Bőgőmasina
– Ne sírj, szívem. Ne sírj – mondja hol az egyik, hol a másik. A kövér könnyeimen keresztül anyáról apára pillantok. Bármelyik pillanatban összeeshetnek a kimerültségtől, olyan, mintha fáradtsági versenyt rendeztek volna. Fiatal még az este.
A Maxi-Cosi babahordozómban az asztalra, a tányérok közé tesznek, rajtuk rendelt ételek maradékai. Ma kínai, tegnap pizza, holnap megint. Amióta itt vagyok nekik, hétről hétre egészségtelenebbül és egyre többet táplálkoznak. A következő öt évben mindketten jelentősen elnehezednek majd, hozzá rosszul is érzik magukat, aztán beköszönt a sport és önfegyelem időszaka, apa nem, anya viszont ki fog tartani. Apa ezt is szimbólumnak véli – a másik sikerének, a saját kudarcának –, és elkeseredettségében annyi példányban fogja ezt a vélt szimbólumot lemásolni, amíg anyának elege nem lesz belőle.
– Egy órája kapott enni – mondja anya. – Más miatt sír.
– Hát, mire fel ez a nagy szomorúság? – kérdezi apa, mielőtt végigpuszilja a lábujjaim.
Hát, a szeretet, amit érzek, és a jövő, amit látok. Mindegyre azzal próbálom magam vigasztalni, hogy ez a mindentudás elmúlik egyszer. Két-, de háromévesen már biztos, mint bárki más is, tiszta lappal kezdek. És akkor olyan leszek, mint ez a kettő itt, akik már nem tudják, amit tudtak, mikor még olyan kicsik voltak, mint most én. Épp az arcom meg a talpam birizgálják puha ajkaikkal, és ahogy ők is, úgy én is a múltban élek majd, rettegve a ránk leselkedő ismeretlentől.
– Ne sírj, Levibaba.
A koponyájuk alatt menekülőutat tör magának a frusztráció, otrombán, hogy szinte már hallom. Egész testem rázza a zokogás. Akármennyire szívszaggató is, előbb-utóbb azért irritáló. Jó ideje nem aludta ki magát ez a kettő. Van az úgynevezett túlérzékeny szülők esete, akik addig rázzák a csecsemőt, amíg az örökre el nem hallgat. Bár ilyesmi nálunk nincs kilátásban, meg kell nyugodnom. Befejezésképp még picit csuklok, és várok, hogy felbukkanjon a fejük az asztal felett, majd alaposan szemügyre veszem őket, ahogy gügyögnek és nyelvet öltögetnek. És akkor a reménytelenek bátorságával fogatlanul felnevetek. Ehe-ehe-ehe, száll feléjük a nevetésem, és átragad rájuk. Ellenállhatatlan vagyok. Össze-vissza puszilgatnak boldogságukban.
A hordozómban ülve lélegzetüket visszatartó csecsemőkre gondolok, akik egyszer csak meghalnak. Ezt lehet önzésnek nevezni, de akinek lövése sincs, milyen lehet mindent tudni, az egyszerűen nem ismerheti a szenvedésüket sem. Ezek az életet elutasító kis csöppségek – és ez mindegyikükről elmondható ám – kizárólag a rossz látomásokra összpontosítanak, és könnyedén megfeledkeznek arról a bizonyos tiszta lapról. Aláírom, a jövő kevés reménnyel kecsegtet. De a majdani szépre kell koncentrálni. Amire megéri várni. Ott lesz az a születésnapi piknik, például, mikor hét ágra süt a nap, kilencévesen, együtt az osztálytársakkal, hogy az milyen varázslatosan összekovácsol majd bennünket. Vagy az a váratlan szerelem és boldogság negyvenévesen, az is mennyire váratlanul fog érni. És van egy hírem a világnak is: minden felgyorsulhat majd, már annak, aki akarja. Hogy a lábprotéziseket most ne is említsem.
Nem szabadna ezekre a csecsemőkre gondolnom. A sötét függönyök közti résen beragyogó fény egy izzó szablyát rajzol fölém a falra. Hátat fordítok a jövőnek, és megpróbálok a jelenben élni, pont ahogy azt görcsösen teszem majd később is, miközben a múlttól szenvedek. Az éj nem adja meg magát. Életem végéig rossz alvó leszek.
És megint rám tör a bánat, felcsapnak a jövendő veszteség hullámai. Tejfogak, nagyszülők, háziállatok, barátok, megannyi sál és sapka, szerelmek, a hajszálaim, a bizalmam és még ezek ketten is. Annyira kiábrándító, hogy minden, amit elveszítek, egyszer újra felülkerekedik rajtam, hogy már lassan három hónapja gyakorlok, mégsem sikerül erőt vennem magamon. Megint ébresztheti őket a kis haramiájuk. A lelkemmel együtt a tüdőm is megtelt, bömbölök, a meleg szétterjed a pelenkámban, közben érzem, mindjárt éhes leszek.
– Shh, pajti – igyekszik csitítani apa, magát éppúgy, mint engem. A karjaiba vesz, megcsap az izzadságszaga, álla a homlokomhoz nyomódik, szúr a borostája. A haja feláll, a fütyije merev. Ágyba fektet, anya előveszi a mellét. Amint szopni kezdek, ő otthagy csapot-papot, siet vissza a hegyvidéki őserdőbe, az álmába, ahonnét kicsaltam. Akit ott keres, viszontlátni már nem fogja, a merevedése is lankad majd, végül leereszkedik egy létrán egy gödörbe, egy sírba. Ott félig betemetve, mozdulatlanul és lilán rám talál. Felriad, lámpát kapcsol, és lassan kifújja a levegőt, amint meghallja, hogy szopok. Ekkor anya félkézzel leárnyékolja a szemét, azután négy ujjával átfésüli apa haját. Ő odabújik mellé, a vállához, közben vizslat, szimatol.
– Vajszaga van.
Anya bólint, érzem majd. Az ágy szaga pedig olyan, mint az övék.
Szombat van, ezen a napon anno apa szobrászkodott, anya énekórára járt. A nyugalom fontosabb, mint az önfejlesztés, döntötték el érkezésemkor, az pedig a pihenésnél kezdődik, az unalom meg jót tesz a kreativitásnak. Anya már csak vezetés közben fog énekelni, apa nyolc év múlva ad még egy esélyt a szobrászkodásnak, hogy aztán hónapok múltán feltegye magának a kérdést, miért is.
Kicsit összekapják a lakást, olvasgatnak, főznek. Jön a nagyi. Aki iszik. Akár valami összeesküvők, pakolják is el a fehérborokat, a feketekagylóhoz illőt kivéve, az a palack elöl marad. Csak kínos ne legyen.
Nagyi egyébként nem az az elszíneződött arcú alkoholista, sokat is eszik, inkább mohónak, semmint függőnek tartja magát.
– Az én hercegem – mondja rekedten, miközben a puha karjaiba vesz. A tekintete tiszta, ma kitesz magáért.
A bal melléhez nyomom a szám. Érzem a bimbóját a selyem blúzán át.
– Jaj, azt nem szabad, hercegem – szól rám, de hallom a hangján, hogy hízeleg neki.
Mélyen a szemébe nézek, és bemutatom a nevetésem. Leesik az álla.
– Azt gondolná az ember, hogy tökéletesen ért mindent – mondja.
– Csak a hanglejtést – mondja apa az újságokat rendezgetve.
Nagyi rám néz, megvonja a vállát, én pedig bájos szemöldököm fel. Lassan veszi a levegőt, így még jobban belesüppedhetek a mellébe. A női mell valami csodálatos; ezt a véleményemet a jövőben is fenntartom.
– Van még bor? – szólal meg nagyi úgy egy tucat kagyló után.
– Elfogyott – mondja anya. – Az étel ízlett?
– Egész finom. Bár az első körben tovább hagynám sülni a krumplit. Na, és amit hoztam?
– Még nem hűlt le – mondja apa.
– Ugyan. Ennyi idő alatt. Hideg volt már, mikor megérkeztem.
– Anya, kocsival vagy – mondja anya.
– És? Máris indulnom kell? Csak most jöttem. Vannak azok a kisméretű poharaitok.
Apáról anyára pillant, de mindketten a kagylójukkal szemeznek.
– Tisztára, mint az apád – mondja a lányának.
– Most már biztosan lehűlt – mormogja apa a konyha felé menet. Anya fagyosan néz utána.
– Folyton csak ez a kioktató hangnem. Ez a morális felsőbbrendűség – mondja nagyi, mintha a szavak ólomnehezek volnának, és nem tudná hova letenni őket. – A hátam mögött meg összefekszik az egyetemista lotyóival – fűzi még hozzá vidáman, hogy szinte már szúr.
– Anya, eleget ittál – figyelmezteti anya, és felemeli a mutatóujját.
Mire nagyi utánacsinálja.
– Még egy belefér – mondja apa.
Nagyi leereszti az ujját, apa megdönti a palackot.
– Jó fiú! – mosolyodik el nagyi. Egy húzásra kiissza a poharat, kihívó pillantást vet a lányára, mielőtt az megint ostrom alá venné a tálját.
Ezt már nem hozzák helyre, soha. Tudom. Mára nagyjából ennyi volt, mondván, csak rosszabb ne legyen. Nagyi három hét múlva telefonál majd, aztán rá két napra megint. A lánya nem veszi fel. Másfél hónap, és nagyi belehajt a fürge kisautójával egy villamosba. A baleset nem az alkoholnak, hanem nagyi figyelmetlenségének, egész pontosan a vezetés és a lányának való sms-ezés kombinációjának tudható be. A telefonját sértetlenül megtaláljak a hátsó ülések között, a képernyőn ennyi olvasható: tudunk v.
Ó, mennyire tragikus ez az egész! Iszonyú ez a tudás! Hogy is hagyhatnék fel a bőgéssel?
– Mi van ezzel a gyerekkel? – hajol fölém nagyi.
– Hagyjál már – förmed rá anya.
Felvesz, lágyan ringat, a kezével megakadályozza, hogy visszazuhanjak a bánatom mélyére.
Apa kidobja a kagylóhéjakat, a levet megpróbálja egy műanyag dobozba áttölteni, de melléönti, feladja, és inkább megszabadul mindentől.
– A főzővizet ne! – kiáltja bőgő fejem felett anya. – Le kell fagyasztani!
– Késő.
– Micsoda egy bőgőmasina, nézzenek oda – szólal meg nagyi. – Te is ilyen voltál ám. Mellettem persze nem volt ott senki.
Este megint az izzó fényszablyát bámulom a hordozóm felett. Még egy éjszakával közelebb a feledéshez, igen, így kell felfognom: egyre közelebb ahhoz a bizonyos tiszta laphoz.
Megint támadnak a kétségek. Hiába ér utol egy-két év múlva a tudatlanság, a bánattól megóvni nem fog. A felnőttek, mondjuk ezek ketten itt, miért sírnak másképp, ha nem látja őket a másik? Nem csak azt siratják, amiről úgy gondolják, már elveszítették, hanem a vágyaikat is, amikről sejtik, hogy sosem teljesülnek be. Vajon ez a sejtés kizárólag az ismeretlentől való félelmen alapul, vagy a csecsemőkori mindentudásban gyökerezik? Lehet, hogy mindaz, amit ezekben a látomásokban tapasztalok, valahogy mégis velem marad, megfoghatatlanul, mint egy álom, szótlanul és kontúrtalanul, alaphangként megbújva, és bármikor újra előhívhatja egy szín, egy szag, egy dallam?
Igen, elkerülhetetlenül így lesz. És lesznek olyan pillanatok is, amik elvakítanak majd, mikor épp jól mennek a dolgok, ezalól senki sem kivétel. Felismerésekről és felnövésről fogok beszélni. Meg boldogságról. És már a győzelmi táncom közben ott fog ágaskodni mögöttem a görbe hátú, széles vállú árnyékom. Hátulról átölel és fölém görnyed, én meg kivehetetlenül állok majd a sötétségben. Mert az a fajta vagyok, aki elismeri a bánatát, aki az elismerést összetéveszti a hűséggel. Az a fajta, aki hűséget fogad a bánatához, és hűséges is marad hozzá. Akár akarom, akár nem.
És megint rákezdek. Hihetetlen, milyen hangokat képes kiadni magából egy ilyen apró test. Az elején általában igyekszem visszafogni magam, de most minden erőmmel azon vagyok, hogy egy szuszra a legborzalmasabb sikítást préseljem ki a tüdőmből. Köhögök és csuklok tőle, a szapora léptek közeledése némi perverz megelégedéssel tölt el. Vegyél magadhoz! Vedd magadhoz a gyermeket, akinek az élete függ tőled! Vedd magadhoz mindazt, ami rám leselkedik, és hordozd!
Anya kiemel a puha bélésű Maxi-Cosimból. A kulcscsontjára csurog a nyálam, közben a pelenkámba kakilok. Míg tisztába tesz, még egyszer feltekerem a szirénát, keserű öröm. Vadul kalimpálok a csupasz, faggyús lábikóimmal, ő próbál fogást találni, hogy megemelje az alfelem. Anya győz, én kitartóan bőgök tovább, már visz is magával a hálóba, pontosabban az ügyeleti szobába, ahol apa könyökét a plafonnak szegezve dörzsöli még az arcát, hozzá nyöszörög, én meg közéjük kerülök.
– Ne sírj, Levibaba – hajtogatja hol az egyik, hol a másik.
– A hasad görcsöl? – kérdezi anya.
Te inkább hallgass, az ötvenet se fogod megérni, a beleidben kezdődik majd, és egy szempillantás alatt felzabál, őrülten fogsz nekem hiányozni, meg apának is, hiába váltatok el már évekkel azelőtt.
Fordító: Szegő Márton
Borító: Unsplash
