Idén egy jogi dráma vitte el Cannes-ban az Arany Pálma-díjat, megérdemelten, mert az Egy zuhanás anatómiája nemcsak az embertelen jogrendszert, hanem magát az embert is elemzi a bíróságon és a családban egyaránt.
Filmes szempontból mondhatni kényelmes téma a tárgyalótermi dráma, hiszen ilyeneket viszonylag olcsón meg lehet valósítani, nincs feltétlen szükség sok szereplőre és díszletre sem. Ugyanakkor megvan a hátulütője, mert ha csak részben is, de a bíróságon bontakozik ki egy történet, amit
a jogi szakzsargon és procedúra formalitásai, valamint a rengeteg beszéd óhatatlanul szárazzá, sőt olykor unalmassá változtathat.
A klasszikus Hollywoodban sok filmet szúrtak el ezzel, lásd az 1946-os A postás mindig kétszer csenget-feldolgozást, amelynek feszült cselekménye csúnyán leül, amikor a főszereplők a bíróság elé kerülnek. Vannak persze pozitív példák, mint Sidney Lumet Tizenkét dühös embere vagy a Ne bántsátok a feketerigót! Gregory Peckkel a főszerepben, ezek sok dialógusuk és szakkifejezéseik ellenére is profin megrendezett, lebilincselő alkotások.
Az utóbbi harminc évből is fel lehet sorakoztatni néhány izgalmas darabot,
mint a Legbelső félelem Edward Norton ördögi alakításával, és természetesen Az ördög ügyvédje Keanu Reevesszel és Al Pacinóval, valamint a pár évvel ezelőtt bemutatott minisorozat, a Jacob védelmében Chris Evansszel. Szerencsére Justine Triet (Szex és pszichoanalízis) Arany Pálma-díjas filmje, az Egy zuhanás anatómiája is a feszült, izgalmas tárgyalótermi drámák sorát gyarapítja, bár kétségtelen, hogy két és fél órás játékideje sokaknak riasztó lehet.
A sztori egy grenoble-i hegyvidéki luxusvityillóban indul. Itt él Sandra Voyter, a befutott író, aki éppen interjút ad egy fiatal nőnek. Egyszer csak megszólal a zene, ami egyre hangosabbá válik, félbe is kell szakítani miatta a beszélgetést. Mint kiderül, a szintén író férj, Samuel a bűnös, ő szereti így lenyugtatni magát, mivel súlyos depresszióval és alkotói válsággal küzd. Közben Daniel, a házaspár látássérült kisfia sétálni viszi a kutyájukat, hogy nagy rémületére odakint, a ház mögött megpillantsa édesapja holttestét. Természetesen
a nyomozás során rögtön felmerül, hogy maga Sandra tette el láb alól a férfit dulakodásuk közben kilökve őt az erkélyről,
miután számonkérte, hogy miért hallgatja hangosan a zenét az interjú közben. Természetesen Sandra tagad, úgyhogy felkeresi jóbarátját, Vincentet, aki ügyvédként dolgozik. Vincent keményen és szigorúan készíti fel a nőt a tárgyalásra, közben pedig maga is kicsit elbizonytalanodik, ahogy behatóan megismeri az ügyet. A nyomozás során és a bíróságon feltárul a család luxuskörülmények ellenére sem éppen idilli élete, Sandra és Samuel egyenlőtlen, traumákkal terhelt kapcsolata, valamint Triet leleplezi az embertelen igazságszolgáltatást is, ahol valójában nem az igazság felderítése a cél.
Mindenekelőtt nagy kérdés, hogy indokolt-e a két és fél órás játékidő, mert manapság monstruózus filmek egyaránt születnek a szórakoztató filmek világában és az artmozi fősodrában is, például Martin Scorsese legutóbbi alkotása, a Megfojtott virágok is majdnem három és fél órás. Justin Triet műve szerencsére nagyobb részt jól gazdálkodik ezzel a hosszúsággal, így általában nem ül le a cselekmény, megfelelő a film ritmusa, jó érzékkel adagolja a rendező az információkat.
Néhány párbeszéd, például a sztorit nyitó interjú hosszabb a kelleténél,
valamint Sandra és Samuel, a cselekmény közepén bemutatott veszekedése is lehetne leheletnyivel rövidebb. Viszont ez utóbbinál belátjuk végül, hogy igenis szükség van a hosszabb kifejtésre, mivel egyrészt így életszagú a jelenet, másrészt szép íve van a vitának (már, ha egy ilyen veszekedést lehet szépnek és vitának nevezni), lassan, finoman épül a feszültség, legyen szó a filmbeli és a karakterekben fokozódó feszültségről.
Éppen így pattannak ki a nagy botrányok az otthon színfalai között: lassan, trivialitásokból.
A bírósági procedúra bár a film központi eseménye, mégis inkább csak ürügy arra, hogy az alkotó bemutassa ezt a diszfunkcionális családot.
A rendezőnő remekül fésüli össze a kettőt, a privátszféra és a tárgyalóterem konfliktusait, sőt egyikből következik a másik.
A felsorakoztatott bizonyítékok, érvek és ellenérvek katalizálják a múltfeltárást,
ilyen módon egyre inkább megismerjük nemcsak Sandrát, hanem a cselekmény elején meghalt Samuelt is, aki korántsem áldozat. Pontosabban nem csak áldozat, ahogy Sandra esetében maga a néző is bizonytalan, hogy bűnös-e vagy ártatlan. Egyébként a flashbackeket is kreatív módon jeleníti meg Triet:
a klasszikus játékfilmes kamerakezelést felváltják a dokumentarista, kézikamerás képek, mintha csak egy home videót látnánk.
A cselekmény szerint amúgy csak hangfelvételeket játszanak le a bíróságon, mivel Samuel kattanása volt ez is, hogy ihletszerzés gyanánt rögzített akár triviális beszélgetéseket is a telefonjával. Triet viszont nem elégedett meg azzal az olcsó megoldással, hogy ezeket végighallgassuk a teremben ülőkkel együtt, a flashbackekkel jelentősen feldobja és izgalmasabbá teszi a tárgyalás formális, kötött menetét.
A bírósággal kapcsolatban viszont nem sok eredeti dolgot tud állítani az Egy zuhanás anatómiája. Mind tisztában vagyunk vele már csak a számos témába vágó film és sorozat miatt is, hogy az igazságszolgáltatás és a jogszolgáltatás két külön dolog. Vincent, az ügyvéd szinte úgy készíti fel a tárgyalásra Sandrát, akár egy bokszolót az edzője a nagy meccsre, el is hinti, hogy a teremben senkit nem érdekel majd az igazság, hanem csak az, hogy milyen magabiztos és hiteles a nő előadásmódja. Az sem újdonság, hogy a tárgyalás nem is annyira az áldozatról és a vádlottról szól, hanem az ügyész és az ügyvéd párharcáról, azaz
inkább egy nagy, szenzációhajhász show az egész, semmint valódi tényfeltáró eljárás.
Persze Triet nem enged a csábításnak, nem hollywoodi módszerekkel vezeti végig a tárgyalást, nincsenek nagy kirohanások, indulatos, melodramatikus szónoklatok, bár az ügyész kellőképp arrogáns és agresszív. Az alkotónak ezen a fronton is a tárgyilagosság és a realizmus volt a célja, ezt szolgálja a színészi játék is. Sandra Hüller szokás szerint kiváló, miként a Vincentet megformáló Swann Arlaud, sőt a kisfiút játszó Milo Machado Graner is karizmatikus alakítást nyújtanak.
Az Egy zuhanás anatómiájának eredetisége ezen a téren inkább abban rejlik, ahogy a címnek megfelelően kielemzi a tárgyalást és az azzal járó, megalázó, szinte emberi jogokat sértő procedúrákat. Justine Triet arra fókuszál, ahogyan a védők és a vádlók intim részleteket teregetnek ki a tárgyalóteremben a nagy nyilvánosság előtt Sandra és Samuel házasságából. Egyrészt persze, ha annak a gyanúja áll fenn, hogy egyik házastárs megölte a másikat, akkor onnantól eleve sérül a privátszféra. Hiszen a családon belüli gyilkosság vagy erőszak már tönkreteszi a család és a házasság szentségét. Másrészt viszont
az is hangsúlyos, hogy olyan embert állítanak pellengérre, akiről még csak feltételezik, hogy bűnös.
Mi van az ártatlanság vélelmével? Mi van, ha kiderül, hogy Sandra tényleg nem követett el semmit azon kívül, hogy olykor felemelte a hangját a férjével szemben? Mint a Jacob védelmében is megmutatta, hogy ha egy emberről nyilvánosan feltételezik, hogy gyilkolt, valamint több bizonyítékot is felsorakoztatnak ellene, akkor hiába dönt a bíróság vagy az esküdtszék a javára, a tárgyalást ismerő embereknek lesz egy prekoncepciója a vádlottal szemben. A karaktergyilkosság tehát elkerülhetetlen, még maga Daniel is negatívabban tekint édesanyjára a tárgyalás hatására.
Továbbá az is szinte szürreálisnak tűnik, hogy Samuel halálát követően ellepik az igazságügyi szakértők és nyomozók a családi házat. Keserű irónia, hogy Samuel itt kereste az ihletet, a nyugalomban, távol a világtól és a tömegtől, most mégis megszűnt ez a nyugalom a halálával, azzal együtt pedig a család magánélete is. A filmet érheti az a vád, hogy szinte jelentéktelenné válik a cselekmény során, történt-e egyáltalán gyilkosság, balesetről vagy öngyilkosságról van-e szó, ám
idővel a néző is megérti, hogy ennek az eljelentéktelenedésnek fontos dramaturgiai funkciója van.
A bírósági tekintély mintegy maga alá temeti a főszereplőket és az eredeti kérdéseket is, az igazság elsikkad, elveszik a jog és a tárgyalótermi szenzáció labirintusában.
Az Egy zuhanás anatómiájának a címe is találó. Egyrészt utal arra, amit feltételeznek a szakértők, hogy Samuel kiesett az emeletről, ezt a helyzetet elemzik és modellezik is a cselekmény során. Másrészt rávilágít, hogy Sandra egyre mélyebbre és mélyebbre zuhan a jogszolgáltatás szakadékában, egy idő után már maga sem biztos abban, amit mond, ártatlan megjegyzéseit kiforgatják és hazugságnak bélyegzik. Ennek oka egyébként az is, hogy a főhősnő eredetileg német, férje francia, de közös nyelvük az angol, gyermekükkel kommunikáltak csak franciául. Így Sandra számára nehézséget okoz az önkifejezés a tárgyaláson:
ha franciául beszél, pontatlan, ha angolul, az idegen nyelvet nem értő francia bírók és esküdtek „veszítik el a jelentést”.
Ez a kommunikációs zavar pedig leképezi azt, ami a privátszférában is folyt. Sandra és Samuel persze nem a nyelvi különbségek miatt nem voltak már egy ideje azonos hullámhosszon, de ez a problematika szimbolizálja az ő helyzetüket is, hiszen kvázi úgy beszéltek el egymás mellett, mintha nem ugyanazt a nyelvet használták volna.
Harmadrészt
a zuhanás természetesen utal Samuel, illetve Samuel és Sandra kapcsolatának a fejlődésére, a házasság és az egyének válságára.
Éles a kontraszt a tárgyalás és a bíróságon feltáruló magánélet között. A tárgyalás leegyszerűsíti a valóságot, az ügyész és az ügyvéd szemében jó és rossz, bűnös és ártatlan, bizonyíték és cáfolat létezik. Kétdimenziós, kétpólusú világ ez, amivel szemben áll a család, Samuel, Sandra és kisfiuk privát élete, amelyben viszont nincsenek egyértelmű bűnösök és ártatlanok. Még maga Daniel sem tekinthető annak, mint az kiderül, bár talán ő itt a legnagyobb áldozat, hiszen azt látja, hogy szülei kvázi egymás ellenségei voltak. Ez ennél is bonyolultabb, mivel senki sem akart rosszat a másiknak. Samuel egy, a kisfiát is érintő baleset és az alkotói válsága miatt vált neurotikus, önmarcangoló és dühös emberré, Sandra pedig a tehetetlenségben veszíti el a fejét, illetve lép félre.
A nő szálán keresztül Justin Triet bedobja az LMBTQ-vonalat, de ez semennyire nincs kibontva, így erőltetett és felszínes, nagyjából semmilyen funkciója nincs annak, hogy Sandra egy másik nővel csalja meg boldogtalanságában Samuelt, lehetne az illető férfi is. Erre nincs szüksége az Egy zuhanás anatómiájának, mert kellőképpen erős lélektani dráma, ami érzékletesen bemutatja, hogy egy kisiklott életet mennyire nehéz egyáltalán stagnáló állapotban tartani, mennyire felőrli a „normális” embert is a mentális problémákkal küzdő társa. Egyébként ha LMBTQ-fronton semmitmondó is Triet műve,
a nemi szerepekkel kapcsolatban képes érvényes gondolatokat megfogalmazni
Samuel és Sandra konfliktusában.
A férfi féltékeny felesége sikerességére, részben azért is dühös, mert érzi, hogy Sandra jobb író nála.
Az Egy zuhanás anatómiája szerencsére nem változik feminista kurzusfilmmé
még úgy sem, hogy elsősorban a férfi szenved attól, hogy nem tud megfelelni a tradicionális maszkulinitás eszményének (azaz nem aktív, magabiztos, sikeres férfi), illetve elnyomottnak érzi magát csak azért, mert felesége sikeresebb. Triet megtartja a problémát a maga komplexitásában, és inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a társadalmi nemi szerepek kérdésköre mennyire áthatja a modern, 21. századi emberek életét, mennyire jellemző az értelmetlen versengés a két nem között akár ilyen aprónak tűnő, de sorsdöntő konfliktusokban is, hogy egyik fél mennyire tartja jónak a másik művét.
Többek között ez az ideológiai konstrukció mérgezi meg az elmét és az emberi kapcsolatokat,
legyen szó a patriarchális mintázatokról vagy a progresszív ideológiákról: Triet filmjében maga az ideológia a probléma.
Az Egy zuhanás anatómiája megérdemelten nyerte el a cannes-i filmfesztivál fődíját. Ha meg is bicsaklik olykor, ezek az apró botlások nem teszik tönkre az egységes, fajsúlyos, ugyanakkor magával ragadó filmélményt.
Justin Triet műve úgy izgalmas tárgyalótermi és családi-lélektani dráma, hogy a filmtípustól rettegő nézők sem fogják művészfilmnek érezni,
mivel sodró lendületű a cselekménye, kérdései pedig napokkal később is velünk maradnak.
Egy zuhanás anatómiája (Anatomie d’une chute), 2023. Rendezte: Justine Triet. Írta: Justine Triet, Arthur Harari. Szereplők: Sandra Hüller, Swann Arlaud, Milo Machado Graner, Antoine Reinartz, Samuel Theis, Jehnny Beth. Forgalmazó: Mozinet.
Az Egy zuhanás anatómiája a Magyar Filmadatbázison.
