Egy kis kitérővel kezdek. 2021 márciusa előtt is tudtam, kicsoda Krúbi – ismerőseim mutatták a klasszikusokat, konstatáltam, hogy nem rossz –, de engem a Mirror Glimpse formációval fogott meg először, mikor nagyjából a csúcson megállt egy pillanatra, és barátjával-kollégájával, a kitűnő producer, de annál iskolásabban rappelő BEATóval összeállva egy minden tekintetben marginális szerelemprojekten kezdtek dolgozni. A Legendás Ribancok Nyomában beharangozójaként ráadásul egy négyrészes, a legblődebb discoverys reality show-k zsánerében prezentált áldokumentum-sorozatot töltöttek fel a YouTube-ra, melynek finisében lelepleződik a rejtély, és – pillanat, megfogalmazom: – az időutazó Pomázi Proli Pina, hogy lekenyerezze és távozásra bírja a ribancvadász-párost, otthagyja nekik „minden idők leginnovatívabb rapalbumát”, a saját munkájukat a jövőből. Na, aki milliós hallgatottsággal beleáll egy ekkora marhaságba, az engem helyből érdekel. Maga az album egyébként imádnivalóan suttyó örömzene: szerelmeslevél Pomázhoz, a fiatalsághoz, a barátsághoz és persze a Kedves Ganghez – hallgatása ráadásul a szókincsünket is bővíti, igaz, elsősorban a könnyűdrog-fogyasztás témakörében.
De ennyit a Mirror Glimpse-ről, és koncentráljunk Krúbira, akiről tehát számomra ekkor derült ki először, hogy autentikus víziója van a világról, és magasról leszarja a pop-logikát. Mélyebben megismerkedve korábbi munkáival nyilvánvaló, hogy ez jóval korábban is kiderülhetett volna. Főleg a második, Ösztönlény című albumtól fogva a számok jó része szokatlanul hosszú, szerkezetük egyre komplexebb. Éles, váratlan váltások követik egymást akár a dalokon belül, szándékosan kizökkentve a hallgatót. Hatások és ellenhatások teremtenek feszültséget; szöveg, előadásmód és hangszerelés konfliktusba kerülnek egymással – viszonyuk szinte sosem illusztratív. Jól vigyázz, hallgató: nem slágerek ezek, hogy feltétlenül azonosulni akarj.
Krúbinál a dalszerzés evidensen dramaturgi-rendezői, az előadás színészi munka.
Nem arra való nála a zene, hogy önmagában élvezzük, hanem hogy formába öntse az alkotói szándékot – és persze éppen ezért élvezzük, mert sűrű és tartalmas. És hihetetlenül profin van megcsinálva. Hasonlítsuk össze az új albumot a Nehézlábérzés számaival: mennyivel jobb az ének, technikásabb a hangzás. Erről bőven lehetne és kellene mélyebben értekezni – valaki másnak, mert én nem értek a zenéhez. Mégis szerettem volna írni a III. Krúbiról, mert a számok – ennyiben a Bëlgára emlékeztetnek – simán megállják a helyüket hangjátékként (egymás után: egy musical hanganyagaként), sőt szerintem úgy (is) érdemes hallgatni őket. Jó, túlbonyolítom. Erősen narratív jellegű a kontent, ha valaki nem vette volna észre. Mindez hatványozottan igaz a két album között kiadott, Mazzag Izabella remek klipjével megtámogatott Szívre, ami az eddigi életmű egyik csúcsprodukciója.
Harmadik album, III. Krúbi – így, római számmal írva ez egy uralkodónév. Kicsit skizoid gesztus, mert hát az első kettő is ugyanő volt. Gondolta Móricka. A hivatalos YouTube-csatornán az albumot jópofa vizuális csavarral lezárt öninterjú vezeti fel, ami alapvetően a dalok alkotás- és előadás-lélektani hátterébe enged bepillantást, illetve elég jó ajánlatot kínál, hogyan érdemes befogadóként közelíteni az anyaghoz: „Én már vele élek itt a fejemben egy pár éve. És alig várom, hogy ti is megismerjétek, szeressétek, utáljátok, dicsőítsétek, vessétek meg, vagy ami jön. Esetleg bizonyos dolgokban azonosuljatok vele, magatokat lássátok benne, más dolgokban meg pont, hogy szembehelyezkedjetek vele, én pedig ezen a közös élményen, kapcsolódáson keresztül remélhetőleg előbb-utóbb túllépjek rajta.” (Jellemző, hogy ez a látszólag egészen oldott, szerepmentes megnyilatkozás III. Krúbi OKOSKODIK miközben DUGJA a levegőt – EZT MEG KELL NÉZNED WOW!!! címen fut, míg a lentebb tárgyalt Krúbi Interjú vérbeli, belemenős fikció.)
Eszerint adott egy, a saját érzéseit, indulatait ügyetlenül megélő művész, aki legyártott magából egy színpadi alteregót.
Valakit, aki nem mer és nem szeretne lenni, aki helyette is ezer fokon ég, gátlást nem ismerve: az Ösztönlényt, a szörnyeteget. A túlazonosulás sokáig egyfajta önismereti performanszként működött. Az alteregó segített megélni az érzéseket (egyáltalán: validálta őket), miközben persze védelmet is nyújtott. Majd egy ponton felcserélődtek a szerepek, mondja Krúbi: egyre inkább úgy érezte, már csak azért létezik civilként, hogy érzésekkel, szorongásokkal – nyersanyaggal – táplálja a szörnyet. Ahhoz, hogy visszaszerezze a kontrollt, és ne őrüljön bele, hogy folyamatosan váltogatnia kell szerep és nem-szerep (és félig-szerep) között, paradox módon újabb alteregót – megküzdési stratégiát és problémaforrást – kellett létrehoznia: az album erejéig életre keltett, mindent kézben tartó, címszereplő Zsarnokot.
Lovasi-parafrázissal kezdődik az első szám: „A házak falaira… kitettem egy faszképet, / azt annyira peckesen állt, hogy az emberek puskának nézték a mélynarancs napfényben. / Azóta is azt nézed, hogy a Krúbika mekkora forradalmár, / pedig csak alágyújtottam a trekknek, de úgy, hogy lassan, eskü, forr a dal már.” Tekintsünk el az utóbbi Geszti-díjas rímtől. A Partyzán, mint a címből is sejthetjük, ironikus induló, amelyben Krúbi a – később is erősen gúny tárgyává tett – clickbait média által ráolvasott ellenzéki népvezér szerepre reflektál. Persze nem direktben utasítja vissza azt, hanem
beleáll a karakterbe, és a saját képére szabja: ez az ellenálló ezredfordulós trashpoppal harcol a megszálló csapatok ellen,
és biztosítja követőit, hogy „az életem adom értetek minden héten, amikor készségesen halálra szoptok”. Mint Gulyás Márton (majdnem) azonos című műsora, ő is transzparensen képviseli az Ügyet, ami nem más, mint… A legveretősebb dal-a-dalban egységben hosszasan magyaráz arról, hogy éppen most magyarázza el nekünk. (Ha már a Bëlgát említettem, ezt a viccet ők is megcsinálták Freestylehatás/Adásban címmel, sőt ugyanazon az albumon szintén van egy trashpop-imitációjuk is, de fontos különbség, hogy Krúbi nem kerekíti önálló egésszé ezeket a betéteket, hanem egy nagyobb történet eszköztárába dolgozza bele.) Felvonul a szellemi holdudvar: „Lovasi? Bödőcs? Fantano? Jelen! A frontvonalon ők a janicsárok, / és a TikTok-tinilányok ide nézve fedezik fel a pelyhedző vaginájuk.” Belefér egy kevésbé tiszteletteljes Tóth Andi-intertextus is: „És ha jól látom, kicsit áll már, o-ó, / jaj, Krúbika, mit csináltál?” A kulturáliskörkép-jelleget a zárlat teszi teljessé, amikor a partizán mintegy komolyra váltva, jó útra tért macsóként, egy szál faszban megérkezik örök szerelméhez (ha jól értem: a Közönséghez), akinek ágyából, mint Pénelopé kérői, fejvesztve menekülnek a trónbitorlók: Giorgio a Carson Comából, Beton.Hofi, Dzsúdló. Persze ez csak fricska, hamarosan visszatérnek.
Még csak a második dal az albumon, és az alteregó máris bemutatja saját alteregóját: az előképekkel szemben ez a Mini Krúbi-figura nem ellenlábas, mint Énke Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körüljében, de nem is klón, mint Mini Feri a Fidesz választási lejáratókampányában – valahová a kettő közé lőhető be. Ahogy a refrénné fejlődő Thuróczy Szabolcs-szavalat definiálja: „én vagyok az, aki lehettél volna”. Néha szimbiózisban léteznek: a jelenlétének köszönhető, hogy a Nagy K. mindent kifizet a Lidlben. (Dicséretes!) Bizonyos dolgokhoz elég hasonlóan állnak: „ha trash a zenéd, akkor is halálra olt, / hogyha tegnap vesztetted el egy családtagod”. (Vajon miért? Ez a meta-meta-Krúbi azért lehetne egy kicsit empatikusabb.) De a hangsúly a különbségeken van. Kezdve persze a vagánykodással:
Mini K.-val nem nagyon lehet baszakodni, mert kemény bosszút áll a maga módján – nem lövöm le, hogyan, de elég viccesen.
Keményebb témák következnek, ironikus kommentárral tompítva: Mini K. nem traumatizált („neki nem halt meg a nővére, csak elutazott – eskü, visszajön, csak várd ki a jövő hetet…”), nem használja ki a nőket („az anyádat se kúrta, csak megujjazta”). Éppen ezért még súlyosabb, mikor a következő sorok hasonló reflexió nélkül maradnak: „Mert ha Mini Krúbi gyereket vállal, az száz, / hogy nem azért lesz, hogy tompítsa anyjának a gyászt, / ő nem retteg attól, hogy bezárja családját, / a sztársággal, akik ezért hátrahagyják.” A legnagyobb differencia azonban Nagy és Mini K. között, hogy utóbbi még nem fordult mélységes, éjsötét nihilbe. Hogy jó pofát tud vágni a környezetéhez („nem krindzseli halálra magát, / hogyha még egyszer látja a sok sztárpapagájt”) és a politikai valósághoz („még eljár a tüntikre, hogy sípoljon, dobáljon, / túlteszi magát azon, hogy krindzsel a noÁr-on”). Zárójel: 1. Mélységesen irigylem Mini K.-t. 2. Szerintem a „krindzsel” szót egy számba maximum egyszer elegáns beleírni. Mindenesetre a második dalban semmi nincs a Partyzán mozgalmi kedvéből, még az irónia szintjén sem: „Hunyd le a szemed, még négy éven legyünk túl! / A mini Krú fasza merev, megint felizgult! / A nagynak a farka ilyet már nem is tud, / csak hogyha arra gondol, hogy holtan esik össze mind, aki a választáson elindult!” Fasz azért van ebben is.
Folytatódik a mindenben csalódott ellenzéki apátiája, immár elégikus hangvételben, egy éneklős szám erejéig. Nagyon eredeti A Tankcsapda Sem Hazudott Mindenben cím, ám a klasszikus slágerre adott reflexiót már nem érzem olyan szellemesnek, miszerint a „hiába úszol, belefulladsz” valós tapasztalat, az pedig, hogy „az élet örökké tart”, gyerekként sem volt hihető. Egyébként Krúbi precízen vezeti a sztorit, megvan az íve ennek a váltásnak is, valahogy mégsem meggyőző a búsulás-vigasztalás: „Tudom, hogy fáj, hogy négyévente koppanunk. / Tudom, hogy állítjuk, hogy ha megint így lesz, mindent itt hagyunk.” Viszont
nagyon szépen köt át a dal a privát veszteségtapasztalatokra, elsősorban a nővér már többször megénekelt, tragikus halálára:
„Tudom, hogy Dávidból lettem Góliát. / Tudom, hogy hol találom a Honvédban az onkológiát. / Tudom, a tudatom védi a lelkem, / de hogy a jótól is elzár, azt folyton elfelejtem.” Majd az album egyik legszebb momentuma, ahogyan a dal hőse mintegy a saját hajánál fogva rángatja ki magát a passzivitás mocsarából: „De most meglesz, én érzem, ma meg kell, hogy találjam, / megnézem ott, ahol utoljára láttam, / a kórterem ajtajában még megvolt, de hátha / otthagytam, mert azóta nincs nálam. / És lám, ott is van, / csapzottan! / Benne egy tőr, ami mindvégig én voltam. / Kirántom, és hagyom, hadd folyjék a vér, / amíg megfullad mindenki, akit elér.” Ez tehát az új program: felszámolni az elfojtásokat, utat engedni az érzéseknek – akkor is, ha ez fáj, és fájdalmat okoz.
Szóval most megyünk át igazán személyesbe. És mi lehetne személyesebb, mint egy Krúbi Interjú? Mikor a haveromnak mutattam a számot, azt mondta rá, idézem: „nem annyira szimpatikus”. És valóban nem az, de hát az ember nem a rokonszenves oldalát szokta elrejteni a világ (és önmaga) elől. A dal fikciója szerint egy – az InfluEszter nevű videós által alakított –
újságírónő meglátogatja III. (!) Krúbit, „aki hosszú médiaszünet után most először ad interjút, ráadásul a saját otthonában”.
Nyílik az ajtó, és a művész úr, aki természetesen elfelejtette, hogy „ez a szar ma lesz”, reflexből el is kezdi darálni a szokásos rímeket a bent tartózkodó hölgyek egy percen belüli kitessékeléséről. Jön az áthallás a hátsó ajtóval, satöbbi. Félütemnyi csend, és máris reflektál magára, pontosabban arra, hogyan láthatja őt a másik: „Háh, klasszik Krúbi! / Szexelni, baszni, kúrni, / popik, cicik, brokik, pinák, / de a valóságban olyan szofisztikált!” Majd köhögőgörcsöt kap – érezhetően nincs a legjobb állapotban, azonban egyből a maga javára fordítja a szituációt: „Az van, hogy egy kicsit szétbasztam a tüdőmet, / úgy krákogok, hallatszik túl az Óperencián, / lehet, nem kellett volna egy slukkban elszívni az egész konkurenciám.” És levegőt sem véve folytatja a dicsekvést, fokozódó indulattal, mintha bárkinek is bizonyítania kellene. Az újságírónőnek lehetősége sincs feltennie a kérdéseit, addig jut csupán, hogy: „Akkor bejöhetek?” Rímben érkezik a válasz, pontosabban folytatódik a monológ: „Kapják be a faszom a nagy öregek…”
Ez a szám (majdnem a végéig) vegytiszta rap, annak is egy viszonylag klasszikus én-király-vagyok-ti-meg-senkik-vagytok prototípusa,
egyébként magas színvonalon. Megy a kevésbé sikeres pályatársak gúnyolása, mígnem hirtelen fókuszt vált a szöveg, és egy elmagányosodott sztár egzisztenciális válságának közepébe csöppenünk: „Ti kis csicska szarok, / a színpadra vérvörös színt akarok! / Így a nézőknek adtam egy szívdarabot, / a mellkasomban nem hagytam semmit, csak egy kis haragot, / merthogy hiába imádnak mind a fanok, / mint egy igazán kiváló rímfaragót, / én mégsem élem meg a pillanatot, / csak azt érzem, régen együtt szívtam a dzsókat / kint a spanokkal, / de mostanság / nagy a távolság / közöttünk, és a körből kint ragadok. / Társak voltunk, ma meg mellékszereplők a színdarabomban.” Újságíró és interjúalany kölcsönösen nem figyelnek egymásra: előbbi most is csak azt forszírozza, mikor mehet végre be a privát térbe – és közben elmulasztja a legbensőségesebb anyagot. A következő, még depresszívebb verze után a dal olyan baljós melódiába fordul, hogy már neki is leesik a tantusz, és „kamerán kívül” felajánlja, hogy ha bármiben tud segíteni… Na, és itt jön egy tényleg zavarba ejtő rész: leszáll a köd, beszűkül a tudat, és a dalbéli III. Krúbi nagyon méltatlanul személyeskedve alázni kezdi a nőt, majd rázúdítja a médiával kapcsolatos sérelmeit:
„Itt vagyunk az aranykorban: / Krúbi, Azi, Hofi, Carson Coma, / mégis alig készül anyag róla, / de hogyha valami balhé van, irkáltok azon nyomban!”
És a szám lecsengéseként a megidézett kollégák szép, tiszta hangon, a maguk stílusában egyesével feléneklik a trekkre, hogy „senkinek se tartozom semmivel…” Hú. Hát ezt nem tudnám jó szívvel velük énekelni egy koncerten. Igazuk van? Igen is meg nem is. Nárcisztikus, sértett egókat látok magam előtt – de valahogy mégis ettől érzem keménynek, kitárulkozónak, sőt katartikusnak a zárlatot. Miközben vegyük észre: végig az ajtóban maradtunk, esélyünk sem volt bejutni a kontrollmániás Zsarnok otthonába. Hacsak nem végig ott voltunk, megrendezett esendőségekkel, kiborulásokkal, beépített újságírónővel, aki mindig úgy kérdez, hogy kijöjjön rá a rím.
És ha lineárisan hallgatva az albumot esetleg úgy éreznénk, hogy velünk maradt ez a felelősségkérdés, már érkezik is egy kicsit könnyedebb dolgozat a témában, a Ganxsta Zolee Tehet Mindenről, a címszereplő kameójával. Kivételesen refrénnel indul a szám, méghozzá egy elég vallomásos hangvételűvel: „Mostanában minden péntek-szombat / küzdök a szörnnyel, amit létrehoztam. / Ezerfejű sárkány okádja rám a / tüzemet, ami nem is neki volt szánva.”
És már itt is vagyunk a Krúbi-skanzenben, ahol kellemes furulyaalappal megtámogatott beatre löki bonmot-it a fiatalosan öregedő művész,
mi pedig együtt ohózhatunk a közönséggel. A valódi vicc persze az, hogy az elképzelt jövőben, ahol a szám játszódik, ezek a szexista, rasszista – valójában inkább csak infantilis – provokációk jelentik az abszolút komfortzónát egy megújulni nem tudó előadó még lúzerebb közönséget célzó hakniján. „Elmondom a jövőképem, / csak hogy legyen egy kis időd, hogy hozzászokjál: / egy harmincas pali áll fent a stage-en, / éppen tart a hatodik Orbán-kormány, / […] / így aztán évről évre kínosabb, ahogyan rappelem a Nehézlábot, / pár haveromnak készült régen, most meg fejből ordítjátok az egész számot. / Gyűlnek a gyerekek a nézőtérre, / én meg gyártom belőlük a sovinisztákat, / el is kérem minden pénzük érte, / aztán megyek, veszek magamnak kocsit és házat.” Úristen, ugye ez még nem az a jövő? – merülhet fel bennünk a kérdés, és pont ettől éles a geg. Egyébként pedig
mindannyian a rendszer áldozatai vagyunk, mindannyiunkat mások rontottak meg, senki nem felelős semmiért.
Legfeljebb a Ganxsta Zolee, mert ő már kurva öreg – fárasztó lenne tovább nyomozni, meg hát be is vállalja. Varrjuk el mindörökre ezt a szálat!
A morálmanó tehát kiiktatva. De attól még „A Babám Zokog Az Ágyon. / A szívem megszakad. / Mellkasomban vadul ver: / tadam, tadam, tadam, tadam, tadam.” Erős nyitás. És nagyon jólesik, hogy
Krúbi ezúttal nem valamelyik alteregó-mutánsának bőrébe bújik, hanem a barátnőébe, aki pánikrohamot kap
egy potenciális, vászontáskás rajongólányt látva: „Próbálok leállni, sokadszor játszom el ugyanezt, / nincs levegőm, látásom fura lesz, / lehajtom a fejem, csak megyek a járdán, / állok a Sparban, nincs meg a kártyám.” Ha ez lenne az első Krúbi-dalok egyike, amivel találkozom, valószínűleg tetszene az éles vágás, amivel ezután az öntömjénező, érzéketlen sztárra váltunk – nem ő sír, csak a kezében a gitár. De itt, ebben a feszes dramaturgiában a szám nagy része önismétlésnek hat mind tematika, mind szerkesztés szempontjából. „A szemét mindenki az Ösztönlényre mereszti, / mehet a hiszti, nézik, hogy ez ki? / Teljesen bizti, hogy ki a best itt, / egyszerre Cristiano és Messi” – persze, tudjuk. Szívesebben maradtam volna a női nézőpontban. Szép viszont, ahogyan a dal végére az alap hisztérikussá gyorsul, és a ritmusára visszatérnek a kezdő mondatok, tadam, tadam. Problémák elől menekülős kokaintripet képzelek hozzá, ennyiben láttató erejű.
Nahát! Normál hosszúságú, három és fél perces dal következik, az album legszellemesebb darabja. A Tárgyalás A Nők Vezérigazgatójával storytellingjének hőse úgy dönt, a végső megoldáshoz folyamodik, és személyesen keresi fel a nagyfőnököt, mint Lil Dicky Professional Rappere, aki Snoop Dogghoz, a műfaj CEO-jához foglal időpontot. Modern népmese: a legkisebb fiú elindul a királyhoz. (Királynőhöz.) Naiv, reflektáltan paranoid vízió hierarchikus struktúraként gondolni el a Nőket – vajon miben mesterkedhet ez az érdekes nép… Persze, hogy abban. Szemtelenül dedós pornófantáziába csöppenünk: a milf portás a dildó alakú felhőkarcoló 69. emeletére irányítja Krúbit („hoppá, az a vicces szexes szám! / – gondolom magamban kuncogván”), ahol az incselkedő, haját hátra fogó titkárnő nyelve megbotlik, és véletlenül a vendég nadrágját akarja lesegíteni a kabátja helyett. Komolyanvehetetlenül túlszexualizált az egész jelenet – nincs is benne semmi erotikus –, a szerző minden lehetséges klisére lő.
Minden viszontagság ellenére sikerül eljutni a főnökasszonyhoz, akit tényleg a legjobb magyar női rapper, Sisi játszik,
és itt következik a dal első nagy fordulata: „Hölgyem, én itt vagyok abban a szituban, / hogy nem tudom, hogy magyarázzam ki magam: / én csak belülről parodizáltam egy szexista műfajt szarkasztikusan! / Aztán azóta jó nagy fizu van, / mindennap írnak a hoe-k, hogy mizu van, / és most már én sem tudom biztosan, / hogy mi volt vicc, és mit mondtam komolyan. / A pszichológusom is nő, minden második héten ott vagyok, / azt mondta, haraggal nézek rátok, amiért a nővérem otthagyott. / Igen, jóvá tennem, azt látom, hogy van mit, / próbálok ezeken változtatni, / és cserébe semmit se várok, csak annyit, / hogy péntekenként leszopjatok! / »Akkor pénteken várjuk az üzletben!« / Hogy mi? Én csak vicceltem, / csak egy példa volt arra a szarkazmusra, amit az előbb említettem…” Második csavar. És innen nincs menekvés, kezdődik a horror. A döbbent művésznek akarata ellenére ki kell elégítenie az iróniára és nyilvános önkritikára érzéketlen Nőket, míg végül belefullad a tudjuk mibe a halálos orgia közepette. Nagyon vicces a bután prüntyögő zenei alap, majd a mélabús zongoraakkordokkal kísért zárlat, miközben az Elbukott Hős a megváltoztathatatlanról tudósít: „Egy bókokért küzdő kisfiú, arra kárhozva, hogy belehaljon a harcba, / mindegyik nőhöz bekopogtattam, hogy a kedves szavakat behajtsam. / Ők meg csak egyet akartak / tőlem…” Sóhaj, rím.
Hát igen, ez egy szatíra.
Nyilván nem egyenesben értendő a segélykiáltás – hiába öntöm ki a lelkem, ezeknek csak a testem kell! –, bár eszembe jut celebkarriert befutó egykori osztálytársam fancsali arca, ahogyan az Instagram-üzeneteit mutogatva arról panaszkodik, hogy lehetetlen hűségesnek maradni, ha az embernek naponta küldözgetnek aktfotókat mindenféle bomba nők. (Oké, ez is komikus.) Számomra a dal leginkább a képmutatásról szól: kamu gesztusokról és kiállásokról, felszínes önhazugságokról. Tekinthetjük egyszerűen macsó tréfának is, de én ennél gazdagabbnak érzem.
A számvetés-szatíra után következik a valódi számvetés. A Szellemvasút az album rap, pop és metál feszültségtől vibráló „innen jöttem”-száma, klisék és kliséparódiák nélkül. A „zeneipar trónja” most nem több irodai karosszéknél, amelyből az Uralkodó visszatekint gyerekkorára, és egy teljesítménykényszeres, szorongó kissrácot lát: „Már 2004-ben a suliban is a hasznot néztem, / mert teljesítményhez mérten számolták ki a zsebpénzem. / Egyik pénteken vártam, hogy apám hazaérjen, / az ellenőrzömben az első hármas, nagyon féltem. / Tudtam jól, hogy őrlángon lobog benne a harag, mégsem / lobbant be a kazán, minden porcikám megmaradt épen.” Attól igazán poétikus a kép, hogy egy olyan jelenetet ragad ki a korszakból, amelyben tulajdonképpen nem történt semmi különös. Végül nem lobbant be a kazán. Igen, gyakran ezek rögződnek egy életre.
Hihetetlen költői erő van abban, ahogyan a következő verzében a valódi tragédiát is egyetlen pillanatba sűríti:
„Prédája maradtam egy szörnynek, ami halott régen, / de 20-14-ben már faragtam a saját lényem. / Kidolgoztam majdnem mindent, elkezdtem az arcom éppen, / de félbemaradt, végül a helyére egy pajzsot véstem. / Csak magam védtem, / folyton felém szúrtak az emlékek: / amputált karok, felpuffadt lábak, fehér szobák, vér, meg / anyám fél, hogy ma lesz vége, / könnyes szemek, apám mérges, / mélyfekete föld az ásón, / fehér mécses, családképek.” Aztán újabb időbeli ugrás, képtöredékek villannak be a 2019 és 2022 közti időszakból: depresszív hedonizmus, szuicid gondolatok, minden erővel letompított érzések. Nagyon látványosan nincs szó zenéről és hírnévről – pedig az Ösztönlény ’20-as! –, ebben a (legszemélyesebb?) narratívában semmi jelentőségük nincs.
Helyenként talán joggal kritizálható Krúbi, hogy a többszörösen ironikus tükörlabirintusa végső soron nem rejt semmit.
Ám itt, az album dramaturgiai csúcspontján (a kilenc számból a nyolcadik felén túl), a nagyjelenetben szó sincs ilyesmiről. A dal hőse csalás nélkül néz bele a tükörbe. A kicsit rekedtes, lefojtott rap először suttogássá halkul, majd kőkemény metálba csap: „Mire vársz? / Mikor látod majd be végre, / hogy a Zsarnok, akit nevelgettél, / rég nem szolgálja, amire vágysz? / Te is szolgája lettél, / és a szörny, amit elhessegettél / rég, az pont az, amivé válsz!” A legvégén még kétszer visszatér a szép, egyszerű refrén, ami ebben a számban a lehető legjobban működik: mindig egy kicsit más kontextusba kerül, más érzetet kelt. Van benne valami szomorkás, mégis megnyugtató, mindenen kívüli lebegés: „Ú, a szívem megrepedt, / te betömted a sebhelyet, / azóta már nem csepeg. / Azt mondtad: / ú, bébi, nincsenek szellemek, / szóval tedd fel a két kezed, / élvezd a menetszelet!” Gondolkodom, ki itt a megszólított, aki betömte a sebhelyet? Maga a Zene (ami tehát mégis fontos a narratívában)? Valamelyik alteregó? Nem túl lila, de jóleső, hogy ez egy kicsit nyitva marad. Egyébként azt hiszem, végső soron nem ilyen absztrakt a megfejtés, és a főszereplő kedveséről van szó.
Már csak azért is, mert az utolsó szám, a Szex Krúbival arról szól, hogy elmúltak azok az idők, kedves rajongólányok (a történeti hűség kedvéért: „szarul cidázó gádzsik”), nincs több szex Krúbival (a történeti hűség kedvéért: „jobb ha megszokod, / hogy ebből a pöcsből nem szopol”), aki immár végleg megállapodott. Bizony, még az eljegyzés motívuma is feldereng.
Megépül a negyedik fal, hogy végre teret adjon a valódi intimitásnak.
Annyit még hallhatunk, hogy „a hálóban már elcsattant egy csók” (Krúbi, biztos te vagy az?), a JBL-ből meg csupa jó zene szól. Ezúttal nem a hasonszőrű nagyágyúk, hanem középkorú mesterek meg eggyel/kettővel kevésbé ismert pályatársak, mert a való világban nem a trend számít. Kispál András gitárszólózik egyet, Még5lövés dörmög egy kicsit, Young B!te és Figura vokáloznak. Szép gesztus, hogy utóbbi megkapja a szám végét is – a Zsarnok elaludt, megszűnt a mindenre kiterjedő kontroll.
Jó album. Monomániás, de hát milyen legyen, ha egyszer ez a témája? Krúbi lelkiismeretes rapperként kirakja a faszát az asztalra, és becsületére szóljon, akkor sem teszi el, amikor lehűl a levegő.
Fiús performansz, mint mindig. Kíváncsi vagyok, milyen dalok születnének, ha egy kicsit kevésbé magára koncentrálna.
Hogy ne mindig a túl kézenfekvő Bëlgát hozzam példaként, szép volt például, mikor a Szabó Benedek és a Galaxisok zenekarból egy ponton simán Galaxisok lett, és kiadták a Történetek mások életéből című albumot. Csak egy felvetés; nem hiszem, hogy Krúbi különösebb iránymutatásra szorul. Elmondom inkább a top hármamat: Szellemvasút; Tárgyalás A Nők Vezérigazgatójával; Krúbi Interjú. Elmondom továbbá: a fentieket úgy érdemes olvasni, hogy soha nem jártam még Krúbi-koncerten. De most megjött hozzá a kedvem.
Krúbi: III. Krúbi, 2023.
Fotók: Krúbi Facebook-oldala
