A magyar vidéken keresztül fogalmaz meg kíméletlen társadalomkritikát Boross Martin debütáló nagyjátékfilmje, a Nyersanyag, ami ugyanakkor a filmalkotó és a filmkészítés morális felelősségét is elemzi.
A magyar filmek sajátos kapcsolatban állnak a vidékkel. Itt található mindaz, ami eredendően magyar, legyen szó a népi kultúráról vagy a megművelhető földről, ami máig alapérték. Másrészt ezt a sokszor a felszínen idillinek ábrázolt helyet társadalmi-politikai konfliktusok mérgezik, feltűnik egy vagy több hatalmasság, aki kihasználja az egyszerű embereket, illetve el akarja venni a földjüket vagy más értékeiket. Fábri Zoltán Húsz órájában, Kósa Ferenc Tízezer napjában, Sára Sándor Tüske a köröm alatt című filmjében, Tarr Béla Sátántangójában, Kostyál Márk Kojotjában, de még az Aranyéletben is megjelenik ez a feszültség.
A vidék a magyar filmekben mondhatni magában sűríti az egész ország alapvető és mindenkori problémáját,
hogy rendszerek jönnek és mennek, de a politikai és gazdasági értelemben vett demokrácia nem tud gyökeret ereszteni a hazai földben. Erről nyújt újabb helyzetjelentést a Nyersanyag is.
Az erősen önreflexív történet hősei maguk is filmesek: Tamás, a rendező, alkotótársa, Hanna és az operatőr, Krisztián érkeznek meg Budapestről Pusztaszomajra. Céljuk egyrészt az, hogy művészeti szakkört tartsanak helyi gyerekeknek, másrészt pedig, hogy a bevonásukkal filmet készítsenek, amire remélhetőleg hamarosan megjön a pénz. A látszólag szép helyen sokan nyomorognak, illetve nyomorognának, ha nem lenne a polgármester, Gáspár, aki elmondása szerint felvirágoztatta a falut, munkát biztosított a szegényeknek a mezőgazdaságban, az általa irányított uborkatermelés pedig helyi jellegzetesség. Tamás és társai eleinte naivan el is hiszik, hogy Gáspárt tényleg csak a falu és az emberek érdeklik. Ám rövid időn belül látnak dolgokat és kapnak olyan információkat, amelyekből egyre inkább úgy tűnik,
a polgármester egy kiskirály, aki adós-rabszolgaságba taszítja a kiszolgáltatottakat, többek között a helyi romákat.
Ezért Tamást egyre inkább egy leleplező film kezdi el érdekelni, amellyel megbuktathatja Gáspárt. De vajon ez tényleg a település és a társadalom javát szolgálná?
Boross és a társforgatókönyvíró, Szántó Fanni remekül felépítették a cselekményt, ami egy kicsit nehezebben indul be a kelleténél, mégis indokolt a hosszabb felvezetés, hogy behatóan megismerjük a karaktereket és kapcsolataikat. Az alkotókat egy nagyon erős társadalmi cél vezérelte, ennek megfelelően sallangmentes, üresjáratok nélküli, jól fókuszált a sztori. Egyébként
a Nyersanyag inkább lassan kibomló, lírai mű, amelybe be-berobban a dráma,
tehát nem egy „modern western”, mint az akciódús Kojot. Ettől persze még feszült és tenyérizzasztó. A Nyersanyag a lehető legárnyaltabb módon mutatja be témáit. Az egyik a vidéki kiskirályok és a modernkori rabszolgaság, a másik a filmkészítő felelőssége, illetve a film társadalmi szerepe. Előbbi kapcsán Boross nagyon hasonló helyzetet vázol fel, mint a több szempontból is nagy port kavart Kojot, amelyet a kritikusok annak idején egyöntetűen a fennálló hatalom kritikájaként értelmeztek.
A Kojot is igyekezett a maga komplexitásában megragadni a vidékfejlesztés és a hazafias lózungok mögé bújva saját hatalmát építő kiskirály alakját, viszont a Nyersanyaghoz képest mégis leegyszerűsítőnek és felületesnek hat (pedig amúgy jó film). Kostyál modern westernjében a hős és az antagonista kidolgozottak, az elnyomottak, a falusiak inkább egydimenziós karakterek. Borossnál viszont nem egyértelmű az ő helyzetük sem, azaz
a kizsákmányoltak álláspontját megismerve és cselekedeteiket látva felmerül a kérdés, hogy egyáltalán akarják-e a szabadságot.
A paternalizmus nemcsak Magyarország, hanem egész Kelet-Európa történelmi élménye, és a Szovjetunió összeomlását követően sem tudott igazán gyökeret verni a nyugati típusú demokrácia. Történészek és szociológusok szerint ez mintegy a kollektív igényből következik, hogy makroszinten, országosan is szükségük van egy „atyafigurára”, aki irányt mutat, megmondja, mi a jó és a rossz, aki gondoskodik az „alattvalóiról”. Gáspár és a falusiak kapcsolata ilyen a filmben. A többgyermekes tüdőbeteg Irén férjét leültették, így jól is jött számára, hogy Gáspár tulajdonképpeni adósrabszolgája lett:
a kölcsönt az uborkafóliában dolgozza le, illetve dolgozná le, ha bírná.
Ennek fejében kapott persze jobb házat, ugyanakkor ő és sorstársai talán egy életre lekötelezettjei a polgármesternek, aki olykor a kölcsönpénz dupláját kéri vissza.
Iréné tehát nem egyedi eset, sőt Gáspár kvázi a nevelt lányát, a 15 éves lázadó Zsanit is elnyomásban tartja. Gáspár érezhetően uralni akarja a kommunikációs csatornákat: nemcsak a telefont veszi el a lánytól, hanem a filmeseket is kiebrudalja a művelődési házból, amikor jön a helyi televízió, mivel mindent pontosan úgy kell elrendezni, hogy az pozitív képet mutasson a faluról és vezetőjéről. Ez a vezető pedig egyébként nem tűnik diktátornak. Bár többen azt mondják róla, hogy nem tűri az ellenvéleményt, és nagyon ki tud kelni magából, mégis vonakodnak, amikor cselekvésre kerülne a sor, mert „nem is olyan rossz, amit csinál”. Meglepő, de a vonakodással a néző is azonosulhat a Nyersanyag utolsó harmadára, amikor Boross Martin kontrasztot teremt, hogy igazán megértsük, mit jelent Gáspár a falu számára. Ő
nem egyszerűen kiskirály, aki csak ki akarja zsákmányolni az embereket: a település tényleg fejlődött az uralma alatt,
Irénék sorsa pedig valóban jobbra fordult az uborkafarmnak köszönhetően. Ám elhamarkodott lenne emiatt a Nyersanyagot a fennálló rendszer legitimálásaként értelmezni. Valóban megvannak a párhuzamok, azonban fontos látni, hogy Boross nem pozitív rezsimként mutatja be Gáspár uralmát, hiszen csak az van, amit ő akar, és ez megmutatkozik a filmkészítőkkel való kapcsolatában is. Szimbolikus, hogy az orvosi rendelőben, ahol elszállásolták a főhősöket – az üres rendelő is beszédes – egyre csak gyűlik és gyűlik a sok uborkásláda.
Gáspár nagyjából így kényszeríti rá az akaratát mindenkire: először csak szívességeket kér cserébe azért, amit adott, majd egyre inkább rátelepszik az emberek életére. Pozitív hatással van tevékenysége a falu egészére? Igen. Működnek a módszerei? Igen.
Van jobb alternatíva? Nincs. De ettől még Gáspár „illiberális demokráciája” jó dolog? Egyértelműen nem.
Boross tehát tulajdonképpen egy patthelyzetet ábrázol, ami ismerős a jelen Magyarországáról: a fennálló hatalmat nem lehet leváltani, mert nincs működőképes alternatíva. Ezzel a Nyersanyag pedig nem az illiberális és antidemokratikus rendszer apológiája, hanem inkább a társadalom figyelmét irányítja rá a kétségbeejtő szituációra.
Ezzel összefüggésben a másik kérdés a filmkészítő szerepe, rajta keresztül pedig a belpesti értelmiség morális felelőssége. A Nyersanyag ezen a fronton Zolnay Pál különleges klasszikusát, a Fotográfiát idézi, amelyben szintén egy művészcsoport (fotósok) megy el vidékre, ám a kutatásuk közben olyan emberi sorsokkal szembesülnek, amelyek miatt gyökeresen megváltozik a céljuk és a művészi koncepciójuk is. Tamás is hasonló változáson esik át, amikor szembesül Gáspár paternalista diktatúrájával, ráébred, hogy
a film miként állítható ebben a helyzetben a valódi cselekvés, a társadalmi változás szolgálatába.
Ez bizonyos szempontból szép dolog, mert a művész kilép az elefántcsonttoronyból és az elesetteket kívánja segíteni a maga eszközeivel. Kétségtelen, hogy az információ olyan gyorsan terjed a 21. században, hogy egy leleplező dokumentumfilmnek napokon belül komoly visszhangja lehet, akár vezetőket buktathat meg.
Ám a Nyersanyag a rendező, Tamás tevékenységét sem egyértelműen pozitív fényben tünteti fel. Egyrészt a hős és a falusiak nincsenek egy hullámhosszon, hiába élnek egy országban, egy világ választja el őket. Budapesten dolgozni, pláne filmrendezőként, teljesen más, mint vidéken mezőgazdasági munkából keresni a kenyeret úgy, hogy három–négy éhes gyermeket kell etetni. Tamás tehát nem egészen érti a falusi embereket, még Zsanit sem, aki a telefonján keresztül egészen más világgal találkozik, és hasonlók az álmai, mint a budapesti rendezőnek. Ám
Tamás csak azt hiszi, tudja, mi a jó Pusztaszomaj lakóinak,
valójában viszont nem biztos, hogy a hasznukra lesz a leleplező dokumentumfilmjével, amelyben többük arca is látható. Másrészt a filmbeli filmrendező nemcsak a helyi közösségért teszi, amit tesz, hanem tudja, hogy egy ilyen témával rangos fesztiválokra törhet be. Máshogy, de bizonyos értelemben ő is kizsákmányolja a falubelieket. Felmerülhet a kérdés, hogy milyen következményei lesznek a dokunak a benne szereplők életére nézve. A filmfesztiválok és a közönsége kesereg rajta egy sort, aztán élik tovább mindennapjaikat a jóléti, demokratikus társadalomban, elfelejtve Irént, Zsanit és a perspektívátlan, sorsukra hagyott roma gyerekeket.
Így a Nyersanyag ezen a fronton sem tesz leegyszerűsítő és egyértelmű kijelentéseket, inkább
arra ösztönöz, hogy elgondolkodjunk, mikor etikus és hasznos a művészi cselekvés.
Boross érezhetően nem eltántorítani akarja ettől saját magát vagy kollégáit, pusztán arra hívja fel a figyelmet, hogy nagyfokú körültekintéssel kell közelíteni az ilyen témákhoz, főleg, ha dokumentumfilmről van szó, mert valódi emberek élete múlhat rajta. Ugyanígy rendkívüli óvatossággal kell egy antidemokratikus rendszer megdöntésén munkálkodni, mert nem megoldás, ha egy rossz rezsimet csak fejetlenség és káosz követ.
Nyersanyag, 2024. Rendezte: Boross Martin. Írta: Boross Martin, Szántó Fanni. Szereplők: Dér Zsolt, Pál András, Mészáros Blanka, Baki Dániel, Tankó Erika, Szabó Stefi. Forgalmazza: Vertigo Média Kft.
A Nyersanyag a Magyar Filmadatbázison.