Hálaének a mellszívó zúgására
Igazából csak N.-nel maradtam jóban.
A gimi után ő egy svájci hoteltulajdonosnál,
én a nővéreméknél kaptam munkát.
Mindketten bébiszitterkedtünk,
nekem fizették az albérletem,
ő összespórolt egy csomó pénzt
és megtanult franciául.
Végül nekem lett francia fiúm,
Krakkóban ismertem meg,
ahol lengyelül akartam tanulni,
helyette őt tanítottam magyarul.
Ezen N. még mindig tud röhögni,
amikor átmegyek hozzá és kézbe veszem
a kisbabáját, míg ő lefeji az anyatejet.
Már a saját gyerekeinkre vigyázunk,
fizetésünk a GYED és a családi pótlék,
saját lakásunkban saját szennyesünket mossuk.
Havonta törlesztjük a hitelt
és hetente kitárgyaljuk az anyóst,
aki semmibe veszi a nevelési elveinket,
de legalább csomagol kétnapi kaját.
Tervezgetjük, mit csinálunk, ha végre
megnő a gyerek, és vigyorogva felidézzük
az egyre homályosabb emlékeket.
A találkozások után rendszerint
felhívom még aznap este,
megvárom, míg átadja a gyereket
és elindítja az elektromos mellszívót,
felemleget egy régi sztorit
azokból az időkből, amikor
ki akartunk mászni az iskolaudvarról.
Hallgatom a hangját, a mellszívó zúgását,
arra gondolok, milyen fura, hogy barátok maradtunk.
Mond valami hülyeséget,
és eszembe jut, hogy a nyelvtanulás,
mások gyerekének a ringatása,
az utazások és a cigifüstös szünetek
nem voltak teljesen hiábavalóak.
Hogy minden közös élményünk,
akár az anyatej, amit hosszú délutánokon
és sötét hajnalokon újra és újra lefejünk,
értelmet nyer egy fejlődő emésztőrendszerben.
Borító: Unsplash