II.
Ma este nem merülünk el a Boltív biblikus bugyraiban. Az Astoria aluljárójában hozzánk csapódik egy viseltes küllemű fazon. Azt mondja, most szabadult a sittről, adjunk neki zsét. Nem fog hazudni, piára, nőre kell. Keménykötésű, szikár és szálkás, akár egy kárászraj. Látszik, hogy nem protein shake-kel és elliptikus trénerrel pattintotta ki magát. Reflexből leüvöltöm, hogy szarok rá, honnan szabadult, én hetvenkét órája gürcölök, takarodjon melózni, ha lóvé kell. Részegen mindig rám tör a sztahanovista görcs, fater kompenzáló harsonája. „Ez nem a Megacity One, bazdmeg, ez a Kancsendzönga!” Ellenséges etológiai kitörésem nyomán a fickó keze máris ökölbe szorul. Éber bajtársaim egyből közénk állnak. Nem kérdés, ki húzná a rövidebbet. A pehelysúlyú sittes simán lenyomna egy magamfajta hájpacnit, hiába áll mellettem egy őskeresztény kommandós és egy kegyvesztett szamuráj. Másnapra csak egy lila monoklival lennék gazdagabb. Sötét pandaszemekkel nem szokott nagy respektem lenni a hostel vendégei előtt. Belátom, jobb, ha összedobunk egy ezrest a sakálarcú szeráfnak, aki köszönet nélkül távozik, és nekivág az egyszemélyes szabadulóbulinak. „Nőre nem, de piára elég lesz. Sóherek!”
A Mandarin búcsúzkodik, a Szamurájjal visszatérünk a hostelbe. Kifekszem a lobby-ban található kanapéra, ő pedig felmászik a szolgálati galériára. Mélyen alszom, mintha lakodalmas technóval kínoztak volna Guantanamóban. Pár óra múlva két francia csaj karattyolására ébredek, akik reggel hatkor már az előtérben zörögnek egy széthajtogathatatlan Budapest-térképpel. Úrrá lesz rajtam az általános levertség. Enervált pótcselekvéssel ütöm el az időt. A Szamuráj is feltápászkodik, némán ásít, csór egy neszkávét a konyhában lebzselő koreaiaktól, és álmos pofával elhúz a hadúrral nem rendelkező szamurájok gyűjtőhelyére, ahol várja őt a többi, kalligráfiában járatos rónin.
Reggel kilenckor végre befut a váltótársam. A pufók lengyel lányt imádják a vendégek. Mindig magával hozza kis házikedvencét a melóba. A mitugrász vadászgörény pattogó rugóként szökdécsel a hostel parkettáján a fikuszok és filodendronok között. Néha elcsórja a vendégek csecsebecséit. Levetett gyűrűket, nyakláncokat, fülhallgatókat. Kollegámmal gyorsan megvitatjuk az ágyrendek kiosztását, majd standolás és sipirc. Amint kilépek az utcára, mégis elmarad a várva-várt megkönnyebbülés. Szolgálat közben még fűtött az adrenalin, de amint lejár a műszak, és kilépek a bérház kapuján, mintha egyből kiürülne belőlem minden serkentőszer, és tombolni kezd bennem a kortizol. Munkaidőben még a Krúdy utca édeskés kukaszaga is kellemesnek tűnik, de most szinte orrba vág a rothadás bűze.
Lehuppanok egy padra a Lőrinc pap téren. Káprázik a szemem a betont felperzselő déli naptól. Fásultan nézem a galambok által telibeszart szoborcsoportot a templom előtt. Zichy Nándor dicsőséges alakja előtt egy bronzszerzetes és a seggét stírölő huszár játszadoznak egy jókora babérdildóval. Kitántorgom a Körútra, felkapaszkodom a villamosra. Nem érdekel a száma, sem az, hogy melyik irányba visz. Nagyot nem tévedhetek. Lerogyok a vadiúj Combino Supra egyik szingliülésére, mint egy ütközés utáni töréstesztbábu. A fejem minden megállónál nekikoccan az ablaküvegnek. Jé, ez már a Blaha. Blahhhha. Egyetemista koromban ezzel a hangutánzó szóval figyelmeztettük egymást a közelgő sugárhányásveszélyre.
Három nap mocska tapad a bőrömhöz. ADIOS márkájú sporttáskámban bűzlik a szennyes, sapkám sildje alól szállingózik a korpa. Drapp ingemen kajafoltok és porcicák. Céltalanul evickélek a Körút kiszáradt medrében, mintha Velencében gondoláznék. Elbóbiskolok a Wesselényinél. Mire felocsúdok, már a Duna fölött járunk. Tekereg velem a sárga-fekete hernyó, miközben átlátszó potroha lomha perisztaltikával felmászik a Margit-hídra. Bámulok kifelé az ablakon egy kitömött lazac üveges tekintetével. Az elmúlt hetek enervált éjszakái belém akadtak, mint egy horog. Egyelőre még visszatalálok a homályból. De vajon meddig? Miközben naponta kiizzadom magamból a mérget, megszegem íratlan törvényeim. Hónapok óta nem jártam az egyetemen. Ha nem a belvárosi hostelben sikálom a vécécsészét, egy városszéli biliárdszalonban lógok. A zöld posztó fölé görnyedve dinamikusan lopom a napot az Interpool Biliárd Klubban. Állandóan kísért az emlékezetkiesések szégyene, a gyötrelmes emlékmunka feleslegessége. Lemondó baráti üzenetekből próbálom összerakni, mi történt velem előző nap. Többnyire csak elmosódott mozaikokra emlékszem. Valóban bemostam egyet annak a spanomnak? Meggárgyultam? Vagy el akarta kunyerálni az utolsó ezresemet? Ráadásul fűre? De nekem az sörre kell, bazdmeg… A hajnali órák légüres erőterében az ember mindenre képes. Több függő egyszerre nem fér el egymás mellett ugyanabban a kihalt villamosmegállóban.
Viszketni kezd az agykérgem. Átsétálok a Margit-sziget északi oldalára, és egy újabb villamosozást követően buszra szállok a Népstadionnál. Már csak félóra unalmas zötykölődés. Belső fülemben hamisan harsog a valkűrök lovaglása. Szegény anyám eléggé meglepődik, amint meglát a küszöbön. Szabadkozik, nem főzött semmit, nem tudta, hogy jövök. Nekiáll összedobni egy salátát. Paprika, paradicsom, uborka, extra szűz olívaolaj. Húst majd szerezzek estére. Nézem átlagnál gyűröttebb arcát, táskás szemeit, őszülő, zsíros hajtincseit. Zöldségaprítás közben szomorúan reszket a tokája. Látom, hogy a sírás határán áll. Amikor rákérdezek, hogy mi történt, közli, hogy meghalt az Öcsi. Elárvultam, fiacskám. Nem szenvedett, Erzsike végig mellette volt. Nem is olyan rossz asszony az, bár börtönviselt, mint az Öcsi. Legalább gondját viselte. Együtt jártak elvonóra, majd ottmaradtak szociális munkásként. Ezzel egy csapásra megoldódott a hajléktalanságuk kérdése is. Ritka az ilyen sikertörténet. Főleg egy olyan párkapcsolatban, ahol mindkét fél alkoholista. A közös visszaesések, felváltva üldöző és felmentő, cinkos játszmák helyett egymás megmentői lettek. Öcsinek így legalább jutott pár szép év a Bakonyban. Alig töltötte be a hatvanat, amikor az élethossznyi piálás szövődményei kiütköztek rajta. Eljött érte a kérlelhetetlen Sinigami, akinek a füzetébe régóta bele volt vésve a neve. Hiába törlesztett már évek óta színjózanul. A rákot nem lehet kicselezni, fiacskám. Csöndben ott ketyeg mindannyiunkban. Némán babrálom a cigimet, de nem gyújtok rá. Karinthyra gondolok, a fő tumoristára. Ahogy leírja, hogyan gyarapszik, belénk fészkeli magát a rák, önálló organizmussá fejlődik, mintha falánk belső gyermekét hordaná ki a beteg egy arra alkalmatlan testüregben. A hálátlan parazitasejtek megtalálnak minden áteresztő hártyát, átverik a kémiai blokkolókat, ellenállnak a kemónak, vér-agy gátakat törnek át, megalomán burjánzásuk ellepi a zsigeri régiókat, mint megvadult tömeg a lelátókat. A végén szinte öntudatra ébred. Kicselezi az immuncsendőrséget, majd ámokfutása ellehetetleníti a szervezetet, akár egy toxikus családfő. Anyám elpityeredik. Könnyei összekeverednek az extra szűz olívaolajjal. Öcsi temetése jövő pénteken lesz. Egy vagyonba fog kerülni, fiacskám, mint anno édesanyánké. Pedig emlékszem, ott sem volt azon a temetésen. Apám nem engedte hazarepülni. A tengerentúlon teljesítettek munkaszolgálatot, és a váratlan gyászút elvitte volna az egész éves keresetünket.
Miért nem urnáztok, töröm meg a csendet. Fogaim közt elroppan egy szelet uborka. Anyu keservesen hallgat. Öcsi, akár a gyógyulás útjára lépett függők többsége, bizonyára megtért a bakonyi elvonón, így valószínűleg ellenezné a mérgektől megtisztult teste hamvasztását. Így is, úgy is apádnak kell kinyögnie. Nekem nincs pénzem, fiacskám. Elképzelem apám hozzáállását a váratlan temetési kiadáshoz, amikor egy csokor fúrószár beszerzéséhez is árgus szemekkel vizslatja a leértékeléseket. „Rendeljen Ön is akciós temetést a TESCO-tól! Olcsó és környezetbarát, antikolt urnák (100% alumínium) már 13.999 forintért! Repítse haza szeretteit a családi kör melegébe!”
Morbid vagy, fiam. Anyám szed nekem egy kis repetát. Az urnás temetés egyre divatosabb, bizonygatom. A város szélén egyre épülnek a háromméteres, latin siratófalak, akár Mexikóban. Költséghatékony, nem hasít ki akkora térfogatot az anyaföldből. Ügyelni kell rá, hogy fémből legyen, ne kerámiából. Máskülönben eltörik a taxiban vagy a buszon hazafelé a ravatalozóból. Honnan is tudnám, hogy bő egy évtizeddel később pont így fogom hazahozni. Belehintve egy vödörnyi tégelybe, amit a fekete bevásárlókocsiban húzok majd ki a fűtetlen rákospalotai ravatalozóból, hogy otthon egy bambuszból ácsolt trópusi bárszekrényben leljen örök nyugalomra. Ha látná törékeny mauzóleumát, talán szomorú, tyúkanyós mosollyal elvigyorodna. Velem nem lesz dolga a sírhelylobbinak, dörmögöm zabálás közben, megvillantva kamaszos fatalizmusom érzéketlen árnyalatait. Anyu némán áll fakanállal a kezében. Minden szavam fáj neki. Mi a francnak sírhely? Ott lent úgysincs komfortérzet, hangsúlyozom apám kedvenc kifejezését, amit a klienseihez intéz minden fűtési szezon elején: „Kedves Magdikám, önnek milyen a komfortérzete?” Ha a válasz negatív, azonnal bepattan a Ladába, vagy buszra száll, ha meló után kicsit meg akarja mozgatni a gigáját, és elzarándokol a belváros szívébe, ahol társasházak dohos alagsorában precízen belövi a gázkazánok üzemi hőmérsékletét. Látogattunk valaha bárkit? Gondoztuk valakinek a sírhelyét? A nagyszülők parcelláját egy évtizede nem látogattuk. Mert már mi sem tudunk járni, fiacskám. Hozasd el Öcsi hamvait a Bakonyból, és suvaszd a pincébe. Úgyse használjuk semmire, amióta kiürült a széntároló. Sír? Zúdítsanak malteros vödörbe, szórjanak bele a Dunába. Hagyják szétszéledni elemi részecskéimet. Zárjanak egy apró, jelentéktelen amulettbe, mint egy borostyánba kövült rovart. Hordjon a nyakában, akinek eleve nem voltam teher. Holtunkban úgyis leértékelődünk, szórványemlékké fakulunk egy jelöletlen hagyatékban. Mit vigyek tovább Öcsiből? Miféle emléküledéket? Amikor délután hazaértem a suliból, Öcsit gyakran ott találtam a szobámban. Hullarészegen, félmeztelenül fetrengett az ágyamon. Hiába ráztam acetonszagú testét, hogy keljen már fel, és tűnjön el. Felpattant, és öklét rázva elküldött a picsába. Nem csak a reggelig tartó ivászatokat pihente ki az ágyamban. Néha a csaját, Erzsit is felcipelte. Míg a suliban matekoztam, ők az ágyamban keféltek. Anyu szemet hunyt öccse rebellis természete fölött. Az apjuk ezért tette ki őket az utcára. A Népszállóhoz már túl részegek voltak.
Morbid vagy, fiam, visszhangzik fülemben anyám keserű hangja. Nem firtatom tovább. Formális alapbejelentéseken túl nem szokás mifelénk részletezni komplex emóciókat. A logikus érveket nélkülöző heves viták után mindenki elvonul a saját szobájába, elvermeli magát az iszapos csöndbe, mint halak egy bányató mélyén. Amint szertefoszlott a trópusi sztahanovista életünk, nem adatott meg a traumafeldolgozás szellemi világossága. A dinasztikus feszültséget levezető apai dühkitöréseket anyám menetrendszerinti kollapszusa követte. Ez arra jó volt, hogy ne fokozódjanak az indulatok, hiszen egyértelműen jelezte a gyengébb fél etológiai vereségét. Apám lecsillapodott. Bosszús aggodalommal pofozta vissza anyámat az élők sorába. A ház nyugalma látszólag helyreállt. Sercegő csend borult minden nyitva hagyott kérdésre. A veszekedéseket soha nem követte kölcsönös kiengesztelődés. Volt bennünk empátia, de semmi részvét. Az összeomló fél némán tűrt, egymaga kaparta fel magát a padlóról, miközben a családfő öblös szájú sziklahalként trónolt a vacsoraasztalnál. Érzelmi reakciókat akkor tanúsított, ha valahogy mégis sarokba szorították, többnyire egészen egyszerű, józan paraszti érvekkel. Ilyenkor elérzékenyült a saját elvi vereségétől, és a proletár mártíromság önsajnálatban lubickolva sugározta a család felé a dolgozó nép nyomorán túlmutató emberi együttérzés teljes csődjét. Anyámmal ültünk és vártuk, hogy elcsituljon a vihar. Szorosan átölelt, mint a kifutó sarkába húzódó, féltő csimpánzanyák. Tudtuk, hogy a meghatottság krokodilkönnyeit dühkitörés fogja követni. Jól emlékszem az iránytalan harag izzadtságszagára, a félelem fémes ízére, ami örökre összefonódott bennem a kádári konyhák csipkézett csempéjű, hagymabűzös világával. A konyha az egy munkahely, fiam! Üvöltötte apám, mielőtt elzavart a szobámba. Párnába fúrtam a fejem, hogy ne halljam az ordítást, és a nagy cuppanásokat, ahogy sziszegve és böfögve szürcsölte az Olympos citromízesítővel bekevert Royal Vodka koktélját. A komótos rátöltés azt jelezte, hogy túlestek a drámai eksztázis tetőfokán. Eljött a törleszkedő gesztusok ideje. Véka alá rejtette a belső frusztrációit, és ragyogó, fehér atlétás pompájában, kunkori szőrzettel borított, széles mellkassal visszafoglalta a családfői trónt. Minden végkifejletből hiányzott az apa-anya-fiú szentháromsága, az eleven, családi trigonometria. Az én helyem többnyire az egyenlőtlen szárú háromszög legalsó szárán volt. Lehajtott fejjel ültem, mint egy tompaszög, mintha a puszta létem nem volna több mértani hibánál. Ha a vita újra elfajult, gubbasztottam a repkedő pofonok között, mint egy tehetetlen szurkoló, akit néha fejen talál a labda. Fájdalmasan érintett minden végeredmény, hiszen a meccs nem szólt egyikünkről sem. Örökös null-null. Máig rettegek a kezdő sípszótól. Amint meghallom, reflexből letakarodom a pályáról, és berohanok az üres öltözőbe, mint a harmadosztály legalsó fertályába tartozó csapat utolsó tartalékjátékosa.
Kimerült vagy, kisfiam. Menj aludni. Az anyahotelben található egykori gyerekszobám szinte teljesen üres. Elhordtam minden fontos holmit az évek során. Számítógépet, könyveket, lemezeket, ruhákat. Tárgyaim elszórtan hevernek különböző haverok és barátnők kecóiban, egy részük pedig a hostelben vagy a beázott szuterénemben kötött ki. Havonta egyszer mégis hazahúz az anyaöl virtuális biztonságérzete. Ágyam fölött ott lóg még a rézből készült maja naptár, és egy Donald kacsát ábrázoló vízfestmény, amit hatévesen készítettem. Amikor belépek, néha még érzem Öcsi átható acetonszagát. Elterülök az ócska ágyon, mint egy mocsárba süppedő tőzegmúmia. Aludni nem tudok, nyöszörögnek alattam a rozsdás epeda rugók. Megszoktam a Mandragora Hostelben a vendégek állandó nyüzsgését. Amint észlelem, hogy a ház elcsendesedett, kilépek a szobámból, és belopakodom a nappaliba. Előkaparom anyám régi fényképeit az egyik fiókból. Rojtos szélű fekete-fehér fotók az ötvenes-hatvanas évekből. Anyám egy szőke, riadt tekintetű, sváb tinilány. Öcsi pár évvel fiatalabb nála. Magas, kutyatekintetű siheder. Korához képest borús, ösztövér, kissé karvalyorrú. Arcélei markánsak. Egészen üde és jóképű, akár egy ír szabadságharcos. A kilencvenes évek elején miatta utáltam a Liam Neeson-filmeket. Túlságosan hasonlított az Öcsire. A későbbiekben ő persze nem öregedett olyan patinásan. Anyám a születésem előtt egy évvel elköltözött az újpesti bőrgyár mellől, ahol Öcsi kettesben maradt a nagyapámmal, aki egy szigorú és pedáns rendőrnyomozó volt. A rezgő bajszú százados a háború utáni évtizedekben egy rendszerben sem találta meg a számítását. Öcsi viszont nem is kereste a helyét a világban. Hűséges vizslaszeme korán megfakult, mosolya eltorzult, fogai elkezdtek kihullani a szesztől. Alig múlt harminc, amikor az arcán sorban felrobbantak a hajszálerek. Egyre szaporodtak a holdkráterek a szederjes pofáján, amit koromfekete kefebajusszal és szakállal kompenzált. A rendszerváltás környékén fogta és zaciba adta nagyapám relikviáit, fokozatosan kiürítette a családi vitrint. Sorban eladta és elitta a nippeket, az eszcájgot, majd a fél könyvespolcot. Persze szó sem volt könyvritkaságokról. Mire megtanultam olvasni, nem maradt más, csak a Lenin-összes, egy-két Passuth-regény, a Nagy Világatlasz, és egy cirill betűs Kun Béla-album. Amikor átvittek a nagypapihoz, mindig a színes világatlaszt lapozgattam. Hosszan pihentettem a tenyeremet Dél-Amerika fölött, ahonnan nemrég „visszidáltunk”. Hiába dörzsöltem kopottá a papírra nyomtatott nagy kékséget, azóta sem voltam képes újra átszelni az Atlanti-óceánt.
Öcsinek volt egy tiszavirág-életű fénykora, amikor a kilencvenes évek elején kivitték Bulgáriába segédmunkásnak. Pár hónapig tisztességgel gürizett, és hazatérve ajándékot hozott mindenkinek. Én egy műanyag markolót kaptam a tizedik születésnapomra. A nagyatyai lakást ellátta mikrohullámú sütővel és videomagnóval. Büszkén játszotta le az egész család előtt a hangalámondásos westerneket. A vidám olasz spagetti-fíling beköltözött az újpesti szükséglakásba. Hé barátom, itt van Sabata! Öcsi úgy érezte, feltört. Pár hónapra a piát is letette. De amikor a főnöke közölte vele, hogy nem tart igényt a szolgálataira a következő melóra, ismét a pohár után nyúlt. Akkor hagyta el élete nagy szerelme, Erzsi, akivel a tököli rabkórházban ismerkedtek meg, amikor Öcsi garázdaságért, Erzsi pedig bolti lopásért ült. Szakításuk sosem volt tartós. Mindig egymásba botlottak, hol a rakparton, hol az Újpest Központ aluljárójában. Miután a Tanácsháza mögötti parkban együtt éjszakáztak, ismét szent lett közöttük a béke.
Nem fordultam meg túl gyakran az újpesti lakásban, de amikor anyuék egyszer pár napra lepasszoltak a nagypapihoz, véletlenül benyitottam a hálószobába. Öcsi és Erzsi anyaszült meztelenül fetrengtek az ágyban. Körülöttük üres borosüvegek, csikkek és egy lavór. Erzsi egyből magára rántotta a pokrócot, de már késő volt. Megláttam fonnyadt és ráncos, szélzsákként lógó melleit, és a széttárt, kávébarna combjai közt burjánzó, koromfekete bozontot. Nagyapám ugyanazzal a pokróccal takart be esténként a tévé melletti díványon. Rettenetesen büdös volt, áradt belőle az erjedt izzadtság és molyirtó szaga. A műszálas anyag egyszerre szúrta és fűtötte a bőröm, így sosem bírtam tőle aludni. Fogtam magam, és az éj leple alatt kiszöktem a fél négyzetméteres erkélyre. Lustán kilógattam a mancsom a harmadik emeleti lodzsa rácsain, mint egy állatkerti párduc a ketrecéből, míg alattam zúgott az éjjeli forgalom. A gomolygó benzingőz és az újpesti bőrgyár édeskés bűze hajnalra elaltatott.
Imádtam nézni a Dunát napfelkeltekor. Olajbarna vizében faágak, raklapok, rozsdás hordók és oszlásnak indult macskatetemek hánykolódtak. Horgászok ücsörögtek a parton kővé dermedve a szikrázó fényben, mint a napozó varánuszok. Lenyűgözött a szemközti Mahart Hajójavító Üzem óriási, citromsárga toronydaruja. Úgy hajlott a folyó fölé, mint egy inni készülő mechanikus dinoszaurusz. Látod, ott a túlsó parton dolgozott a nagyanyád… Sajnos korán itthagyott engem. A rezgő bajszú rendőrnyomozó joviális mosollyal tessékelt be a lodzsáról. Talán attól félt, hogy kiesek a rácsok közt, vagy leszakad az egész, és velem együtt a járdára zuhan. De az épület masszív volt. Bebörtönzött politikai foglyok építették a proletárdiktatúra idején. A lépcsőházban volt egy szűk, fenolftalein szagú lift, amibe utáltam beszállni. Úgy éreztem magam benne, mint egy levitáló koporsóban. A szemétledobó aknát viszont imádtam. Hallgattam a beledobott üvegek csörömpölését, a fekete zsákok tompa puffanását, ahogy elérték a gödör alját. Azt hittem, egy hulladékfaló démon él ott lent, és tátott szájjal várja, hogy megszabaduljunk a mindennapi mocsoktól. Nem féltem tőle. Képzeletben úgy járultam a szájadéka elé, mintha a brazil-argentin határon állnék, az Iguaçu-vízesés torkolatánál, melynek legijesztőbb zuhatagát úgy hívják, Garganta do Diabo, vagyis az Ördög Torka.
A hajógyárban dolgozó nagyit alig ismertem. De így is jól emlékszem az illatára, ugyanis a kedvenc újpesti időtöltésem az volt, hogy felmásztam a fotel háttámlájára, és végigszaglásztam a nagyi legfelső polcon tárolt kölnijeit. Hiába halt meg, a formás kis fiolák hosszú évekig megőrizték a szúrós pacsuliillatot. Öcsi később ezeket is elherdálta. Talán odaadta Erzsinek, amikor feleségül akarta venni. Az esküvőre nem emlékszem, talán ott se voltam. Erzsi semmilyen illattal nem tudta leplezni a szuvas fogínyéből áradó tömény vodkaszagot. Utáltam, amikor megpuszilt. Ritkuló haja iszamós csimbókokban lógott a szemébe, hogy valamennyire leplezze egyre lilásabb, felpüffedt arcberendezését. Szesztől leépült, androgünné sorvadt teste egyre jobban hasonlított a Michael Jacksonéra. Öcsi miatt eleve utáltam a Liam Neeson-filmeket, Erzsi miatt viszont Michael Jacksontól kezdtem el undorodni. Azonnal csatornát kellett váltanom, amint megláttam őt a képernyőn, ahogy múmiaszerű gyolcsokba tekeredve, általam csak Erzsi-masszázsnak nevezett ingerlő mozdulatokkal ujjazta a saját lágyékát, miközben zombiként araszolt hátrafelé egy halálos holdséta révületében.
Anyám szerencsére nem ébred fel arra, hogy a szekrényében turkálok. Szeretnék benne hagyni egy cetlit. Bocsáss meg, anyu. Nem neheztelek, amiért nem tudtad gatyába rázni az öcséd. Nem akarok a földi maradványaival szórakozni. Főleg, mert egyre inkább azt veszem észre, hogy semmivel sem vagyok különb nála. Ételért, fekhelyért, pénzért járok haza. Segélyt kunyerálok olcsó alázattal és színlelt bűntudattal. Éjjel berontok csontrészegen, kizabálom a hűtőt. Acetonszagú testtel fetrengek az ágyban. Sár- és vérnyomokat hagyok a lepedőn, sajnálatot várok, amiért előző éjjel megvertek és kiraboltak. Szinte könyörögtem érte. Ez is része a törlesztésnek, mondják a peremvidék kárvallottjai. Törvényeik szerint meghunyászkodom. Betemetkezem a szúrós kutyapokróc alá. De amikor azt hiszem, nem lát (egy anya szeme mindent lát), síri csöndben felkelek, beosonok a nagyszobába, kihuzigálok minden fiókot, felfeszítem a szekrényajtót, felkapaszkodok a polcra, felforgatom az összes vázát, kiborítom a dobozokat és ládikákat, hogy végül a bambuszból készült bárszekrény alján – ami pár éven belül puritán urnasírod lesz, anyu – megsárgult fényképek közt rábukkanjak egy fehér borítékra. Sosincs elrejtve vagy leragasztva. Mindig szem előtt van mint diszkrét kísértés. Óvatosan kinyitom. Sose lopom el az egészet. Csak egy-egy bankót emelek el a rokkantnyugdíjból, amit hó elején hoz a postás. Egy-két zöldhasú bélást, ami Bartók nemes profilját őrzi, pár lila Adyt, amit nemsokára kivonnak a forgalomból, hiszen két sörre se futja belőle, vagy nagyritkán egy Széchenyit, amivel négy napig is lehet tivornyázni egyvégtében. Öcsi se venne el többet. Én sem tehetek mást. Zsebre vágom zsoldomat, és visszaosonok a gyerekszobámba.
Bűneid zsoldja a halál. Egyre gyakrabban látom ezt a graffitit a házak oldalán. Ügyetlenül firkálták fel, mintha Apokaliptikus Feri bácsi rászabadult volna Szodomára egy korongecsettel és egy vödör festékkel. Engem nem érint a felirat. Öcsivel ellentétben nem vagyok megkeresztelve. Átnyújtom anyunak az üres tányért. Megköszönöm a salátát. Elvonulok, bebújok Öcsi pudvás kísértete mellé. Rágyújtok. Mire apám hazatér a melóból, úgyse fogja érezni a füstöt. Gondosan ki lesz takarítva és szellőztetve. Sose észlelte, hogy anyám parazita öccse rehabilitációs napközit csinált az otthonából. Nem sejtette, hogy a szobám átmeneti menhely egy detoxikáló, falon lógó maja naptárral és Donald kacsával. Egy retkes elfekvő, ahová bármikor feljárhat zabálni, tusolni, szarni, aludni, kúrni. De ahogy teltek az évek, én gimnazista lettem, Öcsi és Erzsi illuminált látogatásai elmaradtak. Anyám se tudta, hogy az őszülő szakállú Liam-Öcsi és az olvatag viaszbábura hajazó Jacko-Erzsi egy bakonyi szanatóriumban kötöttek ki. Aztán – bő tíz évvel később – megérkezett a váratlan gyásztávirat. Anyu szomorkásan mosolyog, amikor kijelentem, hogy nem megyek el Öcsi temetésére. Semmi baj, egyetlen fiacskám. Ráérsz majd ilyesmiken aggódni, amikor én már a Holdon leszek. Nyomok egy puszit a homlokára. Ma nem fogok fehér borítékok után kutatni. Nem forgatom fel a fiókot, nem lopok könyvet, hogy elsózzam a Psyché Antikváriumban. Felnőtt férfi vagyok. Nemrég múltam huszonhét. Eltart a hostel és az Interpool biliárdszalon törzsvendégserege. Teiresziász hímemlői kiapadhatatlanul tejelnek forgandó szerencsém szerint. Bemászok az ágyba a friss lepedő alá. Holnap ismét útnak indulok valami otthontól távol eső, vonatkozástalan helyre, egy térképről leradírozott fesztiválra, ahol tovább kergetem az árnyékom, mint saját farkába harapó csörgőkígyó. És a beekizett, levendulaillatú hippik között a Földanya porában fetrengve végre megtanulok négykézláb moonwalkolni.
A regényrészlet első fele itt olvasható.
Borító: Unsplash
