown, hogy semmiképpen se maradjunk szlovén formáció nélkül. Először enyhén kétségbeestem, amikor Patricija Škof énekesnő az intro alatt elkezdett „rábeszélni” a zenére, leginkább azért, mert a narráció kissé kéretlennek hatott. Szerencsére nem kellett sokáig várni az első énekelt sorra, ami után
éreztük, hogy valami egészen különleges fog történni ezen a nem kevésbé különleges helyszínen.
Körülírni is nehéz a birds of unknown zenéjét. A legközelebb talán akkor járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy jazzalapú, de struktúrájukban az avantgárdból is sűrűn merítő kompozíciókról van szó, melyek a dallamban és ritmusban sokszor használnak balkáni és közel-keleti hangulatokat. Jó pár szerzeményben jelent meg fájdalmas, siratószerű énekbetét, de sokszor jelen volt az improvizatív éneklés is. Hiába beszélünk egy ének-gitár-szaxofon trióról, véletlenül sem volt szó üres vagy unalmas hangzásról. A loopolt, perkusszív gitárriffekkel, oktáv-effektezett gitárral és a szintén loopolt énekkel, vagy éppen kilégzéshangokkal és egyéb zajokkal hihetetlenül telített, esetenként már-már nyomasztó hangszerelést értek el. Ami egy pillanat alatt szűnt meg, majd kezdődött újra egy-egy dalon belül, hogy Tilen Beigot gitárszólóiban vagy Tibor Pernarčič szaxofonszólóiban teljesedjen ki. A hangzás és a
szokatlan formanyelv mellett ennek a dramaturgiának is köszönhető, hogy lehetetlen lett volna nem odafigyelni az előadásra.
Folyamatosan mentünk a zenekarral, és jó páran még a koncertet követő rövid szünet elején is csak ültünk, és a kivilágított kupolát bámultuk szótlanul.
Ha a Rumbach Zsinagóga második fellépője, az észt Duo Ruut egy találós kérdés megfejtése lenne, az valahogy így szólna: „Ketten állnak egymással szemben, énekelnek és ütik-verik a köztük lévő citerát. Mi az?” Katariina Kivi és Ann-Lisett Rebane az énekhangjukon kívül valóban csak a közöttük lévő egyetlen kannelt (tradicionális észt citerát) használják a dalaik előadásához. Amit pedig az első magyarországi koncertjükön pengetéssel, vonóval, kézzel vagy dobverővel való ütlegeléssel kihoztak a hangszerből, az annyira monumentális volt, hogy alig lehetett összeegyeztetni a látvánnyal. A duó többnyire észt népdalok saját átiratait, vagy észt szövegek (például népi ráolvasások) megzenésítéseit adja elő, de egészen különleges, modern felfogásban.
A dalok alapeleme a kétszólamú, gyakran cserélgetett ének és az észak-európai népek zenéjére jellemző levegős, éteri harmóniák.
A koncert hangulatához a színpadon lévők számán és az általuk megvalósított hangzás kontrasztján túl hozzátartoztak a duó visszafogott, minden esetben finom iróniával előadott megjegyzései is. A hangszerükről például kapásból megjegyezték, hogy először majdnem csak viccből vették kézbe, mivel „egyáltalán nem menő” („seriously uncool”) hangszerről van szó, majd amikor az egyik dalról elárulták, hogy egy szülő haláláról szóló észt szöveget dolgoztak fel, akkor hozzátették, hogy „megnyugodhatunk”, az egész észt hagyomány ennyire szomorú, szóval „bőven lesz még” hasonló téma.
A soron következő The Devil’s Trade csütörtöki koncertje elmaradt, ezért anélkül mehettem tovább a Gödörbe, hogy a zsinagógában bármit is kihagytam volna. Bár a Gödör pincetermébe két zsilipajtón keresztül vezet az út, tehát lett volna lehetőségem akklimatizálódni, így is arcul csapott a megérkezéskor már zenélő Dennie Wander, az este kakukktojása. A budapesti bázissal rendelkező, de egyébként angol-ausztrál-kanadai/magyar csapat az MRFY helyett lépett fel, így ők voltak az egyetlen formáció, akiknek a stílusmeghatározását lehetséges bővített mondatok nélkül megkísérelni:
a „hivatalos” jellemzés szerint „magas oktánszámú, dalalapú rockzenét” játszanak.
Az oktánszámot benzinkutakon és olajipari vállalatok tárgyalótermein kívül akkor szokták emlegetni, amikor gyors tempójú, autó- vagy motorvezetés mellé filmzenének jól elképzelhető rockzenéről van szó. Ezt egyébként maradéktalanul hozta is a zenekar, még akkor is, ha az én ízlésemnek egy trióhoz képest a basszus helyenként túlzottan egyszerű témákkal dolgozott. A srácok kifejezetten odatették magukat, hallhatóan együtt voltak és jól lehozták a dalokat, annak ellenére, hogy a hálátlan beugrós szerepből adódóan ez egy nagyjából tizenöt fős közönség előtt történt. Nem elhanyagolható körülmény, hogy
az este első fellépőiként sajnos ők voltak az utolsók, akik a helyen rendesen meg tudtak szólalni.
Nem tudni, hogy a mára megboldogult, és mindig legendásan rossz hangzással és/vagy hangosítással megáldott Kuplung szelleme költözött-e a Gödör mostani iterációjának pincéjébe, vagy csak a csillagok állása nem volt kedvező csütörtökön. De az egészen biztos, hogy a kisméretű teremhez képest nemcsak a hangerő volt elképesztően túltolva, hanem ezen belül a mélyek is. (A sorban második Artificialice egyik száma közben egészen konkrétan veszélyesen berezonált a fali polc, amin éppen a sörömet és a könyökömet tároltam.) Ez a befogadást nemhogy nem könnyítette meg, hanem helyenként kifejezetten fül- és fejfájdító élménnyé tette.
A lengyel Artificialice hét taggal és ezen belül nem kevesebb, mint három billentyűssel jelent meg a Gödör színpadán, ami már önmagában növelte a várakozásaimat. Amit kaptunk, azt valóban nehéz lenne bármilyen stílussal illetni. Az egymásba folyatott kompozíciók közben
váltották egymást trapszerű és metálritmusok, jazzközeli elemek és tulajdonképpen minden, ami ezek között elképzelhető.
Alicja Sobstyl énekesnő és zeneszerző nemcsak kifejezetten jól játszott a hangjával, amit a kellemes, légies fekvésekből néha egy szempillantás alatt csavart át sziréneket meghazudtoló sikolyokba. Helyenként effektekkel is eltávolította a vokált az emberi hangtól annyira, hogy az majdnem horrorisztikus hatást keltett. Mindezt több számban is mindent letaglózó elektronika kísérte, megtűzdelve szaxofonszólókkal. Ezzel együtt – és utólag sajnos már képtelenség megítélni, hogy ez a hangzás hibája-e, vagy ezen a ponton már nem tudtam kint hagyni az elvárásaimat – azt kellett észrevennem, hogy a legtöbb szerzemény sokat markolt és keveset fogott: azaz annyira akart egyszerre minden lenni és minden elvárást meghaladni, hogy a végére egy kissé nehézkesen befogadható, egységes, de nem mindig követhető koncertet kaptunk. A fentiek ellenére továbbra is izgalmasnak tűnik a lengyel csapat, kíváncsi lennék egy következő, jól hangosított koncertjükre is.
A 2017 óta most másodszor koncertező makrohang egyediségét és erejét a magyar zenei színtéren úgy tudom legjobban kifejezni, hogy elmondom: először az A38 tetőn hallottam őket előzenekarként, egy olyan koncerten, aminek a fő műsorszámát azóta már el is felejtettem, és ha megvernének se tudnék rá visszaemlékezni. De a makrohang megmaradt. Ahogy a csütörtök este végére is megmaradt egyetlen elvárásom, hiába próbálkoztam:
biztos voltam benne, hogy a makrohang régen várt koncertje teszi majd fel a koronát az estére.
Nem lehettem ezzel egyedül, mert a BUSH csütörtöki napjának utolsó koncertjére a Gödör pincéje rogyásig megtelt emberekkel. Hozzájuk hasonlóan én is nagyon vártam, hogy végre újra élőben hallhassam ezt a hiánypótló instrumentális triót. De hiába adott az Artificialice ízelítőt „keménységből”, a makrohang zúzásához így is hozzá kellett szokni. Ezt kifejezetten nehezítette, hogy a koncert elején némiképp hosszasnak tűnő beállási folyamat ellenére a hangzás végig ugyanazzal a betegséggel küzdött: a basszus annyira hangos volt, hogy néha nem csak a gitárt, de a lábdobon kívül minden mást képes volt elnyomni. Így jóval nehezebb volt ráhangolódni a repetitív gitártémákból fokozatosan építkező dalokra. Amennyire a körülöttem zenére mozgók vállából és hátából meg lehetett ítélni, ez többeknek is leginkább a koncert vége felé sikerült, amikor megérkezett az első szokatlanabb ritmusképlet, és a kihagyott ütemekkel való játék. Azt mindenesetre le lehet szögezni, hogy
a makrohang visszatérése utáni második koncertje még ilyen, ideálisnak távolról sem nevezhető körülmények között is nagyot szólt,
és kíváncsivá tett a jövőben megjelenő dalokra is. Egy következő, remélhetőleg sokkal jobban hangosított koncertről nem is beszélve.
Hogy valóban nem volt érdemes elvárásokkal nekiindulni az estének, azt az mutatja legjobban, hogy az egyetlen, a makrohanggal kapcsolatos még megmaradt elvárásom sem teljesült igazán. Ha viszont az ember szereti kikapcsolni a zenei elvárásait, és kicsit ellökni magát a megszokottól, akkor mindenképpen érdemes körbenéznie a közép-kelet-európai zenei palettán. A BUSH csütörtöki napja erre kifejezetten jó terepnek bizonyult.
Budapest Showcase Hub, Rumbach Zsinagóga és Gödör, Budapest, 2023. november 2.
Fotók: Budapest Showcase Hub Facebook-oldal
