„Nem nézem a zöld pulóverét, nem nézem a sötétbarna haját, nem nézem a profilját” (179.) – mantrázza magában Harag Anita kötetének egyik narrátora, de persze újra és újra eszébe jut az a bizonyos férfi, aki épp úgy néz ki, mint aki az Isztriára jár nyaralni, és még fejest is szépen ugrik. A Valakire mindig gondolni kell novellái mindennapi álmodozásaink és rögeszméink útvesztőjén vezetnek át minket, miközben olyan, kellemetlenül ismerős érzésekkel szembesítenek, mint a keserű féltékenység, a magány vagy az elmulasztott érintések után maradó sajgás. Hasonló témákkal már előző könyvében is foglalkozott a szerző, ez alkalommal viszont nemcsak azt mutatja meg, hogy mi történik a szereplőivel, hanem a néhol megmosolyogtató, máskor már-már beteges képzelgéseikbe is bepillantást enged.
A Margó-díjas Évszakhoz képest hűvösebb sikerét tekintve nem meglepő, hogy mind az olvasók, mind a kritikusok körében nagy várakozás övezte a szóban forgó kötetet. A magam részéről kíváncsi voltam, hogy a szikár prózanyelv, a csiszolt megfogalmazások és az izgalmasan nyitva hagyott befejezések után merre mozdul a szerző hangja, és képes lesz-e a megújulásra – akár formai, akár tematikai értelemben.
A realitás szürkesége helyett ezúttal a fantáziáé a főszerep:
a karakterek képzeletben idegen, sőt kitalált emberek bőrébe bújnak. „Itt biztosan boldog vagyok” (14.) – áll az Egy szépnek mondott nő című szöveg legelején, amelyben az elbeszélő ismeretlenek házára vigyázva gondolatban azonosítja magát az ott élőkkel, ez esetben a feleséggel, akiről szinte csak annyit tud, hogy L.-nek hívják. Gátlástalanul lépi át az intim szféra határait: kinyitja a szekrényeket, beleszagol a férj ruháiba, és a bútorokat vagy a különféle tárgyakat tüzetesen szemügyre véve igyekszik következtetéseket levonni a lakókról. („Az ablakainkon nincs függöny, akkor olyan nő vagyok, akit nem zavar, ha idegenek látják” [17.])
Harag Anita figurái azonban nemcsak azt próbálják elhinni, hogy legalább egy kis ideig ők is lehetnek olyan nők, akik tudnak futva beszélgetni, és akiket soha nem csal meg a férjük, hanem adott esetben teljesen új identitást is konstruálnak maguknak, hogy egy alternatív világban másként cselekedhessenek (Nils és Agnieszka). A Selymes, sima narrátora nem vall színt a bababoltban, amikor az eladó a kidudorodó kabátja miatt tévedésből terhesnek nézi,
a felvett szerepek mögött ugyanis gyakran fájó hiány és igazi vágyak húzódnak.
Szintén saját indulataiba, félelmeibe, magányába botlik a Magnólia lakópark frissen beköltöző párja, akik szórakozásból elképzelt sorsokkal és párbeszédekkel töltik fel az üresen maradt lakásokat („felőled akár külön ágyban is alhatnánk. Akkor ezért csalsz meg? Gondolom. Inkább a tizenhármas lakást. Mit csinálnak? Éppen elrontom a csapot, hogy legyen mit megszerelned.” [110.]).
„Vannak életek, amikben nem az az érdekes, ami történik, hanem amik történhetnének” – olvastam nemrég Hegedüs Vera egyik kapcsolódó kisprózájában (Chuck Schuldiner koporsója) – aki nem mellesleg maga is a kortárs magyar irodalom tehetséges, fiatal szerzőinek névsorát erősíti. A Valakire mindig gondolni kell ugyancsak virtuóz módon játszik el a „mi lenne, ha…?” kérdéssel.
Számomra azok a darabok bizonyultak kiemelkedőnek, amelyek az előfeltevéseinket is mozgatják,
és végig aktív, figyelmes befogadást várnak el. Ilyen a kötet egyik legerősebb írása, a Június is, amely egyébiránt idén a Magvető könyvheti antológiájában, a Körképben éppen Hegedüs novellája előtt található. Míg ebben egy írással foglalkozó lány és nevelőanyja bűntudattal és sérelmekkel teli kapcsolata rajzolódik ki, Az agronómusnőben először egy feldúlt öregasszony jelenik meg előttünk, akiről lassacskán kiderül, hogy valószínűleg demens, és otthonban él. A szövegek különlegessége, hogy az alaphelyzetet párbeszédekből, elejtett megjegyzésekből, fokozatosan kell felfejtenünk, de a teljes kép olykor nem is áll össze – csupán egy-egy hangulat vagy sejtés alakul ki bennünk.
Görföl Balázs szerint az „elbeszélésmód és a stílus is mindvégig egyhangú”, ha azonban alaposabban megvizsgáljuk ezeket a novellákat,
számos izgalmas narrációs technikát, illetve eltérő életkorú, származású és nemű megszólalót fedezhetünk fel.
A Befejezett jelen női hangja például fiatalkori, szerelmes önmagának üzen az eltelt évek tapasztalatait, belátásait artikulálva. „Sokáig tartott megszoknod, hogy a barátnője vagy, szakítás után könnyebb lesz megszoknod, hogy csak voltál a barátnője, azt jobban elhiszed majd” (149.) – állítja keserédes iróniával. Szerepel még a palettán idős, olasz hölgy (Látogatás) és harmincas-negyvenes éveiben járó férfi is, aki összetört fogpiszkálókkal babrálva egyenlő szárú háromszöget rak ki az étkezőasztalon, miközben egy egész másfajta háromszög kiaknázatlan lehetőségei egyre növelik a szexuális feszültséget (A hangyák nem jönnek fel a másodikra).
Érdekes metanarratív csavarral él továbbá a Minimum ígéretes:
középpontjában az a kérdés áll, hogy vajon milyen regényt írna a nagyapa, és miközben a szöveg az öregség árnyoldalait taglalja, az ezzel kapcsolatos kritikusi közhelyeket is játékba hozza („minderről pedig természetesen írna a nagyapám, kegyetlen őszinteséggel, de élvezetesen” [54.]).
Bár az időskori kiszolgáltatottság és zavartság fontos témák a gyűjteményben, a párkapcsolati krízisek, a társas magány és az elvakult, a viszonzatlan vagy éppen a múlhatatlan szerelem még mindig nagyobb hangsúlyt kapnak Harag Anita prózájában.
A karakterek kétségbeesetten vágyakoznak a Másik érintésére,
amely eleinte még kellemesen melegíti őket, később viszont egyre jobban fázni kezdenek tőle, amikor felmerül bennük a homályos gyanú, hogy az áhított kéz más combon is nyugodhat. „A szép férfiak hűtlenek” (57.), és – ahogy a Legyél Sarah soraiból is kiderül – még a Cybele 6 névre hallgató mesterséges intelligencia sem segíthet a továbblépésben, hiába tud férfihangon beszélni. Látszólag hétköznapi, néhol szinte banális témákat irodalmi mű tárgyává tenni – méghozzá nemritkán kényszeres, mániákus szereplőkön keresztül – nem kockázatmentes vállalkozás, a szerző azonban nem fél megosztó lenni. „Jó nők várnak jó férfiakra, és jó férfiak várnak jó nőkre (7.)” – fogalmazza meg a Nils és Agnieszka nyelvtanuló elbeszélője kissé esetlenül, némiképp mégis összefoglalva a novellák egy részének lényegét.
A megnyilatkozók fejébe látva a befogadó azokat az érzéseket is átélheti velük, amelyek normális esetben a külvilág elől rejtve maradnak. Végigkövetjük, ahogy rosszindulattal vegyes irigységgel figyelik azokat a nőket, „[a]kiknek mindig olyan a hajuk, mintha frissen mosott lenne, akik sosem izzadnak, akiknek sosem büdös a lábuk” (64.); és ahogy jógázás, vásárlás vagy munka közben hosszas eszmefuttatásokat folytatnak az aktuális kiszemeltjükről. „Egy túlvilági ítélőszék előtt láttam magam, ahol azokat a mondatokat is kimondják hangosan, amikre csak gondoltam, és ugyanúgy számítanak, mint a kimondott mondatok” (115.) – vallja a fentebb említett Legyél Sarah főhőse.
Az már azonban az olvasó ízlésétől is függ, hogy milyen ítéletet hoz,
és mennyire érzi emészthetőnek az állandó szépséghajhászat szólamait vagy a végletekig részletező és nem egyszer redundáns tudatábrázolásokat.
A szerző maga is elmondta egy interjúban, hogy „nehéz volt megtalálni a szükséges és a már szükségtelen túlbeszélés közötti határvonalat, és úgy meghúzni a novellát, hogy ne veszítse el a szövegfolyamnak ezt az áradását”. Ami engem illet, élvezettel figyeltem, és egyértelműen sikeresnek nyilvánítottam ezt a kísérletet. A harmincas évek öröme például elképesztő hitelességgel teremti meg a megszállottság csapongó, lecsupaszított és éppen irritáló volta miatt hiteles nyelvét. Harag szigorú fegyelemmel és jó arányérzékkel dolgozik:
még a legegyszerűbb, már-már primitív kijelentések hátterében is alaposan felépített viszonyok és élethelyzetek húzódnak.
„Legalább hatszor elmeséljük ugyanazokat a történeteket, míg meg nem unjuk őket, és már nem rájuk emlékszünk, hanem a szavakra, amikkel elmondjuk őket” (107.) – áll a Magnólia lakóparkban, de a szavak világteremtő ereje nem csak ebben a szövegben válik fontossá.
A Nils és Agnieszka szereplői csak olyan kifejezésekkel, igeidőkkel és példamondatokkal tudnak kommunikálni egymással, amelyeket már elsajátítottak a közös nyelvtanfolyamon, így ezek segítségével kell kitalálniuk „alteregójuk” tulajdonságait és tevékenységeit. Ellenben a Naptejet hozol? esetében a nyelv nemhogy akadályként lépne fel, hanem akár ezer kilométerre is elrepíthet, anya és lánya ugyanis képzeletben Szártiba utaznak, és ahogy fiktív élményeikről mesélnek, önmagukról is egyre többet árulnak el.
A Valakire mindig gondolni kell írásai végig fókuszban tartják a nyelvben rejlő lehetőségeket,
ezáltal pedig olyan kérdésekkel néznek szembe, mint hogy mit jelent, ha múlt időben beszélünk valakiről, milyen emberek lehetnek az idegen hangzású nevek mögött, vagy hogy miként befolyásolja a személyiségünket, illetve a rólunk alkotott véleményt az anyanyelvünk. („Szeretné, ha Sophie lenne és francia, mert akkor Andornak talán tetszene, a magas, vékony, francia lány a harmadikon.” [181.])
A novellák visszatérő témáik ellenére meglátásom szerint nem ismétlik, hanem sokkal inkább árnyalják, kiegészítik egymást. Bár néhányuk színvonalát vagy tárgyát tekintve kilóg a sorból – számomra ilyen volt a címadó szöveg, ami a többihez képest talán kevésbé érdekes vagy az Azt álmodja, nem tud futni, ami egy rohamot kapó kutya körül forog –, összességében egybefüggő egészet alkotnak.
A kötet koherenciáját erősíti a benne elhelyezett nyolc részből álló ciklus, A kék szemű férfiak is,
melynek darabjait a könyv különböző pontjain, önálló címmel is ellátva találjuk. Meglepetten láttam a Literán, hogy Szabados Attila értelmezésében „a narrátorok között semmiféle kapcsolat nincs azon kívül, hogy feltehetőleg nők, valamint párkapcsolati – mikről is? – nehézségekről?, helyzetekről? beszélnek”. Én ugyanis éppen az összeolvashatóságra és a közös elemekkel folytatott játékra figyeltem fel, az egyes szakaszok kétségkívül párbeszédbe lépnek egymással.
A Nyolcfogásban egy bimbózó szerelmet látunk: a fiú – Janek, aki még véletlenül sem Jani – addig erősködik, amíg a lány meg nem adja a telefonszámát. Az e kérdőszócskában egy nő féltékeny a kék szemű barátja másik oldalán ülő szőke lányra, míg a Lassuló napok narrátora már enni is elfelejt, és nem tud koncentrálni semmire.
Az Ahol abbahagyták megszólalója elképzeli, ahogy a párja – Janek – találkozik a volt barátnőjével, hogy visszaadjon neki egy könyvet,
az Örülök, hogy nem vagy egyedül pedig mintha ennek a megvalósulása lenne a nézőpont megfordításával: az elbeszélő egy kölcsönadott könyv miatt látja viszont az exét, aki elmeséli, hogy Stuttgartba költözik az új szerelmével – a szőke lány mégis várja, hogy a búcsú után megcsörrenjen a telefonja. A hatodik részben aztán (A nevem Silke) egy barna hajú nő jelenik meg előttünk Stuttgartban, és arra a magyar férfira gondol, aki mindig eszébe jut a Johannesstraßéról, hiába szeretné kiverni a fejéből. A Hogyan kell találkozni soraiban egy nő elmeséli, hogy lakott Stuttgartban, miközben kiállítást néz egy férfival. Zárásként az Én lehetnék Berlint olvashatjuk, amelyből kiderül, hogy a főszereplő két éve Stuttgartban volt, és nemrég kiállításon járt egy szandálos férfival, mi több, említ egy bizonyos Janeket is, akinek „a legkékebb szeme” volt. (195.)
A novellaciklus kiválóan szemlélteti, hogy Harag Anita valóban példás tudatossággal építi fel a szövegeit. Bár az Évszakhoz képest hűvösebb letisztult, visszafogott nyelvéhez hasonlítva a Valakire mindig gondolni kell időnként egzaltáltabb hangon szólal meg, megérte vállalni ezt a kockázatot. Olykor nyugtalanító, sőt bosszantó helyzetekbe és eszmefuttatásokba csöppenünk, mégis muszáj továbbolvasnunk, mert – ha nem is szívesen valljuk be – a felvonultatott rögeszmék a sajátjaink.
Harag Anita: Valakire mindig gondolni kell, Magvető, Budapest, 2023.
A borítófotót Valuska Gábor készítette.
