Mikor született meg a világ első szegénytörvénye? Milyen megismerési logikával és fogalomkészlettel közelít választott tárgyához az irodalom és az antropológia? Miért fontos a szegénység fogalmával kapcsolatos problémákkal történő szembenézés? A KULTolvasó Kör tavalyi évadzáró alkalmán többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ Seres Lili Hanna és dr. Szabó Henriett. Az eseményen Tar Sándor A térkép szélén című kötetéről beszélgettek az érdeklődők. A programot Juhász Tibor moderálta.
KULTer.hu: Seres Lili Hanna író-költőt, a Közélet Iskolája munkatársát, az ELTE BTK doktorandáját a szegénység-, vagy ahogy ő fogalmaz: a deprivációs irodalom kutatójaként szólítom meg. dr. Szabó Henrietthez, a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékének adjunktusához pedig elsősorban mint társadalomkutatóhoz, kulturális antropológushoz, a Kisvilágok című dokumentumfilm-sorozat egyik készítőjéhez fordulok. Mikor találkoztatok először a szegénységgel? Vissza tudtok emlékezni olyan eseményre, amely meghatározónak mondható a pályaválasztásotok, a kutatási témátok szempontjából?
Seres Lili Hanna: Nem szeretnék egyetlen élményt kiemelni a múltamból, mert úgy gondolom, hogy az érdeklődésem és az érzékenységem alakulástörténete szempontjából magára a gyermekkoromra kell utalnom.
Értelmiségi neveltetésemet nem „értelmiségi elefántcsonttoronyban” kaptam,
hanem a budapesti VII. kerületben, a Dob, majd a Wesselényi utcában, ahol olyan emberek társaságában töltöttem a szocializációm felől nézve is meghatározónak látszó éveimet, akik, ma már tudom, hátrányos helyzetűnek mondhatók. Édesanyám egy Sand nevű zalai faluból olyan falusi-paraszti attitűdöt hozott magával a fővárosba, amely sajátos pluszt jelentett: nyitottságot és közösségiséget. Ennek az időszaknak az is fontos tapasztalata, hogy amikor egy hajléktalan ember beköltözött a közösségi vécébe a fölöttünk lévő emeleten, nem hajléktalanként tekintettünk rá, hanem egyszerűen csak Laci bácsiként. Persze nem akarom letagadni, hogy a felnövéstörténetem egy szokásos értelmiségi pályakép, hiszen jó gimnáziumba jártam, viszonylag egyértelműnek vettem, hogy az ELTE-n tanulok tovább, és az irodalom szeretetéből szinte evidensen következett az irodalmi karrier is.
A mesterszak idején jutottam el odáig, hogy tudatosan, szisztematikusan a szegénységirodalom felé forduljak.
Akkoriban még túl tágnak éreztem ezt a célkitűzést ahhoz, hogy egy szakdolgozat szűkös keretein belül górcső alá vegyem, ezért a konzulensem, Bartal Mária tanácsára csak később, már a doktori iskolában köteleződtem el mellette. Egyébként azért használom szívesebben a deprivációs irodalom kifejezést, mert egyrészt terheltnek érzem a szegénység fogalmát, másrészt
ez a szó jobban tükrözi azt, amiről a szépirodalmi szövegek szólnak: a materiális és mentális hiányt és megfosztottságot.
A célkitűzésemhez is jobban illeszkedik, hiszen szeretném, ha nemcsak irodalmi fókusza lenne a disszertációmnak, hanem a kutatásom szociológiai szövegeket is átfogna, és hasznosítaná például azoknak a médiakutatásoknak az eredményeit, amelyek a szélesebb értelemben vett szegénységreprezentációkkal foglalkoznak. Kiemelten fordulok afelé a probléma felé, hogy mit csinál a narrátor ezekben a szövegekben, prózapoétikai szempontból is, de nem elfeledkezve a szerző hatalmi pozíciójáról, illetve arról, hogy
az általam vizsgált, kanonizált deprivációs irodalom a nem-szegények diskurzusa:
nem-szegények írnak szegényekről nem-szegényeknek, amit szem előtt kell tartani egy ilyen elemzéskor.
Szabó Henriett: Vizuális és kulturális antropológusként a szegénység kérdéséhez efelől a tudományterület felől közelítek. Ezt azért tartom fontosnak leszögezni már a beszélgetésünk legelején, mert
egy antropológus nem önmagában a szegénységgel foglalkozik, hanem valamilyen társadalmi csoporttal,
és annak belső összefüggésrendszerén keresztül vizsgálja, hogy a szegénységnek milyen megjelenési formái lehetnek. Illetve hogy a csoport tagjai mit gondolnak a szegénységükről, egyáltalán hogyan értelmezik saját léthelyzetüket. A gimnázium után én is továbbtanultam, de annak ellenére, hogy milyen egyszerűnek tűnik kívülről nézve ez a pálya, kalandos utat jártam be. Eljutottam végül az antropológiáig, az igaz, de gimnazista koromban magyar, történelem, mozgókép és médiaismeret tagozatos tanulóként sok minden érdekelt, nem láttam, hogy pontosan mivel szeretnék foglalkozni. Azt tudtam, hogy emberek közelébe vágyom, a szociális kérdések közel állnak hozzám, és többé-kevésbé azzal is tisztában voltam, hogy filmezni akarok. 2013-ban bekerültem a Debreceni Egyetem Lippai Balázs Roma Szakkollégiumába munkatársként, és ez teljesen felforgatta az életemet. Az első erőteljes tapasztalatom a szakkollégium Schiffer Pál Filmklubja volt, ahova egy nap beültem, és lényegében ott is maradtam. Így találtam rá a hivatásomra:
antropológus szerettem volna lenni, aki emberekkel foglalkozik segítő szenvedéllyel,
sőt, vizuális antropológus, hogy dokumentumfilmeket is készíthessek majd. Tíz éve tanulmányozom a magyarországi roma közösségeket, járom az országot, elsősorban a keleti, északkeleti periferiális régióikat, és az etnikai együttélés kérdéseit kutatom, például azt, hogy a különböző közösségekben a roma hagyományoknak van-e még jelentőségük, és ha igen, akkor hatással vannak-e az együttélési kapcsolatokra. Az említett szakkollégiumnak van egy Kik vagyunk… és miért? című dokumentumfilm-sorozata. Dallos Csaba és Biczó Gábor dolgozta ki a koncepciót, de Csaba 2016-os távozása óta Gáborral közösen visszük tovább ezt a projektet, amely nagyon fontos a számomra. A Kisvilágok sorozatot is Gáborral készítettük, kilenc kelet-magyarországi településen végeztünk kutatást,
a társadalmi folyamatokat vizsgáltuk, és az etnikai együttélési helyzeteket értelmeztük.
A színtereken nemcsak dokumentumfilmek készültek, hanem létrehoztunk egy komplex oktatási tananyagot, egy könyvet is, hogy ezzel is hozzáférhetőbbé tegyük a filmekben kidolgozott társadalmi kérdéseket. Hiszünk abban, hogy a dokumentumfilmek közvetíteni tudják azokat a tartalmakat, amiket hagyományos módon, például szakszövegeken keresztül nehezebben lehet hasonló mélységben bemutatni.
KULTer.hu: Lili, szerinted mi a magyarázata annak a feltételezett összefüggésnek, miszerint az írók tendenciaszerűen nem azoknak írnak, akikre az alkotói figyelmüket irányítják? Ezt jónak vagy rossznak gondolod?
S. L. H.: Affirmatív, előíró gesztust látok ebben, az Adorno-féle „Legyen másként!” felkiáltás gesztusát. Ebben a felállásban a szegény ember mint a szöveg tárgya tekinthető úgy is, mint a kizsákmányolás elszenvedője.
Gyakran ítélik el azokat a műveket, amelyekben a „nyomor esztétizálása” történik.
Nekem viszont megváltoztatta a gondolkodásomat, amikor Rancière meglátását olvastam: szerinte az esztétikum visszaszolgáltatásaként is értelmezhetjük azt, amikor a deprivált ember és környezete esztétikus ábrázolással találkozik. Ő egy dokumentumfilmet hoz példának, amelyben egy mélyszegénységben élő ember tanyáján, az asztalon maradt üres borosüvegen megcsillan a napfény, de gondolhatunk egy irodalmi szöveg lírai megfogalmazásaira is. Egyébként nemcsak az írók „hibája” vagy egyáltalán szándéka szerinti az, hogy kiknek írnak, a társadalmi edukáció is visszafelé tart: gondoljunk csak arra, milyen központi helye és közösségi szerepe volt az olvasásnak a szocializmusban, vagy arra, hogy Tar Sándort a saját gyári munkatársai is volt, hogy olvasták!
KULTer.hu: Henriett, ami a dokumentumfilmek egyedi közléserejét illeti, pontosan milyen tartalmakra, milyen sajátosságokra gondolsz? Alkotói szemmel is tekintesz a közvetítés feladatára, vagy antropológusként inkább azt hangsúlyozod, hogy az esztétika másodlagos, és a hitelesség nem a művészi megformáltság kérdése?
Sz. H.: Társadalomkutatóként és társalkotóként a filmjeinket antropológiai szemléletű, romológiai tematikájú dokumentumfilmekként szoktam definiálni. A hangsúly a filmkészítés megközelítési módján van:
a bemutatni kívánt témát émikus pozícióból, holisztikus látásmóddal és egyfajta közvetítői attitűddel ábrázoljuk.
Ez azt jelenti, hogy a film mondandója a szereplők belső nézőpontjához igazodik, és az ő perspektívájukból tálalja a felvetett témákat. A dokumentumfilm készítésekor mi nem a kortárs filmkészítői mainstream irányba kapcsolódunk be, hanem a magunk által kidolgozott antropológiai irányvonalat követve alkotjuk meg filmjeinket. A hangsúly a hitelességen, az értelmezhetőségen és a filmekben bemutatott társadalmi problémák minél szélesebb körben történő taníthatóságán van. A filmek tartalmi alapját interjúszituációk és az ezekben rögzített narratívák adják.
Ezeket olyan képekkel egészítjük ki, amelyek segítik a közvetítendő üzenet értelmezését.
Vegyük például a Hajdúdorogon készült, Legyen hited az élethez című filmünket! Amikor Budai János diakónus arról beszél a vele készült interjúban, hogy a Nagy Sándor utcán az emberek szegregált léthelyzetben, nehéz körülmények között élnek, akkor ennek hallatán a néző fejében felsejlik egy kép, amit a saját maga élethelyzetéből kiindulva „nehéz körülménynek” tekint. Mi azonban nem bízzuk a nézőre ennek a helyzetnek az elképzelését, hanem
vizuálisan is megmutatjuk, hogy az adott színtéren mit értünk „nehéz körülmény” alatt.
Az előttünk feltáruló lehetőségek arra ösztönöznek, hogy a filmes megoldások gazdag eszközkészletét felhasználva a szituációkat a maguk valóságában láttassuk. Ebben az összefüggésben az esztétikai nézőpont másodlagos: az időnként drámai képsorok is a tárgyilagosságot, a társadalomtudományi értelemben releváns üzenet átadását célozzák. A Kisvilágok filmsorozat olyan perspektívához segíti hozzá a nézőt, amely személyes tapasztalatai alapján gyakran elképzelhetetlen. A filmkészítő közvetítő munkája két világ között teremt átjárást: a néző és a szereplő (vizsgált közösség) valósága között.
KULTer.hu: Költőként és dokumentumfilmesként egyaránt számot kell vetnetek azzal a hagyománnyal, ami a szegénységről való beszédet és e beszéd történetiségét jellemzi. Milyen hagyományokat, milyen tendenciákat tudtok ezzel kapcsolatban elkülöníteni a saját területeteken belül?
S. L. H.: Sokáig azt gondoltam, hogy én csak kutatni fogom a szegénységirodalmat, és költőként, íróként egyáltalán nem lesz hozzá közöm – miközben már az első verseskötetemben is felbukkan a téma, csak hát az ember nem veszi ezeket észre. A készülő második verseskötetemnek viszont már tudatosan központi témája lett a hetedik kerület, a deprivált és hajléktalan emberek élete.
Egyébként amikor írok, elfelejtek mindent, amit az irodalomról tudok,
és csak az éppen megszülető szöveg van előttem, arra figyelek, hogy az működik-e. A kötetem első verse úgy született meg, hogy párhuzamosan olvastam az Ulyssest és Borbély Szilárd Bukolikatájban című verseskötetét. A kutatásom persze befolyásolja a szépírói munkásságomat, de ezeket a hatásokat kevésbé tudom tetten érni magamban vagy a verseimben.
Sz. H.: Amikor az ember terepre megy antropológusként, kutatói szerepet vesz fel. Az antropológus pedig akkor műveli jól a szakmát, ha saját személyes véleményét, sőt tulajdonképpen saját magát zárójelbe teszi.
Megérkezik, hogy azt fogadja be, amit lát, és azt szeretné megérteni, amit ott kint, a terepen tapasztal.
Nem az a feladata, hogy összevesse a látottakat mindazzal, amit a saját, kulturális értelemben is más környezetéből magával hoz. Ez így nagyon jól hangzik, és nyilván ezt tanítom a hallgatóknak is az egyetemen, de azért a valóságban nagyon nehéz megteremteni ezt a távolságot. Főleg akkor, ha olyan közegbe kerülünk, ami érzelmileg erőteljesen hat ránk – például mélyszegénységgel jellemezhető közösségben dolgozunk.
Mindig azt hiszem, hogy annál, ami egy ilyen helyzetben előttem történik, már nem lehet borzasztóbb dolgot tapasztalni,
aztán elmegyek a következő színtérre, és ez megint megdől. De mindegy is, mert ha a dokumentumfilmekkel vagy a jelenlétemmel segíteni tudok valamennyit – márpedig a tapasztalataim alapján valamiféle hatást igenis gyakorolhatok az ott élő emberek életére, és el tudom érni, még ha vért izzadva is, hogy jobb irányt vegyen a dolgok alakulása –, akkor a lelki problémáimmal, legyenek akármilyen nehezek is, csekély árat fizettem a változásért.
KULTer.hu: Lili már utalt rá a beszélgetésünk elején, hogy a szegénység fogalmával vannak bizonyos problémák. Úgy vélem, ezeket akkor tudjuk igazán nagy láttató erővel felmutatni, ha azon kezdünk el gondolkodni, hogy a társadalmi intézményrendszereknek milyen kritériumok alapján kell meghatározniuk, hogy ki szegény, és hogy mely személyeket, csoportokat tekintik támogatásra érdemesnek. Nyilvánvaló, hogy az intézmények nem tudnak nem kirekesztően működni. A vonatkozó kritériumrendszerek változnak, változik tehát az is, hogy mikor és kit ismerünk fel szegényként. Ti hogy látjátok ezt a kérdéskört?
Sz. H.: Az antropológiában nincs külön fogalom, specifikusan kidolgozott séma arra, hogy kiket tekintünk szegénynek. Éppen ezért mi bizonyos kategóriákat kölcsönveszünk a szociológiától, ugyanakkor el is különülünk tőle. Mert amíg a szociológiában különböző paraméterek alapján meghatározzák a szegénységi mutatókat – megnézik például a havi keresetet, az iskolázottságot, a foglalkoztatottságot –, és ezek alapján, egy előre meghatározott kategóriarendszerben találtatik valaki szegénynek vagy nem szegénynek, addig
az antropológusok nem kívülről kreált összefüggésekbe próbálják beleszuszakolni az embereket,
hanem megkérdezik őket, hogy hogyan élik meg a mindennapjaikat, szegénynek érzik-e magukat, és ha igen, akkor miért. Nem hierarchizálni szeretnék a tudományterületek között, sőt azt gondolom, hogy mindkét megközelítés ugyanolyan fontos. Az viszont talán hamar belátható, hogy az antropológia szegénységről alkotott képe nem biztos, hogy egyezni fog azzal, amit például a szociológia hoz létre. Az Óvónő akartam lenni című filmünkben egy roma származású fiatal lány történetét mutatjuk be, aki hároméves korában gyermekotthonba került másfél éves öccsével együtt, mert a szülei nem szerették volna tovább nevelni őket.
Az otthonban a nevelők többször is bántalmazták őt.
Később nevelőszülők vették magukhoz: szerencsére nagyon jó család viselte a gondját, 18 éves kora után pedig önállóan próbált boldogulni. Egyetemre ment, óvodapedagógusként végzett, igaz, ez nem derül ki a filmből, mert a forgatás alatt a tanulmányai még folyamatban voltak. Tagja lett a szakkollégiumunknak, és kapott maga mellé egy mentort, aki részletekbe menően nyomon követte az életét: odafigyelt arra is, hogy milyen hatások érik, és ezek milyen következményekkel járnak a személyiségére, az életszemléletére nézve. A mentora fogalmazta meg a filmben, szerintem nagyon találóan, hogy
a szegénység nem a nélkülözésnél kezdődik, hanem az érzelmi megfosztottságnál, a szeretethiánynál.
Nem állítom, hogy ez mindenek felett álló igazság, azt viszont kijelentem, hogy mi, antropológusok azt is kutatjuk, hogy milyen típusai vannak a szegénységnek, és nem feltétlenül az érdemesség problematikája, a külső kategóriarendszerek működtetése a fontos számunkra.
S. L. H.: A világ első szegénytörvényét I. Erzsébet alkotta meg 1601-ben, amelyben már az érdemesség alapján különítették el a szegényeket. Megkülönböztettek „tehetetlen szegényeket”, akik túl fiatalok, idősek vagy betegek voltak ahhoz, hogy gondoskodjanak magukról, ezért jogosultnak találták őket a segélyezésre, valamint úgynevezett „jó erőben lévő” szegényeket, akik dolgozhatnának ugyan, de önhibájukon kívüli okok miatt nem találnak munkát, ezért szintén kaphatnak támogatást.
És beszéltek „gazemberekről, semmittevőkről”, az érdemtelen szegényekről:
úgy vélték, nekik fegyházban vagy dologházban a helyük. Elképesztő, hogy ezt akkoriban így kimondták, és hogy ez a különbségtevés mostanáig kimutatható a közvéleményben. Ferge Zsuzsa is hangsúlyozza, hogy túlságosan az anyagiasság határozza meg ezeket a kérdéseket, általában jövedelemszintű nélkülözésről beszélünk, ráadásul versengő definíciók hada létezik. Ez is azt bizonyítja, hogy rossz úton járunk. Állandó a késztetés a fogalomalkotásra, ami esetenként egyébként nagyon izgalmas alakzatokat termel ki. Nekem például szimpatikus a francia szociológus, Robert Castel kiilleszkedés terminusa. Castel a társadalmi kötelékek sajátos fellazulásáról ír, amely nem állapot, hanem hatás, és a munka, illetve a társadalmi-családi be- vagy be-nem-illeszkedés koordinátarendszerében értelmezhető. Ennek megfelelően
a szegénységet a valahová tartozásból való sorozatos kiszakadása következtében „lebegővé” váló ember történeteként értelmezi.
Tar Sándor egyébként nagyon pontosan levezeti a szövegeiben, hogy a kapcsolatok szétszakadása, a házasság felbomlása és a munkahely elvesztése hogyan hatnak egymásra, miként hozza magával egyik a másikat, illetve hogy milyen nagy különbséget jelent, ha az ember csak a munkáját veszíti el, de a társ még ott van mellette. Nem tudom, hogy bekerül-e valaha az irodalomtudományba a depriváció fogalma, de szerintem termékeny lenne a használata például azon irodalmi művek jellemzésére és kontextualizálására, amelyek képesek megmutatni, hogy a megfosztottság hogyan veszi el az ember méltóságát, és formálja át az énjét. Az egyik munkatársamtól tanultam meg a Közélet Iskolájában – ahol az önszerveződéshez szükséges tudást adjuk át ingyenes programjainkon –, hogy a marginalizált szó nem azért nem jó, mert pontatlanul írja le az így megnevezettek léthelyzetét, hanem azért, mert
mi nem abba a társadalomba akarjuk beilleszteni az embereket, ami most van,
hanem a társadalmat szeretnénk megváltoztatni úgy, hogy befogadó legyen.
KULTer.hu: Henriett, munkásságod döntő része a multietnikus együttélési stratégiákra összpontosít. A magyarországi közbeszéd alapján egyértelműen kijelenthető, hogy elmosódik a határ a cigány és a szegény kifejezések jelentései között, és reflektálatlanok maradnak az etnikai és a társadalmi meghatározottságok eltérései. Ez a folyamat meglátásod szerint hogyan kezdődött?
Sz. H.: Azt gondolom, hogy a Magyarországon élő cigányokkal kapcsolatban óriási téveszme, hogy mindegyikük szegény. Bármilyen környezetben is vagyok antropológusként, meg szoktam kérdezni, mit gondolnak a jelenlévők, hazánkban hány cigány ember él. Meglepő, de már többször hangzott el az a válasz, hogy az ország lakosságának 60-70 százaléka cigány származású, és döbbenetes, hogy nincs ez máshogy értelmiségi közegben sem, például az egyetemi szférában.
Többségében az elterjedt előítéletek és sztereotípiák alapján festik le a hazánkban élő cigányokat,
és ez is óriási probléma. Ha abból indulunk ki, hogy ma Magyarországon körülbelül hárommillió embert tekintenek különböző felmérések alapján szegénynek, és megnézzük, hogy az ország lakosságából nagyjából hányan vallják magukat cigánynak, akkor máris kiderül, hogy nem egyezik a két szám. A 2022-es népszámlálási adatok alapján 210 ezer fő vallotta magát cigány származásúnak. Természetesen az önbevallás miatt ez a szám nem tekinthető abszolút érvényűnek, hiszen sokan sok tényező miatt másként, nem a meggyőződésük szerint is nyilatkozhattak. Más felmérések alapján a szakmai közvélemény úgy tartja, hogy körülbelül egymillió cigány származású személy él ma Magyarországon. Ha megpróbáljuk összeolvasni a hárommillió szegénységgel jellemezhető polgárt és az egymillió romát, akkor azt látjuk, hogy a differencia kétmillió fő, tehát a szegénység nem etnikus jelenség. Alapvetően abban látom a legnagyobb problémát, hogy
sokan azzal sincsenek tisztában, hogy a magyarországi cigányok nem alkotnak homogén közösséget.
Három nagy csoportba sorolhatók: oláh cigányok, beás cigányok és romungrók, ráadásul rengeteg alcsoportjuk van, egyetlen egyetemi előadás nem elég arra, hogy kimerítően felsoroljuk az összeset. Igaz, hogy egyrészt a különböző asszimilációs és integrációs politikák, másrészt az egyéni megküzdési stratégiák eredményeképp beszélhetünk egyfajta kultúravesztésről is. A szocializmus időszakához köthető kényszerasszimilációs törekvések következtében furcsa folyamatok zajlottak le Magyarországon. Fokozódtak például a cigányokkal szembeni előítéletek, megerősödtek azok a sztereotípiák, amelyek a közgondolkodást alapvetően meghatározták. A korszakban lejátszódó társadalmi folyamatokhoz köthető annak elterjedése is, hogy ha valakit cigányként azonosítottak, akkor automatikusan rámondták, hogy szegény.
A romák azonosítása nem olyan egyszerű folyamat, mint ahogy azt sokat gondolják,
mivel a rasszjegyek nem mindig egyértelműsítik, hogy a külsőségek alapján milyen etnikumhoz tartozik az illető. Az viszont biztos, hogy ennek az elnagyolt és következetlen gondolkodásmódnak, amely szinonimaként kezeli a cigány és a szegény szavakat, hosszútávon súlyos következményei lehetnek.
KULTer.hu: A Magvető Kiadó nemrégiben újra megjelentette Tar Sándor A térkép szélén című novelláskötetét, amelynek címe azt a szinte konszenzuális megállapítást juttathatja az eszünkbe, hogy a szegénység terei jellemzően periférikus helyek, amelyeket marginalizált csoportok népesítenek be. Én azonban inkább a térkép-metaforát hoznám előtérbe: a térkép domesztikációt sejtet, felfogható a felderített világ reprezentációjaként, illetve olyan eszközként, ami előállítja az ismert világot és segít tájékozódni benne. Következésképpen a térkép szélén lévő terek nem ismert vagy alig ismert terek. Így az arra vetődő utazónak nemcsak arra kell felkészülnie, hogy olyan tapasztalatokat szerez, amelyekben esetleg még nem volt része, hanem arra is, hogy fokozottabban fogja majd érezni az ismeretlentől való félelmet. Szerintetek ez a félelem hogyan alakítja, alakítja-e a szegénységről vagy a cigányságról alkotott elképzeléseinket, sztereotípiáinkat?
S. L. H.: Szerintem abszolút. Sőt, a médiareprezentációkkal kapcsolatban használnak is egy fogalmat, a „problematic Othert”, a „problémás Másikat”. Egyébként ez az irodalomkritikában is megjelenik, Tar Sándor szövegeinek recepciójából például nagyon határozottan kimutatható a „mi-ők” felosztás:
sokan abban jelölték ki ezeknek a szövegeknek a teljesítményét, hogy hírt hoznak nekünk,
a többségi társadalom tagjainak, az értelmiségnek, a középosztálybeli embereknek a perifériák világából, a hangtalanok univerzumából. Mintha nem is egy társadalomban élnénk. Úgy vélem, ennek az az egyik fő oka, hogy el akarjuk távolítani a felelősséget, azt mondjuk, hogy ez nem a mi ügyünk, miközben ösztönösen félünk attól, hogy mi is bármikor ebbe a helyzetbe kerülhetünk. Tar nagyon szépen megmutatja, hogy a szegénység, illetve a hozzá vezető út sokféle lehet, és hogy a szegények vagy az elesettek (akiknek megnevezésére a recepció rengeteg metaforát hozott létre) egyáltalán nem alkotnak homogén csoportot, sőt maga
a deprivált létállapot sem tekinthető statikusnak, vannak, akik kikerülnek belőle, vannak, akik még mélyebbre zuhannak.
Én azért szeretem a Tar-életművet, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy minderről nem lehet általánosságokban beszélni.
Sz. H.: Egyetértek, pusztán annyival egészíteném ki az elhangzottakat, hogy szerintem nemcsak az ismeretlentől félünk, hanem attól is, amit a szegénységhez társítunk, amivel szerintünk a szegénység együtt jár. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem a szegénységtől tartunk, hanem attól, amit szerintünk a szegénység jelent. Egyszerűen nem akarjuk, hogy ránk, a mi léthelyzetünkre is igazak legyenek azok a jelzős szerkezetek, amelyekkel a szegénységről mi egyáltalán beszélni tudunk.
Az interjú a KULTolvasó Kör 2023. október 24-én elhangzott kerekasztal-beszélgetésének szerkesztett változata.
A fotókat Pótor Barnabás készítette.
