David Fincher legújabb filmjében, A gyilkosban visszatért a thrillerhez, ahhoz a zsánerhez, amelyben a legbiztosabb kézzel tud rendezni, és ennek mi csak örülhetünk.
Elgondolkodtunk már azon, hogy a filmesek és persze a videójátékok készítői (lásd a Hitman– és az Assassin’s Creed-szériákat) miért vonzódnak a bérgyilkosokhoz mint főhősökhöz?
A bérgyilkos alapvetően egy morálisan negatív karakter, aki pénzért távolít el másokat erőszakkal,
életeket vesz el azért, mert azok más érdekeit keresztezik. A gengszterfilmekben, mint A keresztapában a bérgyilkos éppen így jelenik meg, egy amorális, parancsra cselekvő, szinte gépies ember, aki a Terminátor gyilkológépeihez hasonlítható. A bérgyilkos főszereplőkről szóló filmekkel már más a helyzet. A John Wickek címszereplője csak kényszerből tér vissza szakmájához, mivel egy nála sokkal rosszabb gengszterpalánta megöli a kutyáját és ellopja a kocsiját, ezért becsületbeli ügy számára a bosszú, miközben hadseregeket tesz el láb alól. A Léon, a profiban, a Kill Billekben, az Assassin’s Creedekben és a Hitmanekben is hangsúlyos, hogy van egy ellenség, aki még a főhős bérgyilkosnál is bűnösebb, ezért rászolgált a halálra.
Allen Baron kult-klasszikusa, a Blast of Silence és Jean-Pierre Melville A szamurája pedig egyenesen egzisztencialista drámává érleli gyilkosa történetét.
Mi újat tud mutatni ezekhez képest David Fincher netflixes akcióthrillere, A gyilkos? Nem sok mindent, de azt stílusosan teszi.
Fincher művét a Hetedik írója, Andrew Kevin Walker dolgozta át forgatókönyvvé a Matz művésznevű alkotó 1998-as, azonos című francia képregényéből. A meg nem nevezett antihőst Michael Fassbender játssza zseniálisan fegyelmezetten. A tapasztalt és profi bérgyilkos Párizsban teljesíti legújabb megbízását, türelmesen vár célpontjára, közben pedig még jógázik is. Igen ám, de amikor eljön a nagy pillanat, nem a kijelölt személyt, hanem a vele érkező nőt öli meg, ami miatt menekülnie kell először a rendőrök elől, aztán megbízói bosszújával a nyakában. A Dominikai Köztársaságban található házában találja meg súlyosan sérült barátnőjét, úgyhogy
megfogalmazódik a fejében a gondolat: addig nem lesz nyugtuk, amíg ki nem iktatja megbízóját
és mindenkit, akinek köze volt ehhez az ügyhöz.
David Fincher elsősorban csavaros thrillerjeivel, például a Hetediken kívül a Játsz/mával, a Pánikszobával vagy A tetovált lánnyal írta be magát a filmtörténelembe, és jellemzően más műfajú filmjeiben – mint a Harcosok klubja – is megjelenik ez a műfaj. Mindenesetre Fincher szereti a csavaros sztorikat, amelyekben szinte semmi sem az, aminek látszik, így nagy leleplezések várnak a nézőkre. A rendező előző, 2020-as életrajzi filmje, a Mank után A gyilkosban is elhagyja ezt a fajta történetszervezést.
Sőt, ez az új műve még formailag sem komplikált, hanem pont ellenkezőleg, cselekménye lecsupaszított, szikár, egyenes vonalú,
a Blast of Silence mintájára csak a főszereplő monológjai, belső kommentárjai színesítik a történetmesélést. De ezek a narrációnak beillő kommentárok is szűkszavúak, általában tőmondatokból állnak, amelyekkel az antihős emlékezteti saját magát bérgyilkosi hitvallására: „Tartsd magad a tervhez”, „Csak azt a csatát vívd meg, amiért megfizetnek!”, „Készülj fel, ne improvizálj!” és hasonlók.
Továbbá A gyilkos tartalmilag sem túl bonyolult.
Fincherék nem játszanak zsákbamacskát, ne is számítsunk olyan fordulatokra, mint a John Wick-filmekben,
amikben egyre több és több rejtélyes és befolyásos alak került elő a Felső Kör nevű szindikátusból. Finchernél nincsenek ilyenek, csak a legszükségesebbek: a megbízó, a kapcsolattartó, és a két bérgyilkos, akiket Fassbender antihősének a likvidálására küldenek. Világosak a célok, nyilvánvaló, hogy kiket kell kiiktatni, és az is, hogy ártalmatlanításukkal a hős szabaddá válik, nem kell olyan lehetetlen és nyakatekert részfeladatokat véghezvinnie, mint Keanu Reeves karakterének a John Wick-szériában. Ilyen módon A gyilkos tényleg nem kínál meglepetéseket,
talán Fincherhez képest egyesek még primitívnek és csalódást keltőnek is találhatják az végeredményt,
mivel nem dolgoztatja meg az agyat, inkább zsigeri és sodró lendületű, amely során nincs sok idő gondolkodni.
Ez az utóbbi állítás akár még problémás is lehetne annak tükrében, ha a John Wickekkel állítjuk párhuzamba A gyilkost, hiszen Chad Stahelski és Reeves művei sem magasröptűek és intellektuálisak, csak részről-részre egyre inkább túlbonyolítottak. Ebben rejlik Fincher filmjének a nagy pozitívuma, hogy még
mint a legelső, 2014-es John Wick, úgy ez sem akar több lenni annál, amit ígér, vagyis egy szikár bosszúhadjáratnál.
A rendező természetesen itt is kamatoztatja tehetségét, azaz a parádés akciókat, amelyeket jó érzékkel, takarékosan adagol a nézőnek, és feszült felvezető jelenetekkel előlegez meg. Tudjuk vagy legalábbis érezzük persze, hogy ha az antihős álruhában behatol egy irodába, esetleg egy luxusétterembe, akkor sikerrel is fog járni, mégis a képkomponálásnak, a megfelelő ritmusú információ-adagolásnak köszönhetően lebilincselően izgalmas A gyilkos.
A roppant stílusos megvalósítást pedig megkoronázza Fassbender kiválóan előadott, hűvös, magabiztos narrációja
(már csak ezért is érdemes eredeti nyelven nézni a filmet), ami olykor ellenpontozza mindazt, amit éppen a hős tesz a cselekmény során. A „Készülj fel, ne improvizálj!” tézist például groteszk módon cáfolja a floridai epizód, ahol improvizálásra kényszerül Fassbender karaktere.
A minőségi rendezésen és kiváló színészi játékon túl természetesen maga a címszereplő avatja igazán érdekessé A gyilkost. Egyaránt hasonlít ő a Blast of Silence kiégett, önreflexív figurájára és a szűkszavú, együgyű John Wickre, sőt Ryan Gosling sofőrjére (aki ugye nem is elsősorban bérgyilkos, de a bosszújában kvázi azzá válik) a Drive-ból. Egyedi karakter, mert hiába vannak filmes előzményei akár a közelmúltból, akár a 20. századból, de számunkra is kifürkészhetetlen, nem lehet egyszerűen megragadni őt, mivel korántsem egydimenziós figura. Fassbender antihősének van egyfajta becsületkódexe és nem akarja, nem is tudja magát tartani a szigorú elveihez, amelyek szerint a munkáját végezte.
Ám ez a becsületkódex semmiképp sem összeegyeztethető az általánosan elfogadott erkölcsi normákkal.
A narráció mint belső monológ azt is hangsúlyozza, hogy ez az ember beleragadt ebbe az életmódba, szinte megszállott őrültnek tűnik, ahogy mantraként hajtogatja magában a „dogmáit”. Ezek olyannyira áthatották az életét, hogy nem is tud más szabályok szerint létezni, szinte már nem is immorálisnak, hanem amorálisnak tekinthető, akinek fejéből a bérgyilkospasszusok kiölték a társadalom által elfogadott morált.
Ebben rejlik David Fincher zsenialitása, hogy úgy képes egzisztencialista témákról értekezni, hogy nem bocsátkozik hosszas elmélkedésekbe, az akciók és a szikár, szenvtelen gyilkosságok révén mutatja be a problémát, hogy
ez az ember gyakorlatilag háromnegyedrészt már gyilkológép.
A maradék egynegyed, azaz az emberség a barátnő miatt folytatott bosszúhadjárat mellett abban is megnyilvánul, hogy képes áldozataival akár udvariasan elbeszélgetni is, senkit sem tesz el egyszerűen láb alól. Sőt, van, akinek megengedi, hogy elfogyassza kedvenc italát mintegy az élettől vett búcsú gyanánt. Persze nem nehéz ezt szadizmusként vagy a profizmus újabb megnyilvánulásaként értelmezni, hiszen sok ilyen esetben körvonalazódik, miért is húzta-halasztotta a kijelölt áldozatok meggyilkolását.
Az egyik áldozatánál például nyilvánvaló, hogy az antihős további neveket akar kicsikarni az illetőből, és amikor már nincs szüksége rá, hidegvérrel le is lövi.
A gyilkosnak tehát nem véletlenül egyszerűen ez a címe. A címszereplő nem egy Léon vagy Sylvester Stallone a Bérgyilkosokból.
Ő nem szán meg senkit, illetve ha fejlődik is a cselekmény során, fejlődése csupán abban nyilvánul meg, hogy kis mértékben eltávolodik ettől az attitűdtől, de mindössze amiatt, hogy lekerült a pályáról az elszúrt megbízásnak köszönhetően. Többé már nem pénzért, hanem önmagukért és az életben maradásért küzd. Ám ettől még jó pár olyan gyilkosság szerepel a filmben, amelyeket nem várnánk, legalábbis a műfaj eddig kialakult kliséi ismeretében. A fősodorbeli bérgyilkosok sokszor gyakorolnak irgalmat, vagy ha nem is, akkor sem egyszerű számukra a gyilkolás, mint a Kill Bill 2. végén, amikor is Uma Thurman hőse elbizonytalanodik Bill-lel találkozva, hiába akarta őt megszállottan megölni a sztori kezdetén.
Fincher antihőse viszont gondolkodás nélkül fejbe lőné Billt is, ha már kiszedte belőle az információt.
Talán a néző is megszánná egy-két áldozatát, akiket az ügy szempontjából inkább feleslegesen öl meg, valójában viszont nem veszélyeztetik őt.
Ez azonban nem hiba, hanem a film egyik sajátossága, a szenvtelenséghez és hűvös profizmushoz szokott címszereplő torzult személyiségének az összetevője. Ezért a közönség számára nehéz lehet az azonosulás, de a bosszúmotiváció és a cselekmény sodró lendülete valószínűleg ezt a problémát is áthidalja.
A gyilkos főleg akkor okoz csalódást, ha egy David Fincherre jellemző csavaros és komplex thrillert várunk.
Pontosabban a végkifejlet is némileg csalódást keltő, kifogy a szufla a filmből az utolsó nagy konfrontációra, így az kevésbé erőteljes, a lezárás pedig negatív értelemben egyszerű, túlságosan összecsapottnak hat. Ám ez sem okoz igazán rossz szájízt, mert A gyilkosból Fassbender (és persze az epizódszerepben megjelenő, ismét lehengerlő Tilda Swinton) igen erős játékára, a feszült jelenetekre és a kevés, de parádés akcióra fogunk emlékezni.
A gyilkos (The Killer), 2023. Rendezte: David Fincher. Írta: Andrew Kevin Walker. Szereplők: Michael Fassbender, Arliss Howard, Charles Parnell, Tilda Swinton, Kerry O’Malley, Sophie Charlotte, Sala Baker. Forgalmazó: Netflix.
A gyilkos a Magyar Filmadatbázison.
