képesfél
A nővéremmel azt szoktuk mondani, hogy ketten vagyunk mindenki. Pedig egy ideig normális gyerekkorunk volt.
A szüleinktől hamar megszoktuk, hogy összekevernek minket, bár nem vagyunk ikertestvérek. Igaz, nekem a Zsuzsa, neki a Zsuzsanna nevet adták, ez apám döntése volt, nem akart sok lánynevet megjegyezni. Anyánk néha a nagynénjeinkkel is összekevert: Zsófinak vagy Zsófiának szólított minket, de így működik a család, a gyereket legkevésbé a szülő tudja megkülönböztetni bárki mástól.
Az már rosszul esett, hogy rajzszakkörön Andi néni sem tudta megmondani köztünk a különbséget, elvégre egy tanárt azért fizetnek, hogy az összes gyerek nevét, arcát egyesével megjegyezze. De hiába, felváltva zsuzsázott, zsuzsannázott mindkettőnket, pedig könyörögtünk, hogy inkább következetesen becézzen mindkettőnket Zsuzsinak! Mire Zsuzsanna tizennégyéves lett, én pedig tizenhárom, Andi néni már nem csak egymással kevert minket, hanem a szakkörtársainkkal, néha a saját lányával is.
Anyánkban akkor éledt fel a gyanú, amikor véletlen a Lähnichék Tomiját és Bencéjét vitte haza úszóedzésről helyettünk. Zsuzsannával ezután vagy két órán át a tükörben vizsgáltuk a kinézetünket: nem csak a Lähnich-fiúkra, Andi nénire vagy a saját anyánkra hasonlítottunk, de rengeteg ismeretlen arcot is felfedeztünk magunkon.
Anyánk elvitt minket Dr. Treitenshez, de ahogy minden pszichológus, csak azt tudta megállapítani, amit akárki láthatott: „az Ön lányai úgy néznek ki, mint mindenki.” Anyánkat mindenesetre igyekezett megnyugtatni: „hormonális okai lehetnek: a kamaszok öltözködésben vagy testalkatban görcsösen akarnak hasonlítani másokhoz. Megeshet, hogy az identitáskeresés az arcra markánsabban kiterjed!”
Zsóka mamánk könyörgött, nehogy kinőjük, szerinte csak túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy elhiggyük a szerencsénket: „gondoljatok arra, hogy bármelyik férfinek tetszeni fogtok, legalább nem kell olyannal beérnetek, mint apátok!” Ilyenkor elkezdte sorra venni, mi minden szép rajtunk, a kék szemünktől kezdve, a barna hajunkon és a széles mosolyunkon át, a rózsavörös szemünkig, néha pedig a lila hajunkig is eljutott, mire belealudt a felsorolásba.
Zsuzsanna viselte rosszabbul, hogy így nézünk ki, amikor felvették a Képzőművészetibe, hetekig hallgattam tőle, hogy biztos véletlen volt: összekeverték őt egy másik lánnyal vagy fiúval. Mérgében akkorára húzta össze a száját, mint egy meggymag, olyan arcot vágott, amilyet én sose tudnék. Anyám csitította: „nem létezik, hogy bárki jobb önarcképet festett, mint te!” Zsuzsanna csak sziszegett: „mindenkinek ezt mondják a szülei!”
Anyám úgy tett, mintha minden normálisan működne, ismételgette: kinőjük! Apám viszont gyanakodott, hogy valami ragály fertőzi a családot, és már anyám is kezd úgy kinézni, mint bármelyik másik nő: „amilyen a lánya, olyan lett az anyja! – így mondta – a végén még véletlenül fogom szegény asszonyt megcsalni valakivel!”
Zsuzsanna kicsit megnyugodott, amikor összejött Lähnich Tomival. Nem hiszem, hogy Tomi különösebben tetszett neki: mióta abbahagyta az úszást, pocakot eresztett és a vastag combjai miatt jobban kivehetőek az ikszlábai is. Zsuzsannának viszont elég volt, hogy végre valaki azt mondja: nem látott még ilyen lányt.
„Nem akarok beleszólni – Zsóka mama ezt csak akkor kezdte el, ha kettesben maradt velem –, de ez a fiú kiköpött apátok: a lábai, a lerágott körme, az a kis fondorlatos tekintete” – és így tovább, Lähnich Tomit hosszabban tudta szidni, mint minket dicsérni, ebbe soha nem is aludt bele.
A nővérem mintha rajtam keresztül feleselt volna a nagyanyánkkal: „Az a jó tulajdonsága biztos megvan, hogy véletlenül sem csalna meg”. Itt elcsöndesült, a nappaliból hallottuk, ahogy anyánk magában ismételgeti: „legalább nem anyámhoz hasonlított engem.”
Zsuzsanna talán féltékeny volt rám, talán túl sokat hallgatta, ahogy anyánk maga elé beszél, mindenesetre kitalálta, hogy a pénteki randijukra menjek el én helyette: „kicsit vicceljük meg Tomit!” – a szája akkorára nyílt, mint egy békáé.
Belementem, gondoltam, legrosszabb esetben gyorsan leleplezem magam, aztán elfelejtjük a félreértést. Tomi viszont, amint leugrott a buszról, rám se nézett, már kérdezte, hogy hol a nővérem. Miután körülnézett és nem látta őt sehol, a járdát kezdte bámulni: „Nem tudtok megviccelni, Zsuzsanna szája sokkal jobban hasonlít anyáméra, rátok se kell nézni, a vak is észreveszi – krákogott, a szakálla alatt kicsit megremegett a tokája –, de talán könnyebb most veled beszélni.”
„Dr. Treitens?” – kérdezte a nővérem, amikor elmeséltem, mit mondott Tomi. Ugyanúgy nem néztem a szemébe, ahogy Tomi sem az enyémbe: „Agyturkászok: telebeszélik a férfiak fejét, hogy csak azért vannak a barátnőjükkel, mert túlságosan emlékeztetik őket az anyjukra – elképzeltem, ahogy a nővérem szája a meggymagforma helyett még egy szezámmagnál is kisebbre húzódik. – Jövőhéten még szeretne veled találkozni. Hátha addig vagy ő, vagy helyette Dr. Treitens meggondolja magát.” Csoszogva elindult a nappali felé: „Mint apánk. A férfiak egytől-egyig egyformák” – ismertem ezt a hangot, Zsóka mama sziszegett a nővérem fogai közt.
A nappaliban anyánk a kisasztal fölé gubbadt, egy papírlapot nézegetett, közelebb lopództunk, kirajzolódtak rajta a barna, rózsaszín és lila pasztellkréta-vonalak, amikkel Zsuzsanna annak idején a saját haját mintázta meg. Eszembe jutott, hogy mióta a nővéremet felvették a Képzőművészetibe, anyám sosem cserélte össze a neveinket: Zsuzsanna lánya az, aki rajzol, Zsuzsa pedig, aki meghallgat mindenkit, aki Zsuzsannáról beszél.
Ahogy az arcképen néztünk a nővérem szemébe, rájöttünk, hogy még sosem éreztük hárman ennyire egyedül egymást.
Borító: Unsplash
