Az 1991-ben alapított, immár 32 éve működő Vámospércsi Művésztelep és Grafikai Műhely kétségtelenül egy olyan meghatározó – főként regionális, de időközben (inter)nacionális kereteket öltő – kolónia, mely évente megrendezett alkotói szimpóziumaival és művészeti gyűjteményének kialakításával, folyamatos bővítésével jelentősen hozzájárul nemcsak a kortárs művészeti gyakorlatok és alkotói teljesítmények felmutatásához, hanem az alföldi tájegység sajátos genius locijának, vagyis a hely – kommunikatív és kulturális emlékezet által hordozott és közvetített – szellemének, hagyományainak, ethoszának, tárgyi- és vizuális művelődésszerkezetének újrakezdő továbbviteléhez is.
Az ilyen értelemben felfogott helyspecifikusság mellett az is elmondható, hogy a csoportosulás hatástörténeti horizontjában főként a klasszikus és modern művészettörténet formái (például a különböző izmusok öröksége) és médiumai (táblaképek, sokszorosított grafikák stb.) helyezhetők el, ugyanakkor ezektől eltérő hordozókkal, anyagokkal és technikákkal dolgozó, azokat újszerűen elegyítő stílustörekvésekkel is találkozhatunk (vö.: Áfra János, A Debreceni Nemzetközi Művésztelep története 2006-tól napjainkig és nemzetközi pozicionálása). E felvázolt tendenciák közé sorolható
az Ellenpontok és áthallások című, a művésztelephez, annak szellemiségéhez, szemlélet- és kifejezésmódjához szorosan kötődő tárlat,
mely az intézményesült kulturális szerveződés három oszlopos és az eseménysorozaton rendszeresen résztvevő tagjának, Kopócsy Judit festőnek és textilművésznek, Fátyol Zoltán festőnek, a művésztelep alapítójának és szervezőjének, valamint Somogyi László Gábor festőnek, Vámospércs alpolgármesterének a munkáiból válogat.
A november 20-ig látogatható, a Vámospércsi Művelődési Ház és Könyvtár első emeletén berendezett kiállítás – zeneművészetből és rádiótechnikából kölcsönzött, ilyen értelemben erőteljesen metaforikus-mediális – címe nemcsak finoman előlegezi, ezáltal pedig bizonyos mértékig szemlélődési ajánlatot is tesz, hanem határozottan
ki is jelöli a rajta szereplő 27 műtárgy egymáshoz való lehetséges jelentésképző viszonyait,
vagyis annak a három kiérlelt, markáns formajegyeket és motívumhasználatot mutató művészi praxisnak és látásmódnak a relációját, amely a különbözőségek és hasonlóságok játékterévé alakul.
Végigtekintve az összeállítás egészén azonban
a két kijelölt pólus közül mintha inkább a contrapunct polifón szerkesztési elve érvényesülne,
válna hangsúlyosabbá az egyes alkotók művei között, amelyek több egyenrangú és önálló „szólam” dinamikus egymásmellettiségét, szakadatlan szét- és egymásba hangzását viszik színre. Egy átvitellel élve, ez a fajta vizuális regiszterekben megmutatkozó heterogenitás még abban az esetben is fennáll, amikor az egyes alkotások – keletkezési évszámukkal, vagy akár címeik által jelzetten is – utalnak egy-egy adott művésztelepre, annak hívószavára és tematikájára. Maga a tárlat főterének (el)rendezési koncepciója és a műtárgyak által kialakított, befogadói tekintetet (meg)szervező-irányító ritmusa (vagyis az, hogy egy-egy művésztől több munka egymás mellé kerül) is mintha ezt a fajta elkülöníthetőséget húzná alá.
Ugyanakkor a főtér sarkából megnyíló, rejtett kis helyiség a kontamináció közegeként tárul elénk, ahol – mint ahogy arra Fátyol Zoltán vegyes technikájú, Dialógus című kollázsa is alludál –
sokkalta látványosabban regisztrálhatóak a stiláris-esztétikai átfedések, tematikus kötések,
így például a tájképfestészet hagyományába ágyazódó, az absztrakt és a félfiguratív törekvéseit mutató Somogyi László Gábor Átalakulás és Fátyol Zoltán Land-art a Malom-gáton című piktúrái, vagy épp a személyes és a kollektív emlékezetet tematizáló Kopócsy Judit Hagyaték és Fátyol Zoltán Fa-totem című művei között. Mindezen átfedések ellenére mégis érdemesebbnek mutatkozik kissé elidőzni azoknak a tematikus, motivikus, stiláris és kompozicionális különbségeknek a szemrevételezésénél, melyek ezeket a megejtően és összetéveszthetetlenül sajátlagos formanyelveket előállítják.
Kopócsy Judit többféle papír (merítettpapír, csomagolópapír, akvarellpapír) változatos hatáseffektusú, érzékeny és érzéki felületeket eredményező egymásra illesztéséből (leglettelő anyag, faragasztó, mestertapasz), ezek átfestéséből (pasztell, olaj) létrehozott lírai sűrítettségű
kollázsai nem egyszerűen tematizálják a személyes és történelmi múltat, vagy épp az ezek lehetőségfeltételeként szolgáló időt,
annak rombolva építő munkáját (Hajnali palota).
Ezzel szemben tudatos médiumválasztásukkal és csendes, szemlélődő figyelemről tanúskodó
anyaghasználatukkal fel is mutatják azt az akár kis túlzással romesztétikainak is nevezhető rétegződést és fragmentáltságot,
amely az emberi emlékezés és emlékezet bergsoni nem-lineáris élményidejének is sajátja. Ezek a sokszor idegen nyelvű szöveges elemeket is tartalmazó palimpszesztusok, a letűnt korok építményeihez, emlékeihez való felidéző hozzáférés már mindig is fordítás-, azaz értelmezés-folyamatokra szoruló jellegére utalnak, a részletek elsődlegességét állítják elő(térbe) az egészlegességgel szemben. Az átfestés következtében hullámossá vált vagy az eleve meggyűrődött, szakított, összeragasztott papírdarabok régies karakterisztikájukkal szintén ezt az összefüggést erősítik, mindamellett, hogy bizonyos mértékig párbeszédbe léptethetőek az arte povera művészeti-szemléleti irányzatával.
Az utóbbi hagyományfolytonosságot tekintve
Kopócsy Judit munkái áthallásos viszonyban áll(hat)nak Fátyol Zoltán művészeti praxisával,
amellyel kapcsolatban a recepció is megemlíti az értéktelenebb anyagok használatában tetten érhető kapcsolódást a szegény/szegényes művészethez (Egy régi szobabelső emléke, ahol egy magányos férfi élt). Fátyol Zoltán következetesen és finom elmozdulások által alakított, főként a félfiguratív kifejezésmódot preferáló, a mitikus-atavisztikus kultúrák ritualisztikus gyakorlatait (Anyaság; Kirajzás; „Metamorfózis”) és rekvizitumait (Maszk; Totem őrző figurákkal) motivikusan erőteljesen megidéző művészete egy olyan múltbatekintő jövőbelátás szemléletéről tanúskodik, mely kimeríthetetlen forrásvidékét a történelem előtti – és feltételezhetően természetközelibb – korokban és szokáskultúrákban teszi kijelölhetővé.
Ez a látszólag szinkretikus archaikusság ugyanakkor ebben az esetben sem csak a stilizált alakokban és a redukált motívumokban ragadható meg, hiszen maga a(z) – sok esetben egyszerűséggel és minimalizmussal dolgozó – ábrázolásmód formailag felelevenít(het)i akár az őskor vagy a tribális közösségek rajzolatait is. Sötét tónusú, valamifajta homály és gomolygás látványát keltő, enigmatikus képei, vagy épp élénk színekkel operáló alkotásai a rajtuk feltűnő bábszerű figurákkal (Játékbabák) pedig
mintha az avantgárd irányzatok romantikától megörökölt bábkultuszával is párbeszédet létesítenének.
Vonalvezetése, mely a véletlen és tudatos határterületein helyezkedik el, szintén a már említett, letisztult formakészletű ábrázolásmódot markírozza.
Hasonlóan a véletlen és tudatos köztességét térképezik a művészi kifejezésben Somogyi László Gábor főként geometrikus kompozíciójú, dammarlakkal fedett, gazdag színpalettájú felületei és a csöpögtetés absztrakt expresszionista technikáját alkalmazó festményei, melyek
a tájak és (belső) terek aprólékos megjelenítését, a percepció színeket és formákat szakadatlan áramlásban észlelő felmutatását célozzák.
Legyen az akár egy éjszakai látkép kék-fekete égboltján elmosódó csillagvibrálás (Csillagrajzás I; Csillagrajzás II), egy komplementer színű ecsetvonásokkal és pöttyökkel megérzékített temető, aminek külön érdekessége az a belső feszültség, ami a meleg-hideg színpár, vagyis metaforikusan az élet-halál jelölőinek felcserélésével jön létre, a horizont azonban itt is a – színtani értelemben vett – keveredés/találkozás helyévé válik (Jósol a révész).
Vagy épp a kék és fehér különböző árnyalataival megjelenített esőzés folyamatának színrevitele egy betört ablaküveg mögött/előtt (Esőnap törött üveggel).
A gondos felületválasztás és annak megmunkálása ugyanakkor Somogyi László Gábor esetében sem mellékes tényező,
mi sem tanúskodik erről jobban, mint az imént is említett festmény, vagy a Vámospércshez is megannyi szállal kötődő, nagy hatású írónak, költőnek emléket állító Hommage à Térey János című táblaképe, amin az ábrázolt ablakkeret barázdái, göcsörtjei a faanyag felhasználásából és nem kizárólag a festészeti effektusokból származnak.
Jóllehet, az Ellenpontok és áthallásokon első pillantásra egészen eltérő,
külön-külön is kétségtelenül átgondolt magatartásformákra és kiváló minőségű művészi teljesítményekre lehetünk figyelmesek.
Mégis, a képek érzéki, önmaguk anyagiságát felkínáló tapasztalása és intellektuális-jelentéstulajdonító szemlélődése közben fel-felbukkannak az egyes műveken áttetsző, a polifóniából kánonba szerveződő, majd újra szétszóródó szólamok finomhangolt hasonlóságai.
Az Ellenpontok és áthallások című kiállítás a Vámospércsi Művelődési Ház és Könyvtár Fátyol Zoltán Galériájában tekinthető meg 2023. november 20-ig.
A szöveg a megnyitóbeszéd szerkesztett változata.
A fotókat Gyenge Tamás készítette.
