Lehet-e még közhelyek nélkül beszélni a klímaváltozásról, illetve ember és környezet viszonyáról? Van-e más narratíva, mint az, hogy a jóléti társadalom a felelős mindezért, miközben neki kellene gondoskodnia a világról és a benne élőkről? Körülvesznek minket a globális éghajlatváltozás jelei, a különböző felületek szakadatlanul beszéd tárgyává teszik az ökológiai problémákat. Egy ilyen, tematikusan telített közegben miért van szükségünk még mindig azokra a tartalmakra, amelyek az emberek hibáit hangsúlyozzák? És talán a legérdekesebb kérdés, hogyan lehet beszélni az ökokrízisről gyerekeknek? Vibók Ildi Kezünkben a világvége című kötete az utóbbira adott válasznak is tekinthető.
Vibók Ildi kötete 2022-ben jelent meg a megnyerő illusztrációiról ismert Csimota Kiadó gondozásában. A történet viszonylag egyszerű: egy testvérpár (Lincsi és Peti) egy telefonos applikációval, a Parkolj a Parkodban!-nal üti el az idejét, viszont egy fordulat révén belekerülnek a játékba, és szembesülnek azzal, hogy élhetetlen helyet teremtettek a játékosként hozott döntéseikkel. A két gyerek a játék szereplőivel együtt próbálja megállítani a véglegesnek látszó pusztítást, amely a természeti kincsek mértéktelen kitermelése miatt következik be. Lincsi és Peti fokozatosan térképezik fel azt, hogy választásaikkal miként teremtettek egy élhetetlen, víz és élelem nélküli világot.
Amikor belekerülnek a játékba, idomulnak a szabályaihoz,
de egyre hangsúlyosabbá válik, hogy a virtuális és az offline színtér nem elválasztható, hiszen hatnak egymásra. Az alaptörténet azoknak a játékoknak a belső logikáját követi, amelyek a folyamatos építkezést, bővülést és jólétet igyekeznek fokozni a játék világában úgy, hogy a felhasználónak természeti erőforrásokat kell kitermelnie és felhasználnia anélkül, hogy gondoskodna az utánpótlásról, vagy a hosszú távú következményekre gondolna. A Kezünkben a világvége az időbeli sűrítés révén éppen azt mutatja meg, hogy az előrelátó gondolkodás hiánya a természet, így az emberi környezet pusztulásához vezet – ám, mint szinte minden efféle típusú narratíva esetében, ezúttal sem tudatosul, hogy a végkifejlettel egy láthatatlan csapda jön létre.
A Kezünkben a világvége kötetcím rengeteg jelentésréteggel és asszociációval bír. A lehetséges interpretációk egyike szerint az ember dönthet arról, hogy a világvége végbemenjen-e vagy sem.
A kéz kifejezés utal az egyéni cselekvés szükségességére, amely hozzájárulhat a katasztrófa megakadályozásához.
A kézben tarthatóság, a megfoghatóság jelentése ugyanakkor nem csupán a kezelhetőséget sugallja, hanem jelen idejűvé teszi és le is kicsinyíti a problémát. Zsebre tehetővé válik. Ezt a jelentésréteget ellensúlyozza a borító: ahhoz, hogy egy kiterjedt problémát könnyebb lehessen megközelíteni, kézzel foghatóvá kell tenni, amelynek metonimikus kifejeződése a telefon, hiszen az a világhoz való hozzáférést biztosítja. A telefon-illusztráció és a cím együttesen akár arra is utalhatna, hogy a krízis a túlzott elektronikai eszközhasználat miatt következik be, de az ábrázolás ügyesen szorítja háttérbe az izoláció és a telefonfüggőség apokaliptikus vízióit. Helyette azt hangsúlyozza, hogy
a virtuális és a valós világ között kölcsönös kapcsolat alakul ki.
A képernyőből kinyúló gépek és a füst, a növényekre helyezett telefon, amelyek levelei a képernyőn is láthatók, az átjárhatóságot reprezentálják. Vagyis a borító nem csupán a virtualitás és a realitás egymásra vetülését mutatja meg a történetre utalva, hanem az organikusságot és a természetes élőhelyek felszámolását is szembeállítja.
A kötet illusztrációit Babarczy Myriam készítette, aki színhasználatával remekül érzékelteti a természet változatosságát, illetve az építőiparral asszociált szürkés és barnás árnyalatokkal a kopárságot.
Az oldalak elrendezése esztétikus, átgondolt, vonzza a figyelmet. Csupán a szöveg tördelésével akad probléma,
hiszen a bekezdések nincsenek behúzva, így néhol nehezen eldönthető, hogy a testvérek közül ki szólal meg: új bekezdés látható vagy a korábbi megszólalás folytatása egy közbeékelés után.
Babarczy képei az élénk és az elpusztított természet ellentétét érzékeltetik. Előbbi zöld, bordó, sárga színekkel jelenik meg, és inkább a kerek formák jellemzik. Ezzel szemben a környezetrombolás ábrázolását a kopárság, a barna szín és a tüskés figurák határozzák meg, míg az építkezést a szürkés-kékes árnyalatok és szögletes ábrák jelzik. Az illusztrált oldalak előrevetítik az adott szövegrész hangulatát, erősítik és ábrázolják a tartalmat. Van, hogy egy-egy jelenet, szobabelső elevenedik meg, máskor inkább a szöveg keretezéseként funkcionál a kép.
A kötet vizualitása által útvonalak, alternatívák rajzolódnak ki az olvasó előtt: milyen világot szeretnénk?
A rövid távú jólétért megéri sivataggá tenni a környezetet? Vagy a természeti kincsek megőrzésére kell törekednünk? A történet folyamatosan megerősíti a borítékolható választást. Eközben megkérdőjelezi azt a kultúránkban megkövesedett álláspontot, amely a vonzó természet és taszító pusztítás megkülönböztetésére irányul, és amely felől csupán látványosság, a felszínes tekintet fetisizált tárgya a természet. Az élővilág mint látvány háttérbeszorítása révén hangsúlyossá válik, hogy annak megőrzése nem azért fontos, mert gyönyörködtet, kedves vagy aranyos, hanem mert a bolygó működése egy olyan rendszer, amelyben
az egyensúly önkényes és meggondolatlan megbontása súlyos következményeket okoz:
a kivágott erdő például nem képes a talaj stabil megtartására, ami földcsuszamláshoz vezet. Az ok-okozat láncolatát jól mutatja be a történet, viszont mindez azért válik fontossá, mert az emberi környezetet, egy falut fenyegeti a pusztulás a fák védvonala nélkül. Vagyis a történet a természeti értékeket az emberi civilizációt fenntartó és segítő eszközként jeleníti meg.
Egy másik ellentmondás nem a tetőponton, hanem a megoldásban jelentkezik: letarolás helyett a természet megfigyelését lehetővé tevő dolgokat kezdenek építeni a játékban. Beton helyett fából és természetes anyagokból alkotnak, de (ahogyan a természetvédelmi helyek esetében általában) arra nem terjed ki a tudatosság, hogy reflektálttá váljon, a természetes anyagok valójában éppen más területek elpusztítása és kizsákmányolása által válnak elérhetővé.
Az ökokalandparkok fetisizáló és spektakuláris jellegének elhallgatása a Kezünkben a világvége esetében is fennáll.
Mint az utolsó fejezetben (Együtt a természettel) olvasható: „Szívesen vállalnád, hogy segítesz azoknak a balfék felnőtteken, akik eddig csak úgy tudtak kalandparkot építeni, hogy közben nem figyeltek a környezetre? […] Mutasd meg tíz szinten keresztül, hogyan lehet megépíteni azt a világot, amit a látogatók is élveznek, és az állatok és növények sem pusztulnak bele.” (124.)
Ebben a tekintetben a kötet követi azt az ökológiai diskurzust, amely saját önellentmondásaira kevéssé reflektál, és a közvetlenül nem látható következményekről nem vesz tudomást. Így a mértéktartás és mérlegelés helyett (nem szándékoltan) a greenwashing elve érvényesül. Éppen ezeknek a társadalmi szintű elhallgatásoknak a felfejtésére remek alapot biztosíthat a kötet, párbeszédre és ötletelésre sarkallhat.
Bár több esetlenséget emeltem ki, azt mégsem állítanám, hogy a Kezünkben a világvége nem, vagy csak felszínesen mutat be fontos értékeket. Milyen megoldást is kínál a kötet?
A történet az összefogás, a közös cselekvés, a feladatmegosztás megküzdési stratégiáit vázolja fel.
Hangsúlyossá teszi, hogy mindenki egyéni és egyedi képességekkel bír, amelyek egyszerre lehetnek hasznosak és korlátozóak – az adott helyzettől függően. Ennek a leghangsúlyosabb megjelenése, amikor az adott szinteken csupán az applikáció egyes szereplői képesek cselekedni. A szintek a külső jegyek alapján kategorizálják és korlátozzák a játékfigurákat, és mivel az egyikük olyan tudás birtokában van, amely a mentőexpedíció szempontjából fontos, így testet cserél Lincsivel. A csere után folyamatosan tematizálódnak Lincsi testének fizikai korlátai (például az erő hiánya), ami új megoldások keresésére sarkallja a figurát. Az egyéni erősségek és gyengeségek, a közös munka és együttes cselekvés kérdését okosan járja körbe a kötet, hiszen nem válik didaktikussá, inkább alternatívát és mintát kínál az olvasónak.
A bemutatott karakterek sem csupán feketék vagy fehérek, akadnak bosszúságaik, hibáik, így olvasóként könnyű azonosulni velük.
A két főszereplő számára a felelősségvállalás az egyik legfontosabb motiváció,
és a történet egyik fő üzenete éppen az, hogy a rossz döntésekért is vállalni kell a felelősséget, megpróbálhatjuk kijavítani, amit elrontottunk. Egyedül a munkásvezető személye eltúlzottan rossz: karikatúrává válik. Mindenképp rombolni akar, de a valódi, érvelhető motivációi hiányoznak, ezért negatív figuraként súlytalan marad. Nem jön létre egy antitézis az építkezés szükségessége mellett, így a történet tézise és szintézise szinte teljesen egyezik.
Az egyes jelenetekben több, figyelmet érdemlő és kimunkált megoldással is találkozhat az olvasó. Például az egyikben Lincsiék egy manónál szövögetik a terveiket, közben pedig teáznak: borókateát isznak, amit tetűkakamézzel édesítenek. A gyerekek először idegenkednek a tea elfogyasztásától, viszont miután megkóstolják, ízlik nekik, vagyis az anyag körforgása válik hangsúlyossá ebben az epizódban, és közben felidézi azt is, ahogyan a méhek a virág nektárjából előállítják a mézet. Ugyancsak találó, hogy az élvezeteket előtérbe helyező társadalom metaforája a játék lesz: a gyerekek passzívan telefonoznak a szabad idejükben, de ahogy beszippantja őket az alkalmazás, átalakul a természethez fűződő viszonyuk. Vagyis
a kötet a technika- és a telefonhasználattal szemben nem a sokat kritizált ítélkező pozíciót veszi fel,
hanem arra utal, hogy a gamifikáció és az átgondolt tartalomfogyasztás hozzájárulhat a gyerekek világról alkotott képének gazdagodásához. A történet egyik legszimpatikus része, amikor a mentőcsapat ültetéssel szeretné a kivágott erdő fáit pótolni, és ebben az esetben nem utasítják el a technikát, hanem olyan köztes pozíciót választanak, amelyben a gépek észszerű használatát támogatják, hiszen azok segíthetik a helyreállító munkálatok megkezdését. A természet és a kultúra szembeállítása helyett hidat képez a kettő között ez a narratív megoldás. A kötet ugyanakkor mindezt a sűrített játékidő kontextusában mutatja be, így kevéssé érvényesül, hogy az újrazöldítés egy hosszabb folyamat eredménye.
A tanulságok mellett a játékosabb, jelentéssűrítő, egy-egy epizódhoz kapcsolódó illusztrációk is lehorgonyozzák a figyelmet. Például az egyik oldalpár bal lapján négy személy sziluettje látható, az egyikük kezében zseblámpa. A lámpa fénysugarának sávjában burjánzó, zöld növényzet tűnik fel.
A fény mint a remény szimbóluma itt összekapcsolódik a mentőcsapat céljával, a természet megmentésével.
A figurák és a fénysáv elhelyezkedése is a jövőbe vetett hitet sugallja. Az illusztráció a jelképrendszerével, kompozíciójával mélyíti az események súlyát, erősíti az epizód hangulatát.
A Kezünkben a világvége egy attraktív kötet, az olvasmányos történet pedig sokféle és azonosulható szereplőt vonultat fel, akik olyan értékeket képviselnek, amelyek mintaként szolgálhatnak az olvasó számára. Az apróbb ötletek, tanulságok ellenére akadnak kevéssé árnyalt megoldások, viszont éppen ezek a pontok azok, amelyek remek lehetőséget biztosítanak a továbbgondolásra és a párbeszédre.
Vibók Ildi: Kezünkben a világvége, Csimota, Budapest, 2022.
Borítófotó: Gazdik Anna
