Tóth Barnabás legújabb filmjét eredetileg tévéképernyőre szánták, ehhez képest – címéhez méltóan – az elmúlt évek egyik legerősebb rendezői munkája lett hazai fronton.
Tóth Barnabás neve a virális közösségimédia-szenzációként karriert befutó Újratervezés és az 5 éve kis híján a Mindenki díjszezon-menetelését megismétlő Susotázs rendezőjeként még azok számára is ismert lehet, akik nem követik különösebb figyelemmel a magyar tehetségek rövidfilmes pályafutását. Az Akik maradtak című nagyjátékfilmje ekkora sikerre már nem tett szert, de érdemeit jól jelzi, hogy az eredetileg tévéképernyőre szánt alkotás végül nem csak mozis premiert kapott, hanem azonnal Magyarország az évi hivatalos Oscar-nevezettjévé is delegálta a Filmalap. Ezért is különösen kegyetlen húzás, hogy a Mesterjátszma is eredetileg tévéfilmes büdzséből (majd mozivásznon tévéfilmes marketingbüdzsével elsüllyesztve) kellett létrejöjjön, noha
Tóth munkája ezúttal is döbbenetesen kiforrott,
sőt egyenesen a legjobb kortárs hazai rendezők közé katapultálja.
A Mesterjátszma története első látásra a Köbli Norbert-féle ’56-os tévéfilmek (A vizsga; Szabadság, különjárat; A berni követ; Árulók, Trezor) esszenciáját ismétli:
a forradalom leverésének napjaiban járunk, az utolsó vonaton, amely az emigrálni vágyókat még képes lehet eljuttatni Nyugatra.
Itt köt ki István (Váradi Gergely) és Márta (Varga-Járó Sára) is, akik számára minden és mindenki gyanús – köztük a jómódú úriember Czentovics Sándor (Mácsai Pál) is, aki sakkpartira hívja ki Mártát. Ezzel párhuzamosan pedig Réder Bálint atya (Hajduk Károly) sorsát látjuk kibontakozni, aki az ÁVH börtönében sínylődik, ugyanis az elvtársak meg vannak győződve róla, hogy egyedül ő ismeri egy értékes vallási műkincsgyűjtemény hollétét.
Vétek volna ennél jobban taglalni, hogy hogyan fonódik össze és csavarodik tovább a két történetszál, a Mesterjátszma ugyanis – címéhez hűen – olyannyira épít a fordulatokra, hogy egy ponton túl a Köbli-thrillerek követője helyett már inkább a nemzetközi filmvilágban az évezred elején, a Memento farvízén elharapózó mindfuck-thriller hagyomány (Azonosság, Találmány, A fiók, Alvilági játékok) képviselőjeként jelentkezik.
Persze azt jó darabig nem fogják meglepetések érni, aki ismeri az alapul vett Stefan Zweig-művet, a Sakknovellát,
de Fonyódi Tibor és Tóth szkriptjének fantáziája egy ponton a feldolgozott anyagon is messze túllép.
Ez meglehetősen kockázatos döntés, és a film fogadtatása igazolni látszik, hogy a földhözragadtabb élményre számító nézők gyomra nehezen veszi be, hogy Tóth nagyjából féltávnál egyértelműen a stilizáltabb és szimbolikusabb ábrázolásmód mellett teszi le a voksát – nemcsak történetszövés, de képiség tekintetében is. (Egyúttal ennek köszönhető, hogy a Mesterjátszma vizualitása remekül tágítja ki a tévéfilmes lehetőségek jelentette szűkös kereteket.) Ugyanakkor a rendező a legtöbb magyar filmessel szemben nem egy külföldön már kialakult midcult-esztétikát kényszerít az ez ellen jellemzően tiltakozó hazai téma- és látványvilágra, hanem
személyes és nemzeti sorstragédiák felől közelítve találja meg ezt a kommerszebb és fogyaszthatóbb irányvonalat.
Ezzel pedig a filmnyelvet sokkal kevésbé feszítik a két megközelítés alkalmankénti ellentmondásai.
Tóth ráadásul ezeket a közönségbarátabbnak szánt húzásokat többségében hibátlanul ellenpontozza az Akik maradtakból is ismerős, elsőrangú emberismeretével, lélek- és karakterábrázolásaival, ebben pedig méltó társakra lel színészeiben. Hajduk Károly alakításának köszönhető például, hogy
hősének repetitív gyötrődése nem rántja álló helyzetbe a filmet, hanem újabb és újabb árnyalatokkal, rétegekkel gazdagítja azt.
Bár a többieknek nem jut ennyire kimunkált szerep, karizmájukat a rutinos Mácsaitól az újonc Varga-Járó Sáráig egytől egyig igyekszik kiaknázni a Mesterjátszma.
Sőt, az utolsó statisztából is árad a vonatkocsikat fojtogatóan belengő elkeseredés és beletörődés egyvelege, amely sokkal kevésbé szól a pesti utcákon folytatott harcok leveréséről, mint tágabb értelemben a magyar történelem folyamatos kudarcélményeiről. Ezzel alkot parádés hangulati ellenpontot az atya kálváriája, aki bár sötét és nyomasztó zárkák mélyén tengeti a játékidő túlnyomó részét, de
rendíthetetlen hite és optimizmusa bennünket is reménnyel tölt el.
Az arányérzék így sem tökéletes, a Mesterjátszma bizonyos fordulatait, szövegeit, alakításait feltűnően sokkal szenzációsabbnak szánták, mint amennyire jól sikerült megoldások ezek (különösen Péterfy Bori femme fatale-inspirált keménykedése esik le a vászonról). Egyedül ezek a fájó emlékeztetői annak, hogy még Magyarországon járunk, ahol a rendezők nem az anyatejjel szívják magukba a zsánerfilm-rutint. Ebben természetesen szerepe lehet annak is, hogy
Tóth mozgóképes múltja alapján nem is feltétlenül érzi magát komfortosan a nolani agytekervény-thrillerek világában,
mint hazai kollégái közül például Madarász Isti, de annál nagyobb fegyvertény, hogy az összképre ránézve ez alig szembetűnő.
Mindazonáltal nem érdemes a Mesterjátszmát „világszínvonal”-at kiáltó és hasonló nemzetközi összehasonlításokat követelő szuperlatívuszokba helyezni, a lényege ugyanis éppen az, hogy
minden műfaji szemfényvesztés ellenére ez egy ízig-vérig magyar film
a világégés és a Rákosi-korszak által maga alá gyűrt sorsok, valamint történelmünk traumáinak tablójával, és az ezzel való megküzdés lehetőségeiről. Avagy hogyan lehet egy játszmát elveszíteni, és mégis győztesként kijönni belőle.
Mesterjátszma, 2023. Rendezte: Tóth Barnabás. Írta: Fonyódi Tibor, Tóth Barnabás. Szereplők: Váradi Gergely, Hajduk Károly, Mácsai Pál, Péterfy Bori, Szirtes Ági, Varga-Járó Sára, Váry Károly. Forgalmazó: JUNO11 Pictures
A Mesterjátszma a Magyar Filmadatbázison.
