A háború két éve alatt egy kicsit mindannyian meghaltunk
És te hol voltál azon a reggelen, amikor kitört a nagy háború? Itt az én történetem: a háború távoli robbanások lármájával szólt hozzám az ablaknál, de nem hittem el, azt gondoltam, álmodom. Aztán a Kijev melletti barátaim házának második emeletén kiszakadt az ajtó, és a papucsok lecsoszogtak a lépcsőn. „Kitört a háború, a légteret lezárták” – mondta Katja, a házigazda. Azért említette a légtérzárat, mert két óra múlva Vilniusba kellett volna repülnöm a regényem fordításának bemutatójára. A hangja alvás után érdesnek és férfiasnak tűnt, rekedtnek és füstösnek. Valójában így hangzik az állati félelem. Egy nagy kutya állt a konyhában, a sötét eget nézte az ablak előtt, félve ugatott a rakéták és harci repülőgépek hangja hallatán.
Soha egyetlen ukrán sem fogja elfelejteni a 2022. február 24-i reggelt, amikor kezdetét vette a totális invázió. Egyesek robbanásokra ébredtek, mások a családjuk aggódó hívására, de arra a pillanatra mindenki a legapróbb részletig emlékszik. Ez egy olyan emlék, amely az egész életünket áthatja. Ez a kollektív tapasztalat nem csupán egy nemzetté, hanem egyfajta szorosabb, bensőségesebb közösséggé formál bennünket – olyanná, mint egy család. Mert ezt a pillanatot együtt éltük át.
Ezután még sok különféle pillanat következett, nyugtalanság és könnyek, fájdalom és düh, de ezek az első másodpercek egy kimerevített filmkockára emlékeztetnek. Mintha egy 3D-s filmben lennék, úgy emlékszem minden részletre magam körül: a levegő hőmérsékletére, az asztalon maradt poharakra a tegnapi iszogatás után, az óramutatóra az ajtó felett, a kutya szagára a szobában, a padló hűvös csempéire. Ez volt életem legfontosabb pillanata, ami keresztülhúzta minden tervemet, és ami után minden romlásnak indult. Talán ugyanilyen megrendítően és mélyen fogok emlékezni arra a pillanatra, amikor meghallom, hogy vége a háborúnak. Persze, csak ha megérem azt a pillanatot.
Azóta eltelt két szörnyű év. Mi változott bennünk és körülöttünk? A legfontosabb változás az, hogy hozzászoktunk a háborúhoz, az életünk és a mindennapi rutinunk része lett. Ez a legijesztőbb, mert akklimatizálódtunk valami teljesen abnormális, hátborzongató dologhoz, megtanultunk úgy élni, hogy nem veszünk róla tudomást.
Most, ha Kijevben megszólal a légvédelmi sziréna, szinte senki sem rohan a legközelebbi óvóhelyre, az emberek zavartalanul végzik a szokásos dolgukat. A halál egy ókori görög tragédia jellegzetességeit öltötte magára – most a végzet, a sors irányítja, szinte nincs is rá hatásod. Megtörténhet, hogy a rakéta ma a te házadba csapódik be, eltalálja a kávézót, ahol kapucsínót rendelsz, elpusztítja a vasútállomást, ahol a barátaiddal találkozol. Szinte lehetetlen védekezni ez ellen, ezért el kell fogadni, mint mindennapos lehetőséget. Legyen meg isten akarata, mondjuk mi, ateisták.
Rengeteg a halál körülöttünk. ’22 tavaszán, amikor elkezdték a fronton elesett katonák első koporsóit a városomba szállítani, minden halálesetet személyes gyászként éltünk meg. Amikor a halottaskocsi végighajtott az utcákon, az emberek letérdeltek a járdákon, virágok borították a macskaköveket, és tömegek gyűltek össze a temetésen. Most a városi temetőben egész szektornyi hadisír található, mindegyik felett ukrán zászló lobog. A koporsót rokonok, civil kollégák és fronton szolgált bajtársak kísérik; ez általában kicsiny szertartás. Az emberek az utcán tiszteletük jeléül megállnak, de már nem sírnak és nem térdelnek. Általában kényelmesebb félrenézniük vagy beszaladniuk a legközelebbi boltba, hogy elkerüljék a személyes találkozást egy olyan ember halálával, aki az életével fizetett azért a jogunkért, hogy egy viszonylag békés hátországban élhessünk.
Ne hamarkodjunk elítélni ezeket az embereket, nem cinikusak és nem érzéketlenek. Egyszerűen annyi haláleset, fájdalom és gyász volt az elmúlt két évben, hogy a könnyek elfogytak, az érzelmek elhalványultak, és annak ellenére, hogy minden újabb tragikus hír sokkja bénító, gyorsan el is múlik. Mert össze kell szedni minden erőnket és tovább élni, könnyű megőrülni a nyomasztó érzelmektől és élményektől – néha úgy tűnik számomra, hogy mindannyian kollektíven megőrültünk.
Nem túlzok, higgyétek el. Itt van két hír a ma reggeliek közül. Harkivban egy egész család – két szülő és három gyerek – halt meg az orosz ágyúzás után. Az oroszok megtámadtak egy olajraktárat, a robbanás következtében az üzemanyag szivárogni kezdett, végigfolyt az utcán, és kigyulladt tizenvalahány ház a magánszektorban. Igazi földi pokol volt: az emberek élve elégtek. Az apa és a fia a folyosón próbáltak menekülni. Az anya és a két másik gyerek a fürdőszobában volt. A legkisebb fiú, Pavlo 7 hónapos volt, az anyja a mellkasához szorította. A csecsemő olyan súlyosan megégett a tűzben, hogy még a csontjaiból sem maradt semmi, csak hamu.
Lehetséges-e egy ilyen valóság után nem megőrülni? Vagy tényleg megőrültem, mert ez volt az első gondolatom: egy rakéta jobb lett volna, hogy mindenki azonnal meghaljon, mert a tűzben mindnyájan félelmet és fájdalmat éltek át.
A második hír, hogy egy ukrán katonát, aki január 31-én tért vissza az orosz fogságból, ahol két évig tartották megalázva és kínzások közepette, február 8-án egy kereszteződésben halálra gázolt egy teherautó. Miután kiszabadult a fogságból, még arra sem volt ideje, hogy meglátogassa lányát, Valerija Halkinát, aki most menekültként él Lisszabonban. A lánya ezt írta az Instagramján: „Ma életét vesztette az apukám. Nem a háború ölte meg, nem egy golyó, és nem is a 2 év fogság. Éppen az úton ment át, amikor elütötte egy autó. Ez szürreális. Nem hiszem el, hogy ez a valóság. Bocsáss meg mindenért. Vártam a hívásod, ahogy ígérted, de többé már nem várom…”
Ezek nem a háború leglenyűgözőbb történetei, csak két ma reggeli hír. Így néz ki a mindennapok két éve – 730 reggel egymás után. Minden nap civilek halnak meg: védtelen, ártatlan, teljesen hétköznapi emberek, akiket Oroszország megöl a szupermarketben, az utcán, a saját otthonukban.
De nem csak civilek halnak meg véletlenszerűen, az oroszok nap mint nap gyilkolják a katonáinkat is. A világ elfogadta azt, hogy a katonai halálesetek normálisak, ezek a háború statisztikái. De a katonák nem emberek, meg lehet őket ölni csak úgy, miközben megszállják az országunkat? Ki és mikor döntött úgy, hogy katonákat ölni nem bűn?
Ráadásul az ukrán hadsereg főleg civilekből áll – olyan emberekből, akik önként jelentkeztek hazájuk védelmére, vagy akiket az állami sorozás keretein belül mozgósítottak. Ezek az emberek az invázió előtt nem rendelkeztek katonai képzettséggel, irodavezetők, városi buszsofőrök, pizzakészítők voltak divatos éttermekben – olyan emberek, mint ti, akik most e sorokat olvassátok.
Itt van a barátom, Makszim Plesa, 32 éves művész, de életmódja szerint hippi, szabad ember. Portrékat festett az emberekről az utcán, falfestmények restaurálását vállalta templomokban, ilyesmikkel kereste a kenyerét. A háborúba önkéntesként ment, annak ellenére, hogy nem volt katonai múltja. Kétszer megsebesült, tavaly télen túlélte a Bahmutért vívott harcokat. A sérülései után azzal viccelődtünk vele, hogy kilenc élete van, mint egy macskának. Ezek a plusz életek többször is megmentették őt, de amikor a háború két éve tart minden nap, még kilenc élet sem elég a túléléshez. Makszim tavaly halt meg, jóképű volt, de zárt koporsóban vitték a temetésén, mert a testét súlyosan megcsonkították. Egy ilyen katona megölése nem bűn?
És most válaszoljunk együtt arra a kérdésre, amelyet nagyon gyakran tesznek fel nekem különböző országokban: „Szépirodalmat írsz-e most?” A válasz nyilvánvaló.
Nap mint nap olyan történetek örvényében élünk, amelyek a szépirodalmat kapitulálásra késztetik a valósággal szemben. Egyetlen regény sem tud versenyezni a hétköznapi ukránok életéből származó mindennapi események áradatával. Nem írok semmiféle szépirodalmat, ma már nem úgy gondolok az irodalomra általánosságban, mint valami fiktív, élettől elszakadt dologra.
Mert az ukrán irodalom egyetlen funkciója ma a tanúskodás, a sorsok feljegyzése, a bűnök megörökítése. Amikor Makszimról írtam, a családja megköszönte, hogy egy kicsit tovább éltettem az emlékét, hogy minél többen megismerhetik az életét. Az irodalom egyfajta pszichoterápiává válik, segít túlélni a legnagyobb veszteségeket, reményt adva, hogy nem hiábavaló minden, hogy meghallgatnak bennünket.
Ezek nem üres szavak: a háború alatt, a gazdasági válság legmélyén megduplázódott az ukrán könyvek forgalma, és a könyvszakma továbbra is a kevés nyereséges üzletek egyike maradt az országban. Ez paradoxon, de csak első pillantásra – a zavaros és bizonytalan időkben az embereknek szükségük van a könyvekre, a kereslet is megnőtt irántuk, mert ezek róluk, az emberi és bensőséges dolgokról szólnak. Írónak lenni ebben a korban egyszerre megtisztelő és rendkívül nehéz, mert az irodalom ma nem szórakoztat, hanem segít és megment. Bár ez veszélyt is rejt magában: ha a lakásodban nagy könyvgyűjtemény van, egy rakétacsapás következtében az otthonod sokkal gyorsabban leég, mint másoké, és a tűzoltóknak nem biztos, hogy marad idejük.
De ezt nem lehet előre látni, és a háború két éve alatt megtanultuk, ahogy már említettem, hogy a sorsra és a végzetre kell hagyatkoznunk. Hozzászoktunk a körülöttünk lévő halálesetekhez, és elfogadtuk a saját hirtelen halálunk lehetőségét. Már nem reagálunk olyan hevesen a szörnyű hírekre, érzelmi bőrünk vastagabb lett. Vagy csak fokozatosan elhalt, mert minden egyes rémisztő nappal, amivé az életünk vált, lassan és apránként mindannyian meghaltunk. Elhalt bennünk az emberi, a normális. Mindenki a háború áldozatává vált – azok is, akik meghaltak, és azok is, akiknek szerencséjük volt. Eddig.
A két év alatt megszoktuk a háborút és a tragédiákat, ez vált az új normalitássá, ezt kezdtük hétköznapinak tekinteni.
És ez a legfélelmetesebb.
Fordító: Nagy Tamás
Borító: Unsplash
