Tucatnyi előadás várja a nagyérdeműt 2023. november 4-19. között a Kolozsvári Állami Magyar Színház nemzetközi színházi fesztiválján. Az erdélyi nagyvárosban idén 230 éves magyar nyelvű színjátszást ünneplő projekt keretében dél-, kelet- és nyugat-európai nagyvárosok teátrumai, így a Prágai Városi Színház is képviseltette magát egy-egy produkcióval. Mégpedig egy sok szempontból különleges, ugyanakkor rendkívül aktuális darabbal, Karel Čapek A fehér kór című drámájának adaptációjával.
A fesztivál kiadványában olvasható, a kolozsvári színházat igazgató Tompa Gábor köszöntőjében megfogalmazott kérdésre, mely szerint az (európai) színház felmutatja-e a világ nagy konfliktusait, a prágai előadás unikálisan reflektált. Egy olyan, 1936-ban, tehát a II. világháború előestéjén megírt, nemhogy Kelet-Közép-Európában, de még Csehországban is ritkán játszott Čapek-darab adaptálására vállalkozott, amely a világ mai tragikus történései tükrében egyenesen próféciának hat.
A fehér kór című dráma ugyanis egy Kínából(!) induló, világjárvánnyá fajuló betegség, a leprához hasonlító Cseng-kór „fogadtatásáról” szól.
Ám nem elég a kiáltó Covid-párhuzam, beleértve a járványhoz való hozzáállást és annak kezelési módját is, mindez egy nagyobb állam szomszédos, kisebb állammal szembeni háborúja kirobbantásának előestéjén zajlik.
Ugye, milyen ismerős? Ha Čapek élne, maga is rácsodálkozna a szövegében taglalt, főleg az idősebbeknél végzetes lefolyással bíró kór 21. századi „változatára”, amelyet akár a túlnépesedett emberiség megritkítása érdekében is kifejleszthettek — a drámában elhangzó, a világ lakossága „egyik felének meg kell dögleni” analógiájára.
Ráadásul úgy, hogy a pandémia kezelése nála is, és mostanság is a háború kontra béke kontextusában nyer többletjelentést.
Čapek főhőse, Galén doktor ugyanis csak akkor bocsátja rendelkezésre az állama (és annak vezetői) számára a betegség ellen maga kifejlesztette szert, ha befejezik a háborúskodást. A cseh szerző azonban a pacifista orvos és a drámában az ellenlábasa, a háborúpárti Tábornagy konfliktusát korántsem szokványos módon vetette papírra. Senki ne várjon tőle — olvasva se — klasszikus értelemben vett drámát, sokkal inkább olyasfajta (morál)filozófiai diskurzust, amely a prágai rendezőt, Michal Dočekalt is arra ihlette, hogy messze elkerülje a realista, szájbarágós produkció létrehozását.
Ennek eredményeképp a lecsupaszított térben, díszletek nélkül, a kór egyik tünetének, a testen megjelenő foltnak a színét jelző fehér, illetve a háborúban elesettek vérét szimbolizáló piros színnel a háttérben játszódó darab a stilizált, hangzó opera felé mozdul el, ahol a dráma történéseit hűen követve az egyes jeleneteket operarészletnek beillő zenés betétek kötik össze.
A sokszor disszonáns, direkt fülsértő muzsika, azaz a betétdalok kapcsán pedig már meg is érkeztünk a brechti eljáráshoz.
A „songok” mellett olyan elidegenítő effektek sokaságával találkozhatunk a befogadás során, amelyek bármiféle didaktikus szándéktól mentesíteni tudják Čapek drámáját. Például a narrátor állandó jelenléte — ki- és beszólásai — azonnal megfosztják a nézőt attól a lehetőségtől, hogy bármely látott jelenettel vagy karakterrel érzelmileg túlzottan azonosulni tudjon.
Čapek művét ugyanis — amennyiben a didaktikát mindenképp bele szeretnénk látni — lehetne a jó és a rossz harcaként is értelmezni. A jót ez esetben Galén doktor képviselné, aki a felettese, Sigelius professzor klinikáján a kutatásaihoz a 13-as kórtermet megkapva küzd a betegség ellen, szemben a népét háborúba sodró és kényszerítő, az emberáldozatokkal így ezen a szinten sem foglalkozó Tábornaggyal, aki maga lenne — az ilyesfajta realista értelmezésben — a megtestesült Gonosz. Ám Dočekal adaptációjában annak a bravúros csavarnak köszönhetően, hogy
Galén doktort és a Tábornagyot ugyanaz a színész, Miroslav Donutil játssza,
a fenti erkölcsi kategóriák egyértelműsége azonnal megkérdőjeleződik. Hiszen ezzel a rendezői döntéssel rögvest az egy emberben megbúvó és megférő, egyszerre jelen lévő jó és rossz szimbólumává válik a kettős szereposztásban játszó színész.
Ezáltal pedig le is hull a lepel Galén doktor abszolút jóságáról, aki a hippokratészi esküjével szemben nem akar mindenkit meggyógyítani, csak a szegény néprétegekből érkezőkkel foglalkozik. Vagyis nem (etikus) orvosként, hanem politikai aktivistaként tevékenykedik, főleg a Tábornagy tükrében, akinek
háborúpártiságával szemben épp az elégtelen orvosi működése miatt kerül fura fénytörésbe a fennen hirdetett pacifizmusa.
S ha már fény, fénytörés. Az adaptációban nemcsak a zene, hanem a hangok, a fények és az árnyak is disszonánsak, már-már kellemetlenek a néző számára. Megkockáztatom, hogy időnként fárasztóan kellemetlenek. Direkt nem hagynak békén. Nem akarod látni, nem akarod hallani a kórházi gépek csiripelését és vinnyogását, a leprás emberek sápadt arcát, de annyira erősek az effektek, hogy óhatatlanul odavonzzák a tekintetet és a figyelmet.
Ahogyan behúznak a további váratlan és szokatlan szereposztások is, amelyek ismét csak egy realista olvasat egyértelműségét ássák alá. Azzal, hogy a fegyvergyártásban érdekelt, tehát a dráma szerint kemény üzletembert, Krüg bárót ez esetben egy hölgy, Eva Salzmannová alakítja, jóval esendőbbé válik a szemünkben a figurája.
Jobban bele tudjuk látni, bele tudjuk képzelni a halandó embert, a fertőző betegség áldozatát.
Az pedig, hogy a dráma első felvonásának harmadik képét megjelenítve a lepráról értekező család női tagjának, az anyának a bőrébe is a cinikus Sigelius professzort alakító színész, Milan Kačmarčik bújik, a családon belüli férfi-női szerepeket borítja meg a dráma jóval egyértelműbb családi viszonyrendszeréhez képest.
S ha eddig a rendező koncepciója bizonytalanított el bennünket, a dráma végkifejlete esetében nincs „plusz” dolga, hiszen az Čapeknál sem teljesen egyértelmű. Hogy a háború vagy a béke, azaz a minden áron háborút szajkózó Tábornagy vagy a vakcinát kifejlesztő orvos győzedelmeskedik-e, győz-e bármelyik, kérdéses, hisz az egymástól eltérő, de tragikus sorsukon keresztül az élet és a halál is relatívvá válik.
A rendező azonban a nem egyértelmű finist megíró szerző kapcsán is él még egy csavarral.
Az előadás dramaturgiájába becsempész olyan, Čapek művészetét éltető vagy épp kritizáló korabeli levélrészleteket, amelyek hallatán a háború és béke kérdésköre az írástudók mindenkori felelőssége irányába tágul. Az írástudók árulásába, vagy a korhű — illetve jelen esetben profetikus — helytállásába.
A prágai előadás tehát — a Čapek-dráma kétes és többértelmű végkifejletével korrelálva — sok szempontból nyitott kapukat dönget.
A fülsértő és disszonáns effektjeivel szó szerint a tüdőnket, a lelkünket döngeti.
Így nyugodt szívvel aligha távozunk a darab végeztével a nézőtérről. Hisz az örök „lenni vagy nem lenni” kérdése itt az emberiségre törő leprával és fegyverarzenállal spékelődött meg a szemünk láttára.
Karel Čapek: A fehér kór. Rendező: Michal Dočekal. Játsszák: Miroslav Donutil, Eva Salzmannová, Tomáš Milostný, Milan Kačmarčík, Kryštof Krhovják, Radek Melša, Kristýna Jedlicková. Európai Színházi Unió 20. Fesztiválja, Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2023. november 4.
A fotókat Patrik Borecký készítette.