Legutóbb 2019-ben jelentkezett új albummal a 30Y (ki az akit még megölelnél), és érezni is az azóta eltelt viszonylag hosszú idő hatását: az X zenei és szövegvilágát tekintve is a legegységesebb albuma a 30Y-nak. Tele van olyan megoldásokkal és kísérletezésekkel, melyek a zenekar eddigi munkásságától eltérő új utakat jeleznek. Az egységesség az anyag minőségét is jellemzi: a tizenhat dalból egy sincs, amelyiket kevésbé sikerültnek mondhatnánk.
„Nektek is feltűnt hogy elteltek az évek” – ezzel az állítással (vagy kérdéssel?) kezdődik a 30Y új albuma. Az X című – a zenekar eredeti szándéka szerint valójában cím nélküli – lemez ennek jegyében
a számvetés, a visszatekintés, az ember világban elfoglalt helyére történő rákérdezés
hol keserű, hol fájdalmas, hol reményteli lenyomata. A cím betűje, az X üres jelölő, amibe bármit beleláthatunk. A jelkép szétírását maga a zenekar kezdeményezte a felkérésükre született rövid írásokkal, amelyek mind másként értelmezik az X-et. (Az X dalszövegeit innen idézzük. Egyes esetekben, amikor a kötetbelitől eltérő szöveg szerepel a dalokban, a lemezen hallható változatot írjuk.) De a lemezborítón a maga fizikai valóságában is valaminek a leragasztásaként jelenik meg a szimbólum, ami utalhat sérülésre, vagy inkább sérülés és gyógyulás dialektikus egységére. De az életkort is X-ben szoktuk mérni, a harmadik, a negyedik iksz: ez az életünk. Az X el is fedhet, meg is gátolhat cselekvéseket: a miezmiez című dalhoz készült filmben az emberek szája van x-szel leragasztva. De mivel a 30Y-nak ez a tizedik lemeze, a címválasztás a számozott lemezek hagyományát is megidézi, ahogy azt tette már a Nr. 4. című 30Y-album is (2008).
A számvetés és az útkeresés adja a dalok fő témáját, az öregedés unikális, mert pozitív megközelítését is elénk tárva, jócskán meghaladva azt a gondolati horizontot, amelyen általában ezekről gondolkodunk. A lemez így a 30Y önmagára visszavetített metaforája is, elmúlt huszonhárom évének összegzése.
A zenekar is számot vet a múltjával: több helyen idéznek meg témák korábbi dalokat
(például a közjáték 2 a puhatalpú lányokat és a karambolt, az egyiken sapka gitártémája az ágyéktól szíviget), a parton kövek vízi sárkányai mintha a fürdőzők a balatonnálból jönnének vissza, az alkalmi társ talán az ül és vár híres soraira utal („vegyél magad mellé egy kutyát vagy macskát társnak”) – de a legradikálisabb viszonyulást az arra indulok el veszi fel: a „hazudtál nem akkor kezdted el / amikor más már befejezte” két sor a koncerteket rituálisan lezáró sötét van állításának igazságát bizonytalanítja el, utólag, a mából visszanézve, értelmezve újra ezt a régi dalt.
A daloknak egy kivétellel mindegyike egy én nézőpontjából szólal meg, egyes szám első vagy önmegszólító második személyben, ez keretezi a helyét kereső ember önreflexiós gyakorlatait. Az előző két lemezhez képest ez az egynemű nézőpont jelentős elmozdulás: a Dicsőségen (2016) szinte novellaszerű történetek szerepeltek (révbe ér, A.J.K.A., nincs másik élet), a ki az akit még megölelnél lemezen pedig nagyon általános módon jelentek meg a személyek és dolgok, sosem eldönthető, kiről vagy miről van igazából szó.
Az X-en konkrétabbak, kifejtettebbek a szituációk, ugyanakkor az eltávolítás gesztusai miatt nemigen referencializálhatók,
és a nézőpont végig leszűkítve marad a személyes nézőpontra. A megszólaló nem magában beszél, hanem mindig valaki másnak címzi megszólalásait, ezt mutatja a nyitódal idézett első sora is. Ez a valaki, aki beszél, valójában magát keresi, az érzéseihez próbál hozzáférni, így akarva megérteni a világot, és általában ennek a kísérletnek a kudarcát jelenti be. A világnak ugyanis csak a kontúrjait látja, vagy még azt sem („áll csak áll a háza ablakába / tárgyak emberek” – harag), és saját magának is formát keres: „arra számított hogy lesz egy alak / akinek azt mondhatja kibírtalak” (te nem vagy az) – az „alak” szó stilárisan annyira kilóg a szövegből (az egyértelműbben odaillő „ember”, „férfi/nő” stb. helyett), hogy látványosan felhívja magát erre az értelmezésre.
Ez a töprengő figura folyton a ki vagyok én? kérdést szögezi magának: „ki volnál ha nem te vagy / apád anyád egy kődarab” (a hús a vér a száj), és azt, ki rendelkezik az egyén identitása felől: „ki vagy ki mondja meg” (kavicsok kövek).
Gyakran meg is kettőződik az én, a skizofrénia határát súrolva:
„egy ember szólt hozzám / az én elképzelt hangomon / én meg a fülébe súgtam / hogy ő én vagyok tudom” (az egyiken sapka). A személyiség és az identitás egységének problémája az előző album emlékezetes dalaiban is központi szereppel bírt (a lélek ára, az aki mondja), de itt sokkal inkább a környezetéhez fűződő viszonyának összefüggéseiben merülnek fel a mély egzisztenciális téttel bíró kérdések.
A megszólaló ugyanis egy kiszolgáltatottságokkal teli, szorongató világban keresi a helyét. Ez a világ külsőségeiben nem annyira nyomasztó mint az előző lemezen, ahol több dal is kifejezetten konkrétan utalt a fasizmusra (ki az aki most menekül, ha igaz), és a központi metafora a Balaton volt – „a balaton a bukottak tengere” –, minek következtében az általánosabb hely- és időjelölőket sem lehetett másképp érteni, mint saját jelenünkre vonatkoztatva.
Az X szövegei ezzel szemben egyáltalán nincsenek kronotopikusan lehorgonyozva Magyarországra vagy Kelet-Európára.
A kiszolgáltatottság, a szorongató környezet megjelenik, de jóval általánosabb módon, például a haragban („érte is eljönnek nemsokára”), a menjél ha mennélben („a győztesek kibaszott gyávák / közben nézem ahogy más belehal / és magamat siratom”), vagy az Egy mondat a zsarnokságról-parafrázisként is felfogható szomszédban (ami a Kiscsillag azonos című számára is utal), ahol a fenyegető szomszéd mindenütt jelenvalósága a szorongásnak egyszerre a forrása és az allegóriája. Az éhezők jóllakottak kissé leegyszerűsített és didaktikus antikapitalista politikai kritikája pedig a címében jelölt két csoportra osztja társadalmat, amelyek között létezik ugyan választás, de nem mindenkinek, és bármilyen választás az árulással ér fel.
A haragban az ablakon kinéző alak ennyit lát: „tárgyak emberek”. Eltűnnek a dolgok a maguk konkrétságában, mert annyira szorong a megszólaló, annyira beszűkült tudatállapotban van, hogy magát és az őt körülvevő világot sem képes másképp látni. Ilyen értelemben távolodik el az ország, a régió nyersebben megfogalmazható problémáitól – miközben épp azok hozzák létre azt a tudatállapotot, ami megbénítja a reflexiós készséget. És nem csak azt, de az ember saját mentális világához való hozzáférést is. Több dal is
kijelenti az érzések megfoghatatlanságát, megfogalmazhatatlanságát vagy egyenesen az érzések hiányát:
„én már semmit se érzek / se jókedv se részvét se bánat” (mesélős), „lehet hogy szerelem mondjuk lehet hogy az / vagy inkább a szánalom lehet hogy az / vagy gyávaság inkább lehet hogy az” (te nem vagy az), „nem is fájdalom nem is félelem az nem olyan” (miezmiez). Az ember nem egyenlő az érzéseivel, de akkor ki ő? A miezmiez című záródalban aztán még bizonytalanabb a világ: „ki az ki az ki az?”, „mi ez mi ez mi ez?” – kérdezi arról, ami mindenhol jelen van, őbenne is: „a hátam mögött a fejem fölött a bőröm alatt”. A zenei megoldások pedig gyakran kísérteties hatást keltő feszültségben vannak ezzel az érzelmi jelentéssel, a miezmiez ugyanis a grandiózus szimfonikus zenekari kísérettől és a felfelé haladó dallamívtől valami furcsa musical fináléjára hasonlít – de a végén semmiféle megnyugtató lezárás nincs.
Mindezek a gondolatmenetek erős dramaturgiával szerkesztett ívre feszülve bontakoznak ki a tizenhat dalban (két instrumentális közjátékkal). Az első és az utolsó dal adja az ív két végpontját: a megfoghatatlan haragra rákérdezve (amely harag mintha az előző albumra utalna, amely nagyon is dühösen élte meg a kilátástalanságot), a sokféle válság – depresszió, kapcsolatok felbomlása, politikai szorongás, öregedés, gyász – feldolgozásán túljutva végül nem marad más, mint egy nagy kérdés: mi ez?
A dupla lemez négy oldala, mindegyiken négy dallal, négy kis egységet alkot.
Az elsőben a haragtól indulva kezdődik meg a szembenézés, és előkerülnek a központi kérdések: ki vagyok én?, ki mondja meg, hogy ki vagyok én?, hol a helyem a világban? A második oldal első két száma (parton marad, az egyiken sapka) szinte szimmetrikusan ellenpontozza egymást. Az elsőben a hős megalázó eseménysorozatát lányok nevetése előzi meg, ő pedig áll „árván” és „remegve”, addig utóbbinál a megszólaló fiú a magányos lányokat szemlélve („egyiknek sincsen még fiúja”), az irántuk ébredt szánalmat csatornázza be saját szeretetvágyának értelmezésébe: „hogy szeretnének szeretve lenni / ahogy szeretnék de azt tényleg nem lehet / én sem tudom hogy hogy szeretnék lenni / szeretve látod hiába kérdezed”.
Mindez a skizofréniát súroló disszociációban csúcsosul: „egy ember szólt hozzám / az én elképzelt hangomon”.
Az oldal harmadik száma szervesen kapcsolódik a másodikhoz: az egyiken sapka szövege a kabát és a szél képeivel zárul, a megtalál pedig azokkal kezdődik. A három hosszú mondatból álló szöveg beszélője „szeretve lesz / vagy szeretve van” – és ebben a közönyben is az egyiken sapka zárógondolatai visszhangoznak, miszerint „amit elértél nem érheted el újra”. Némiképp elbölcsészkedve, de az indexikus jelölés nehézségeit látjuk itt manifesztálódni („belőled ott / csak nyomot / talál”), vagyis azt, hogy a személyiség megkettőződéséig jutó szubjektum számára az ok-okozati, tér- és időbeli viszonyok értelmezhetetlenné válnak, vagy csak önironikusan értelmezhetők („nem hallgatás / visszhangja csak / belőled szól / becsaptalak / mert azt hiszed / ha hozzá beszélsz / visszatalál”).
Az oldal záródarabja, a szomszéd pedig a mindig fenyegető Másik totális szétírása.
A szubjektum önmagát folyamatosan a szomszédként azonosítja, ezt a gesztust pedig az anafora erősíti maximumra („én vagyok a szomszéd”), ráadásul a refrénben ezt az agrammatikusságig variált „én vagyok” kijelentést groteszk módon nem egy én, hanem kórus énekli. Ami az előző két számban az én meghasadásának önironikus belátása, az itt a mindenkori Másikban való feloldódásként éri el a csúcspontját.
A két közjátékkal közrefogott harmadik oldal egy kapcsolat történetét meséli el (mit mondhatnék, alkalmi társ, mesélős, menjél ha mennél). Párkapcsolatként, baráti, akár rokoni kapcsolatként is érthetjük a kezdetektől a csalódásokon és a magunknak a másik szemében meglátása okozta szorongástól a gyászig. Hasonlóan alkot egységet a negyedik oldal, ahol az éhezők jóllakottak, ennek a bűntudattal terhelt dalnak a keserű felismerése – hogy aki beszél, a jóllakottakkal ül egy asztalnál – megágyaz a lemez utolsó három dalának (angyalkötél, te nem vagy az, miezmiez), amelyekben nem a társadalomról van szó, hanem a szorongásnak próbál képeken keresztül alakot adni a beszélő, aki a félelmet mindig magában találja meg, nem a másikban, és szorongását abszolút befelé koncentrálja, magát hibáztatja.
Az érzelmi és gondolati komplexitást hordozza a zene is:
az elégikus, fájdalmas, tragikus regiszterben éppúgy meg tud szólalni, mint az önbiztató optimizmus felszabadultságában.
Az X zenéje egyébként kifejezetten sokszínű és kísérletező. Nemcsak a hagyományos dalforma gyakori felbontására gondolhatunk (versszak és refrén szerepeinek felcserélésére, szöveg nélküli, csak instrumentális refrénre és hasonlókra), de a hangszerelés sokféleségére is: például több dalban szerepelnek vonósok (harag, parton marad, mit mondhatnék), a miezmiezben egy egész szimfonikus zenekar, de vannak szinte egyszálgitáros balladák (kavicsok kövek), grunge-os, zúzós rockzene (a hús a száj a vér) és pszichedelikus rockba hajló elnyújtott, ismételt riffek is (alkalmi társ). A legmeglepőbb újdonság azonban az elektronikus zene beépítése a 30Y zenei világába, ami éppolyan jól illeszkedik a hangos skizofréniás dalhoz (te nem vagy az), mint a gitáralapú popzenés balladához (megtalál), és az éhezők jóllakottak szöveg nélküli refrénje is erőteljes, önsanyargató elektronikus zúzás.
Szinte mindegyik számban hallhatunk valamilyen szellemes és jól kijátszott zenei ötletet, mint amilyen a hús a száj a vérben a hangerő letekerése, majd lassú, nagyon lassú visszaemelése, vagy a szomszéd közepén a fenyegető csend, vagy a meglepő helyeken felbukkanó elektronikus alapok vagy az angyalkötél torzított-recsegő klasszikus zenei kódája.
Talált tárgyként természeti hangok is beépülnek a dalokba:
ilyen az egyiken sapka és a megtalál végén a szél zúgása, illetve a kavicsok kövek utolsó 20 másodperce, ahol a vízfröcskölés és a gyermeknevetés zajai egyfajta strandidillt elevenítenek meg. Utóbbiban az is kifejezetten izgalmas, hogy ezt az idillt valamelyest megelőlegezi a szöveg, noha éppen ellenpontozva: „kavicsok és kövek / közöttük fekszenek / kék napernyők alatt / eszik a friss halat”. Az ellenpontozás abban érhető tetten, hogy a kavicsok és kövek közötti pozíció a szám legelején az eltemetés mozzanataként kereteződik, s innen nézvést a parton napernyők alatt halat evők képe már-már túlviláginak is tűnhet.
A parton maradban jól látszik a zene és a szöveg közötti feszültség: a zene lendületes, szinte vidám, felfelé ívelő dallammal, dúr hangnemekben, a ’80-as éveket idéző szintetizátorral olyan, mintha egy Bergendy-dal lenne, a szöveg ezzel szemben a meghatározhatatlan szorongástól a brutális fizikai erőszakig jut el, és ezt erősíti a katonás dobritmus is. Hasonló a szakítás fájdalmáról szóló menjél ha mennél, ahol a zene lüktetése ehhez képest más regisztereket szólaltat meg: mintha a zene időben későbbi pillanatot mutatna, amikor már sikerült az elengedés, de a szöveg jelenében még a gyászfolyamat első, dühös szakaszában van a beszélő. Sőt, a refrén dallamvezetése egészen olyan, mintha egy joviálisan előadható történetté szelídült volna a jelen érzelmi feszültsége.
Az arra indulok elt is hasonló konfliktus szervezi: a szöveg végtelenül kiábrándult, az életét újratervezni akaró beszélőt mutat,
a zene pedig kifejezetten lendületes, a versszakokban pedig Beck nem is énekel, hanem szinte rappel. A grunge-os zúzásnak is némiképp karakteridegen eleme a vissza-visszatérő hármastaps a hús a vér a szájban, amely szintén mintha a végletekig eltolt kiábrándulást („haladnak mind de mind minek”) ellensúlyozná. Emiatt a dalok világképét úgy is lehet értelmezni, hogy az a beszédhelyet, amiben a szubjektum lecsupaszítja magát („ki volnál ha nem te vagy / apád anyád egy kődarab”), egyfajta szerepgyakorlat, próba, performansz lenne.
Ezzel szemben például a hétperces, szép, szomorú alkalmi társban a lassabb részeknél a dob mintha még jobban lassítani akarná a tempót, kihagy egy-egy ütést, azt a benyomást keltve, hogy lassabban lendül tovább a zene. A dal végén a kinyújtott hosszú, melankolikus rész pedig a félelem mozgását mutatja meg az emberben („bennem elbújik a félelem”), vagy általánosabban értve, azt a szorongatott létállapotot, amiről a dal szól: a világot, amiben élünk, szorongunk, félünk, és ennek következményeit az emberi kapcsolatokra nézve. De ez a dal inkább rezignáltan szól erről, mintha azt mondaná, szar az egész, de fogadjuk el, hogy van egy pont, ami után már nem érdemes nem alkalmi társat keresni az emberi kapcsolatokban. Több szám is a feszültségek kiélezésével, sor vagy ütem közepén végződik (például igen hatásos módon a mit mondhatnék). Az album végén sem kapunk megnyugtató zárlatot: hiába várjuk a leereszkedést, amely lecövekelné a zene kiváltotta érzéseket, a dallam fennmarad.
Az album központi motívuma a szövegek és a hangzás tekintetében is a víz,
ami természetesen óriási jelölési távlatában rímel a befelé forduló, önmagát kereső szubjektum alakkeresésére. A víz mellett a mozgás, általában véve a helyváltoztatás problematikája válik az album fontos témájává. Azon túl, hogy mindezt az énkeresés klasszikus toposzaként azonosíthatjuk, azért is érdekes ennek az előtérbe kerülése, mert néhány számban e motívum ad formát a dallamvezetés és a szövegek között húzódó feszültségnek. Hiszen az olyan szubjektum esetében, aki szinte csak kontúrokban érzékeli az őt körülvevő világot, és inkább befelé néz, nehéz kimutatni a külső mozgás eredményeit, az így létrejövő állapot- és környezetváltozást. Ugyanakkor a belső tekintet értelemadási gesztusai ennek hatására is változhatnak. A maradás–elmenés nagy egzisztenciális tétekkel bíró dichotómiája olyan fizikai mozgássá csupaszodik, mely csak belülről érzékelhető. Az X szövegvilága így finomhangolja azt a közhelynek számító tételt, hogy minden utazás belső.
A víz központi jelölőként funkcionálása az előző album fényében is izgalmas keretet ad az értelmezésnek. Amennyiben elfogadjuk, hogy az előző albumon a Balaton volt a központi motívum, akkor az X szövegeiben szereplő sok vízzel kapcsolatos képből látszik, hogy el lett engedve a kelet-európai környezet, és sokkal általánosabb emberi kérdések kerültek előtérbe. Hiszen míg a Balaton „a bukottak tengere” volt korábban, addig a X-en egyfelől azt halljuk, hogy „nem találja meg / senki a saját / tengerét” és hogy „sose lesz tengered” (kavicsok kövek), másfelől azt, hogy „az égszínű vízből sárkányok jönnek” (parton marad). A part az part, nem több annál, üres hely, amely ilyen értelemben a legtisztább terepet biztosítja a szubjektum kontemplációjához. De mégsem azt a romantikus toposzt látjuk itt működésbe lépni, mely szerint a megszólaló partikuláris, értelemadó tekintetével hoz létre világokat, hiszen a környező világ kontúrjaiban beszüremkedik, csak mintha nem lépne kapcsolatba az önértelmező belső beszéddel.
„Ne szólj mert úgyse lesz / ennél jobb életed” – halljuk a kavicsok kövekben. Ez a végletekig rezignált attitűd az összes szám sajátja.
Sőt, ha valaki csupán a szövegeket látná zene nélkül, kénytelen lenne azt mondani, hogy valaminek itt nagyon a mélyére kerültünk. Ám tévedés lenne, ha így értékelnénk ezt az albumot. A 30Y már 23 éve mutatja meg nekünk újra és újra, egyedülálló és kreatív módon, önmagát sosem ismételve, hogy az emberi érzelmek egész spektrumával érdemes és szükséges foglalkoznunk: a szívünk a fegyver. Mert bárhonnan is nézzük, empátiáról mégiscsak akkor van szó, amikor úgy tudunk mások valóságához kapcsolódni, hogy mi magunk nem szenvedtük el az őket ért nehézségeket, bántalmakat. E sorok írói erről a legtöbbet a 30Y nevű pécsi bandától tanulták.
30Y: X, Zajzajzaj, 2023.
A borítóképet Martin Wanda készítette.
